Főoldal / Szalézi világ / Megértettem, mit érzett Don Bosco – a rendfőnök márciusi üzenete
Megértettem, mit érzett Don Bosco – a rendfőnök márciusi üzenete
2023-03-17 Péntek | #Szalézi világ | KIEMELT
Don Bosco ünnepének másnapján nagyon izgatott voltam. A meglehetősen szigorú ellenőrzések után átléphettem a torinói Ferrante Aporti Fiatalkorúak Büntetésvégrehajtási Intézetének küszöbét, amelyet régebben úgy hívtak: „La Generala”.
Az egyik falra egy nagy tábla van kihelyezve, amely Don Bosco börtönben lévő fiataloknál tett látogatásainak állít emléket. Hányszor ment át ilyen nehéz kapukon – foltozott ruhájának zsebeiben gyümölccsel, csokoládéval, dohánnyal – a különböző börtönökbe (Senato, Correzionale, Torri) és ide a Generalába is, hogy találkozzon a „barátaival”, a fiatal fogvatartottakkal. Beszélt nekik minden egyes ember értékességéről és méltóságáról, de amikor legközelebb visszatért, kezdhetett mindent előröl. Az előző alkalommal született barátságok elhaltak, az arcok ismét megkeményedtek, gúnyos hangok szitkokat suttogtak. Néha Don Boscón is erőt vett a csüggedés. Egy nap sírásba tört ki. A komor cellán értetlenkedés söpört végig:
„Az a pap miért sír?” – kérdezte valaki. „Mert szeret minket. Az anyám is sírna, ha itt bent látna engem.”
Ezek a látogatások olyan nagy hatással voltak a lelkére, hogy megígérte az Úrnak, megtesz minden tőle telhetőt, hogy a fiúk ne kerüljenek börtönbe. Így született meg az oratórium és a megelőző módszer.
Sok minden változott azóta, de Don Bosco fiai nem tértek le az atyjuk által kijelölt útról. Az már hagyomány, hogy a börtönlelkészek szaléziak. A „híres” börtönlelkészek között van a szeretett Domenico Ricca atya, aki tavaly ment nyugdíjba negyven év szolgálat után. Egy másik szalézi, Silvano Oni atya vette át a helyét és a szalézi novíciusok, akik a novíciusmester vezetésével hetente járnak találkozni a fiatal fogvatartottakkal az „Udvar a rácsok mögött” kezdeményezés keretében. A börtön lakói sokkal fiatalabbak Don Bosco novíciusainál, és a többségüknek nincsenek szüleik.
Miként Don Bosco, én is hagytam, hogy a szívem beszéljen. Jelen voltak ezen a találkozón azok a nevelők is, akik napi szinten foglalkoznak ezekkel a fiatalokkal. Üdvözöltem mindenkit, beleértve a számos külföldi fiatalt is. Éreztem, hogy van lehetőség valós kommunikációra. Először három novícius adott elő egy rövid jelenetet Don Bosco életéből, majd átadták nekem a szót, valamint a fiatalok is lehetőséget kaptak, hogy kérdéseket tegyenek föl nekem. Megkérdezték tőlem, hogy ki számomra Don Bosco, miért vagyok szalézi, milyen érzés úgy élni, ahogy élek, és hogy miért látogattam meg őket.
Meséltem nekik magamról, a gyökereimről, az országomról. „Spanyol vagyok, Galíciában születtem egy halász fiaként. Tanultam teológiát és filozófiát, de sokkal többet tudok a halászatról, mert azt az apám tanította nekem. Negyvenhárom évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy szalézi leszek. Eredetileg orvos akartam lenni, de azután megértettem, hogy Don Bosco arra hív, hogy a fiatalok lelkét gyógyítsam.
Mert nincsenek jó vagy rossz fiatalok, csak fiatalok vannak, akik kevesebbet kaptak az élettől és – ahogy a mi szentünk is mondta – minden fiatalban van egy pont, mely a jó számára elérhető, és a nevelő elsődleges kötelessége, hogy megkeresse ezt a pontot, a szív ezen érzékeny húrját, és kivirágoztasson egy életet. Ezért szeretjük mi, szaléziak nagyon a fiatalokat. Mindnyájan követhetünk el hibákat, de ha hisztek önmagatokban, ha bíztok a nevelőitekben, jobb emberként mehettek ki innen. Az én álmom az, hogy egy nap találkozzatok azokkal a fiatalokkal, akiket tegnap köszöntöttem Valdoccóban, a Don Bosco ünnepen.”
Az ebéd alatt az egyik fiú megkérdezte tőlem, hogy feltehet-e egy kérdést négyszemközt. Egy kicsit távolabb mentünk a többiektől, hogy ne szakítsanak félbe. „Annak mi értelme van, hogy én itt vagyok?” – kérdezte. Így feleltem: „Őszintén úgy hiszem, hogy semmi és minden. Semmi, mert a börtön nem lehet cél, csak egy ideiglenes állomás. De, tettem hozzá, jót fog neked tenni, mert segít eldönteni, hogy nem akarsz többet ide kerülni; meglátni, hogy van esélyed egy jobb jövőre, és hogy néhány itt töltött hónap után van lehetőséged csatlakozni egy olyan szalézi közösséghez, itt a közelben, ahol működik börtönutáni rehabilitációs program…”
A fiú nem is hagyta, hogy befejezzem a mondandóm, közbevágott: „Én ezt akarom, szükségem van rá, mert rossz helyen voltam, rossz emberekkel.”
Beszélgettünk. Beszéltek. És rájöttem, mennyire igaz, amit Don Bosco mondott, hogy minden fiatal szívében ott van a jóság magja. Az a fiatal, és a sok másik, akikkel találkoztam teljesen „rendbehozhatóak”, ha kapnak lehetőséget az elkövetett hibák után.
Majd minden egyes fiútól elköszöntem, a tekintetük tiszta volt, mosolyuk olyan, mint akit az élet megpróbált, fiatalok, akik hibáztak, de tele vannak élettel. Nagy hivatástudatot éreztem a nevelőikben. Nagyon tetszett.
Miután lejárt az időnk, elköszöntem, az egyikük odajött és megkérdezte: „Mikor jössz megint?” Nagyon meghatódtam. Rámosolyogtam és azt mondtam: „Amikor megint meghívsz, itt leszek, közben pedig várni foglak, mint Don Bosco, Valdoccóban.”
Ez történt velem tegnap.
Kedves Don Bosco-tisztelők, miként tegnap, úgy ma is el lehet érni minden fiatal szívét. Még a legnehezebb helyzetekből is talpra lehet állni, javulni, változni és becsületesen élni. Don Bosco tudta ezt, és egész életén keresztül ezen és ezért dolgozott.
Fordította: Szabó Judit
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
