Amikor a Bosco család, az „I Boschetti” 1817-ben beköltözött a Bosco Szent János minden tisztelője által jól ismert kis házba a Becchi tanyán, a családot Margherita Occhiena Bosco (29 éves), anyósa Margherita Zucca (65 éves) és a három kiskorú Bosco fiú: Antonio Giuseppe, Giuseppe Luigi és Giovanni Melchiorre (9, 5 és 2 évesek) alkotta. Az édesapjuk már meghalt.
A három Bosco fiú különbözött egymástól. János élénk volt, éles eszű, fantáziadús, vállalkozó szellemű, nagy felfedező- és tanulási vággyal; úgy tűnt, hogy vezetőnek született. Testvére, József viszont alapvetően társasági ember volt. Néhány alkalmat leszámítva, amikor szeszélyes és makacs volt, általában szelíd és nyugodt volt, türelmes és tartózkodó. Ezzel szemben Antal, Margit mostohafia, úgy tűnik, kezdettől fogva problémás volt.
Bosco Antal (Antonio Bosco), Don Bosco féltestvére (1808-1849)
Bosco Ferenc (Francesco Bosco), aki megözvegyült és maga nevelte hároméves fiát, Antalt (Antonio), 1811. június 16-án feleségül vette Margherita Occhienát Capriglióból, akitől két másik gyermeke született, József és János (Giuseppe és Giovanni). Ferenc 1817 májusában halt meg. Így Anatal kilenc éves korában árván maradt, apa és anya nélkül.
Ahogy nőtt, a természete egyre nehezebbé vált. A leírások szerint engedetlen és tiszteletlen volt mostohaanyjával szemben, annak ellenére, hogy az kedvesen és figyelmesen bánt vele. Később azt látjuk, hogy makacs, és ellenzi János iskolába járását. Kettejük jelleme összeférhetetlen volt, ami feszültté tette a kapcsolatukat. Úgy tűnik, apai nagyanyja, Margherita Zucca (+1826) halála után a tizennyolc éves Antal még mogorvább lett. Másrészt ő viselte a mezőgazdasági munkák terhét. Az aggodalom, hogy az otthoni konfliktus súlyosabbá és veszélyesebbé válhat, végül meggyőzte Margitot a lehetőségről, hogy Jánost küldje el dolgozni egy közeli gazdaságba.
Antal az utolsó fia születési anyakönyvi kivonatát saját kezével írta alá (ahogyan azt 1842-től megkövetelték), tehát nem volt teljesen analfabéta. Bátyja, József ezzel szemben mindig kereszttel és két tanú segítségével írta alá. Azt a képet, amelyet az Életrajzi emlékiratokat olvasva egy nyers és tudatlan Antalról kaphatunk, tehát felül kell vizsgálni.
A családi vagyon felosztása után, 1831. március 22-én Antal feleségül vette Anna Rossót Castelnuovóból, akitől hét gyermeke született. Ők Don Bosco unokaöccsei voltak féltestvéri ágon. Nem tudjuk, hogy Antal hogyan tudta eltartani családját az örökölt kis földterületekből; valószínűleg munkásként is dolgozott. Mindenesetre a családnak nehéz körülmények között kellett élnie.
Antal és József leszármazottai fokozatosan elhagyták a Becchit, és máshová költöztek. 1891 és 1926 között a Becchiben lévő ingatlanaikat vagy eladományozták, vagy eladták a szaléziaknak. A házrészeiket 1919 -ben (Antal örökösei) és 1926-ban (József örökösei) adományozták a rendnek. 1929-től a történelmi központ, amely magában foglalja a kis házat, József testvérének házát és a Cavallo-Graglia házat, valamint a domb nagy részét, beleértve a Biglione-birtokot is, a szaléziak kezére került. Don Filippo Rinaldi rendfőnök azt tervezte, hogy Don Bosco boldoggá avatására (1929) tekintettel az egész dombot kegyhellyé alakíttatja át.
A házzal szemben álló kis házat, amit Antal épített, 1915-ben lebontották, hogy helyet adjanak a Segítő Szűz Mária szentélynek, amelyet 1915 és 1918 között emeltek Don Bosco születésének századik évfordulója és Mária, a Keresztények Segítsége ünnepének emlékére.
Azt gondolhatnánk, hogy a két féltestvér 1831 után soha nem vette fel újra a kapcsolatot egymással. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Sokkal valószínűbb, hogy idővel valahogyan kibékültek.
Antal gyakran járt az Oratóriumba, hogy meglátogassa Margit mamát és Don Boscót. Antal szinte váratlanul halt meg 1849. január 18-án, 41 éves korában, néhány napos betegség után, ami nem tűnt veszélyesnek.
Don Bosco, aki éppen Becchibe készült, a bátyjától, Józseftől kapta a baljós hírt. Ő, aki nem mulasztotta el az alkalmat, hogy kimutassa őszinte ragaszkodását elhunyt ellenlábasa, Antal iránt, gondosan vigyázott a gyermekeire. Az egyiket, akit Francescónak hívtak, befogadta az Oratóriumba, betanította az ácsmesterségre, és jó keresztényt faragott belőle. A másik, aki a Becchiben maradt, szükség esetén Don Boscótól kapott segítséget.
Így állnak bosszút a szentek.
Don Bosco azt állította, hogy 1831 és 1832 között, majd 1876-ban ismét álmodott Antalról. Ezekből a feljegyzésekből világosan kitűnik, hogy nem neheztelt féltestvérére. Sajnos Antalról a szalézi életrajzi hagyomány negatívan emlékezik meg, még akkor is, ha az Életrajzi emlékiratokban Lemoyne egy helyen "dicshimnuszt" zeng róla.
Bosco József (Giuseppe Bosco), a szeretett testvér (1813-1862)
József az Életrajzi emlékiratokban elbeszélt számos epizód főszereplője. Félénk, szelíd, néha önfejű gyermekként jelenik meg. „József, aki kedves és nyugodt természetű volt, csupa jóság, türelem és ravaszság, készségesen követte az apai utasításokat; de furfangos észjárása volt, ami segítette abban, hogy mindent kihasználjon, még azokat a dolgokat is, amelyek kevéssé tűntek hasznosnak: így aztán ügyes boltosként is sikeres lett volna, ha nem szerette volna a békés életet a mezőn.” A pulykaeladás epizódjában János mellett találjuk.
A két testvér nagyon szerette egymást.
József, akármennyire szorult helyzetben is volt időnként, nem kért semmit Jánostól, aki ezért nagyon hálás volt neki. Hogy lehetővé tegye, hogy Don Calossónál tanulhasson, József megígérte neki, hogy átveszi a helyét a gazdaságban. Amikor a családi tulajdont felosztották, úgy döntött, hogy Jánossal és anyjával, Margit mamával marad. Azokban az években, amikor János Chieriben járt iskolába, vagy a szemináriumba, elkísérte édesanyját testvéréhez. Az örökség rá eső részét Jánosnak adta, hogy az bizonyítani tudja a Kúriának, hogy rendelkezik a nagyobb rendekbe való belépéshez szükséges vagyonnal.
Don Bosco teljes és szeretetteljes bizalommal volt bátyja iránt, megosztotta vele örömeit és bánatait, egy szívet és egy lelket alkotott vele. József évente többször elment Torinóba, hogy ott maradjon az Oratóriumban addig, ameddig csak ltudott. Célja az volt, hogy néhány órát János és édesanyja, Margit mama társaságában töltsön el, aki örült, hogy látta elsőszülöttjét. A jó anyának jó oka volt rá, hogy büszke legyen erre a fiára. Mélyen vallásos, szorgalmas és szeretetteljes családapa volt, nagylelkű és jótékony szívvel, és bár sok gyermeke volt, sajátjának érezte az Oratórium fiataljait.
Nem elégedett meg azzal, hogy minden évben, aratás idején élelmiszer utánpótlást küldött a maga részéről, de segítséget kért rokonaitól, barátaitól, és annyira tudta, hogyan kell őket meggyőzni, hogy több szekeret tudott megrakni dióval, búzával, krumplival, szőlővel, és az Oratóriumba küldeni.
Egy nap, amikor a moncalieri piacra tartott, hogy vásároljon két borjút, elment Valdoccóba, hogy meglátogassa testvérét. De látva a hiányt, amelybe az Oratórium került, amelynek még aznap igen súlyos adósságokkal kellett szembenéznie, elővette pénztárcáját, és így szólt Don Boscóhoz: „Azért jöttem, hogy elköltsek 300 lírát a moncalieri vásáron, de látom, hogy a te szükséged sokkal sürgetőbb, mint az enyém. Szóval teljes szívemből neked adom ezt a pénzt”. Don Boscónak könnyek szöktek a szemébe: "És te?"
„ Várok még vele.”
„De nem lenne jobb, ha csak kölcsönadnád nekem? Amint tudom, visszaadom."
„Mikor fogod ezt a pénzt előteremteni, Gioanin? Mindig adósságban vagy. Nem, nem, nem! Csak egyszerűen odaadom neked és kész."
Amikor megjelent az Oratóriumban, minden fiatal szeretettel és bizalommal fogadta, mint egy apát. „Giuseppe bácsinak” hívták. Arcvonásai nagyon hasonlítottak Don Boscóéhoz, termete is majdnem ugyanaz volt. Megjelenése megmutatta nagy szívének jóságát. Don Bosco mindig büszkén mutatta be a legelőkelőbb embereknek is. Gyakran hívta, hogy „jóéjszakátot” mondjon a fiataloknak abból a szószékből, amelyet általában használt. József egyszerű parasztember lévén, egy kicsit ellenkezett, de aztán elfogadta, és piemonti nyelvjárásban elmondott szavait a fiúk óriási örömmel hallgatták.
1833. március 18-án József feleségül vette Maria Calossót (1813-1874). Tíz gyermekük született, a fiúk közül csak ketten érték el a nagykorúságot: Ferenc volt az egyetlen, aki továbbvitte a Bosco családnevet, Lajos soha nem házasodott meg, és sok szomorúságot okozott Don Boscónak nem éppen példás életmódja miatt. 1839-ben József visszatért Becchibe, ahol megtakarításaiból és kölcsönökből egy gyönyörű házat épített a régi házzal szemben.
Az Oratórium kezdeti szakaszában (1844-1846) Don Bosco időnként visszatért a Becchibe pihenni. 1846 nyarán-őszén, hogy felépüljön a súlyos betegségéből, amely a halál szélére sodorta, több mint három hónapot töltött családjával. József házában mindig rendelkezésére állt egy szoba a második emelet nyugati végén, a családi hálószobák mellett.
1848-ban ajtót nyitottak a ház nyugati oldalán, és az egyik helyiséget a torinói általános helynök jóváhagyásával kápolnának használták, amelyet október 12-én Don Pietro Antonio Cinzano, Castelnuovo plébánosa áldott meg. Az Olvasós Boldogasszonynak szentelt kápolna Becchi történetének első „szentélye”, a falu kegyközpontja és az oratóriumi fiúk zarándokhelye lett. Rua Mihály itt öltötte fel 1852-ben a reverendát, majd két évvel később Savio Domonkos itt találkozott először Don Boscóval.
1848-ban a kápolna megáldására Don Bosco tizenhat fiút hozott magával Torinóból. Ezt az utat tekintik az elsőnek az "őszi séták" közül, amelyeket 1864-ig minden évben megtettek.
József nagyon jó „asszisztens” volt. Szemmel tartotta a fiatalokat, nehogy mások földjére, szőlőjére tévedjenek. Engedelmeskedtek neki; de volt néhány ritka eset, amikor megszegték a parancsait. Egy vasárnap reggel meglátott egy kisfiút az udvaron, és kétségtelenül szemrehányást tett neki, amiért a szőlőbe ment. A fiú tagadta, de ő ravasz mosollyal így válaszolt: „Nem veszed észre, hogy a kém veled van? Nem látod a füvet, ami a nadrágodra tapadt?”
József 1856. november 26-án ott volt Margit mama ágyánál. Meghallgatta utolsó szavait és tanácsait, majd miután elhunyt, közölte Don Boscóval, aki anyja kérésére elhagyta a szobát. Nem sokkal édesanyja halála után József is megbetegedett, tüdőgyulladást kapott az oratóriumban tett látogatása során. Don Bosco imádkozott a Szűzanyához a felépüléséért, József pedig meggyógyult és visszatérhetett Becchibe.
Lemoyne elmeséli, hogy József előre megérezte saját halálát, amikor elment az Oratóriumba, hogy gyónjon, és beszéljen Don Boscóval "egy bizonyos problémáról". Hazatérve úgy rendezte a dolgokat, mintha biztos lenne a közelgő halálban, bár tökéletes formában érezte magát. Egy héttel később megbetegedett. Don Bosco odasietett hozzá. Másnap, 1862. december 12-én József meghalt öccse karjaiban.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
