Főoldal / Magyar Tartomány / Mesél a szalézi múlt – P. Havasi József SDB
Mesél a szalézi múlt – P. Havasi József SDB
2022-07-26 Kedd | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Havasi József atya meghatározó személyiség a mai magyar szaléziak számára, aki a nehézségek ellenére sosem vesztette el lelkesedését Bosco Szent János és a szalézi karizma iránt. Neve összeforrt a Magyar Szalézi Tartomány történetével, hiszen a szétszóratás után, 1990-ben lett tartományfőnök és három mandátumon keresztül, azaz 18 évig vezette a tartományt. Újjáépített és épített, nevelt, vezetett és utat mutatott, mindig a fiatalok javát tartva szem előtt. Az egész szalézi világ ismerte. Munkájáért több elismerésben is részesült, derűje és optimizmusa a szalézi karizma hiteles hordozójává tette. 2008-ban átadta a tartományfőnökséget, de haláláig aktívan részt vett a tartomány életében. Rendtársai, a szalézi munkatársak és számos hívő szeretete, tisztelete és hálája kísérte.
Havasi József 1929. március 14-én született egy rákosszentmihályi hatgyermekes családban. Mindig pap szeretett volna lenni, de a szüleinek nem volt pénze a taníttatására, ezért szerzetesrendeknél érdeklődött. Mint cserkész találkozott először a szaléziakkal, később bekerült a Clarisseumba, 1943-ban lett jelölt, de mivel polgáriba járt, Nyergesújfalura küldték, ahol felkészült a különbözeti vizsgára, majd 1946-ban megkezdte Mezőnyárádon a noviciátust. Első szerzetesi fogadalmát 1947. augusztus 16-án tette le, örökfogadalmát pedig 1951. december 8-án, titokban, zárt ajtók mögött a Clarisseumban. A tanúk közül az egyik Boldog Sándor István volt.
A szerzetesrendek működésének betiltása, vagyis 1950 után még két évig tanulhatott a váci szemináriumban, de onnan is eltávolították. Dolgoznia kellett. Előbb a metró építésénél talált munkát, majd négy évig gyári munkás volt. Közben diplomát szerzett magyar szakon az akkori tanárképző főiskolán.
Végül 1956-ban sikerült külföldre távoznia. Olaszországban fejezte be a tanulmányait, Montortonéban, Pádua mellett. 1960. február 11-én szentelték pappá Torinóban. Szentelése után visszakerült Páduába, majd az elöljárók egy közeli városba, Estébe küldték, az ottani líceumba. Mivel semmi remény nem volt, hogy haza kerülhet, jelentkezett misszióba a Fülöp-szigetekre, de az akkori egyetemes katekista, a magyar Antal János meggyőzte, hogy maradnia kell. Magyarországhoz közel, Bécsbe küldték, ahol harminc éven át, egészen a hazatéréséig egy nagy középiskolai kollégiumban dolgozott, amely később főiskolai kollégiummá alakult.
A 70-es évek közepén Bécsben fölvette a kapcsolatot az odalátogató magyar szaléziakkal, majd később, amikor már maga is hazajöhetett, végiglátogatta őket, segítette, ahogy csak tudta, vallásos könyveket, szalézi műveket, lapokat, újságokat juttatott nekik.
1990-ben Don Egidio Viganò rendfőnök, Don Bosco hetedik utóda visszaküldte Magyarországra. 1991. január 31-én vette át a tartomány vezetését. A Magyar Szalézi Tartomány újraindulása, újraszervezése és ismételt felvirágoztatása az ő nevéhez fűződik.
A tartományfőnöki feladatokat tizennyolc évig látta el, ami ritkaságnak számít. Az egész szalézi világ ismerte. 2008. november 8-án adta át a vezetést utódának.
2013-ban Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozta Havasi József szalézi atyának a szalézi rend újraindításáért Magyarországon és a Magyar Szalézi Tartomány újjáépítéséért végzett munkája elismeréseként.
Havasi atya soha nem mulasztotta el hangoztatni, hogy papi élete minden napjára szívesen emlékezik vissza. Mindig dolgozott, soha nem volt ideje unatkozni, az újpest-megyeri közösség aktív tagjaként élete végéig részt vállalt a tartomány munkájában.
Annak ellenére, hogy betöltötte a 90. évét, Havasi atya halála mégis váratlan volt, annyira tele volt energiával és tettvággyal, hogy legalább még tíz évig élhetett volna! Amikor térdfájdalmai miatt kórházba került, a látogatókkal vidáman, optimistán és viccelődve beszélgetett; az elméje nagyon tiszta volt mindvégig. Az általa annyira szeretett Péliföldszentkereszten temették el, a rendi temetőben a kereszt mellett, azon a helyen, amit ő maga választott magának örök nyughelyül.
A magyar szaléziak a mai napig hálával és tisztelettel emlékeznek egykori tartományfőnökükre, akinek optimizmusa és lelkesedése nagy lendülettel vitte a tartományt előre minden viszontagságon keresztül tizennyolc évig. Havasi József életútját Szerdahelyi Csongor: "Józsikám, újra kezdjük!" című interjúkötetéből ismerhetjük meg, amely a Don Bosco Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.
Az alábbi interjú a Magyar Katolikus Rádió Pillérek című műsorában hangzott el 2010-ben, amikor Havasi atya az aranymiséjét ünnepelte. Az interjút Lengyel Ákos készítette.
„Mindig volt hivatásom és szerettem volna pap lenni, de mivel hatgyermekes családban nőttem fel, a szüleimnek nem volt annyi pénze, hogy a tanulmányaimat folytathattam volna, ezért különböző helyen kopogtattam, hogy szerzetes szeretnék lenni. Végül, mint cserkész csodálatos módon bekerültem a Clarisseumba itt Újpesten, ahol szaléziak vannak. Az udvaron játszottunk, és egyszercsak egy kövér papbácsi odajött és elbeszélgetett, eljátszott velünk. Utána bejártam hozzájuk. Egyszer bementem az igazgató atyához és elmondtam neki, hogy én szeretnék pap lenni. - Jól van, Józsikám - mondta -, küldd el anyádat ide hozzám. Hát édesanyám odament. Azt mondja neki: - Havasi néni, megveszem a fiát! - és aztán így kerültem a szaléziakhoz. Nagy szeretettel fogadtak. A prefektus - annak idején ő volt a házgondnok - azt mondta: - Gyere, elmegyünk egy fagylaltozóba. Hát így kezdődött. És a szívem ott ragadt.
Aztán mivel polgárit végeztem, szükség volt a különbözetire, hogy gimnáziumba mehessek, és ezt a nyergesújfalui iskolánkban végeztem el. Ott is igazi lelkes szalézi atyákkal találkoztam. A hivatás, ami megindult bennem, ott még jobban megerősödött, mert láttam ezeknek az atyáknak a szeretetét, jóságát, vidámságát. Együtt éltek velünk, együtt játszottak. Utána nem is gondoltam mást, mint szalézi lenni.
1943, pont a II. világháború ideje volt, de akkor még nem volt veszélyes papnak jelentkezni. Inkább nagy szegénység volt. 1944. március 19-én vonultak be a németek Nyergesújfalura, ahol mi növendékek voltunk. A nehézségek később kezdődtek 44-45-ben, amikor elkezdték az egyházat üldözni, aztán 48-ban államosítottak minden egyházi iskolát, majd 1950-ben a szerzetesrendeket is feloszlatták. Én akkor kispap voltam Mezőnyárádon. 1950. június 13-án az igazgató azt mondta, hogy egy órán belül mindenki hagyja el a házat, mert tudomására jutott, hogy összeszedik a szerzeteseket. Hogy minket ne vigyenek el, ezért hazaküldtek. Így június 13-án elbúcsúztunk.
Én hazajöttem, de egy hét múlva úgy döntöttem: lesz, ami lesz, én visszamegyek. Két hónapig házi őrizetben voltunk - hát éltük a világunkat - én nem emlékszem rá, hogy féltem volna. Olyan romantikus volt számunkra, hogy minden éjszaka fölkeltettek, azt mondták, hogy írjuk alá, hogy önként elmegyünk és így tovább, mi meg mondtuk, hogy nem tesszük...
Szeptember elején megjött a hivatalos rendelet, hogy minden szerzetesrendet feloszlatnak, és nekünk el kellett mennünk.
Nagy szerencsénk volt, mert az akkor tartományfőnök mindent megtett, hogy megmentsen minket, így néhányunknak sikerült bejutni különböző szemináriumokba.
1952-ig tudtunk tanulni, majd minden szerzetest elbocsátottak. El kellett mennünk a szemináriumból és dolgoznunk kellett. Természetesen, amikor jelentkeztem valahová munkára, és látták, hogy teológus vagyok, azt mondták: most nincs hely. Akkor kezdődött a kelet-nyugati metróvonal (2-es) építése, ott jelentkeztem, mert oda mindenkit fölvettek a rablógyilkostól a szerzetesig, és ott dolgoztam néhány hónapig. Utána sikerült egy gyárban elhelyezkedni, és ott négy évig dolgoztam. Itt több szerzetes is dolgozott. Négy év múlva, mivel nagy teljesítménnyel dolgoztam, kineveztek független csoportvezetőnek. Közben nagy szerencsém volt, mert a párttitkár egy igen jó ember volt, szerencsétlen, egy kicsit buta volt, nem tudta, mi a teológus és a pedagógus közötti különbség, ezért sikerült esti iskolába beiratkoznom és így el tudtam végezni a magyar szakot az akkori pedagógiai főiskolán. 56-ban végeztem.
Nem tudtuk, mi lesz, de vártunk valamire. Végül 1956-ban elérkezett az az idő, amikor sikerült elhagynom az országot, kimenni külföldre és befejezni teológiai tanulmányaimat Montortónéban, Pádua mellett. Így 1960. február 11-én pappá szenteltek. Nem volt könnyű elhagyni a szülőhazámat, édesanyámat, a családomat...akkor úgy mentünk el, hogy az életben soha többé mi ide vissza nem kerülünk. Végleg elmegyünk. Ilyen volt a helyzet. De én nagyon hálás vagyok az édesanyámnak, aki azt mondta: - Fiam, rám ne gondolj, kövesd a hivatásodat. Ennyivel könnyebb volt elhagynom a hazámat.
Szentelés után visszakerültem Paduába, majd az elöljárók egy közeli városba, Estébe küldtek, hogy ott a líceumban dolgozzak. Mivel semmi remény nem volt, hogy haza kerülhetek, jelentkeztem misszióba a Fülöp Szigetekre, mert kedves volt előttem ez az ország. Az ottani tartományfőnök nagy örömmel fogadott, minden el volt intézve, de amikor az akkor elöljárónk értesült erről, magához hivatott és azt mondta: - Szó se lehet róla, hogy te misszióba menj! Neked vissza kell menned! Akkor azt gondoltuk, hogy talán sikerül hamarosan hazajönni - hát ez körülbelül 30 év után sikerült.
Ugyanebben az időben az osztrákok kerestek misszionáriusokat, így engem Bécsbe küldtek, ahol több mint 30 évig dolgoztam. A 70-es évek közepén már lassan kezdtek a magyar szaléziak kiszállingózni külföldre - persze, nem mint papok vagy szaléziak - és mindenki ott szállt meg Bécsben, így fölvettem a kapcsolatot velük. Majd később, amikor már magam is hazajöhettem - illegálisan először -, akkor végigjártam a magyar szaléziakat, kapcsolatot tartottam velük. Mindenkinek szüksége volt valamire, és mivel Bécs volt a központ, megpróbáltuk kielégíteni az igényeket. Legfőképpen vallásos téren próbáltunk mindenben segíteni a rendtársainkat: könyveket, szalézi műveket, lapokat, újságokat juttatunk nekik. Aztán már a 70-es évek végén, a 80-as évek elején már könnyebb volt nekem is hazajönni. A vízumomba állítólag mindig kézzel írtak be két számot, ami azt jelentette, hogy nagyon figyelmesek és udvariasak legyenek velem a határon, így nagy mennyiségben tudtam haza hozni a könyveket, újságokat...ez volt.
Mi Bécsben kinyomtattuk Don Bosco életét, amit Szegedi István álnéven Lukács István rendtársunk írt, és egy békepap, akinek volt lehetősége rá, több mint 6000 könyvet hozott haza. Így már abban az időben megismerhették Magyarországon Bosco Szent János életét, és több mostani rendtársam is úgy lett szalézi, hogy elolvasta ezt a könyvet, lelkesedett érte és végül szalézi lett. Hálás vagyok mindenkinek, aki ezt segítette.
1990-ben aztán hazaküldtek. Én azt hittem, hogy egész életemben ott fogok maradni Bécsben, jól éreztem magam, otthon éreztem magam, a rendtársaim megbecsültek, de aztán 1990. november közepén kaptam egy levelet Rómából, hogy azonnal jöjjek. El sem tudtam képzelni, hogy mi ez. Ott közölték, hogy haza kell jönnöm, hogy meg kell kezdeni a magyar tartomány felépítését
Véglegesen 1991. január 31-én tértem haza. Ekkor átvettem a magyar tartomány irányítását. Nem volt sok minden, amit át lehetett volna venni: nem volt semmink. Egyetlen egy házunk sem volt. De azért megkezdtük a munkát. A rendtársaink idősek voltak, aki fiatalabb volt, az plébános volt, vagy egy plébánián dolgozott. Az volt a legnagyobb meglepetés számomra, hogy a rendtársak - idősek és fiatalok egyaránt - nagy lelkesedéssel kimondták: újra építjük a tartományt!
Hat hónapig egyedül éltem, szinte remeteségben, de hat hónap után megpróbáltuk egymás után visszaszerezni először a plébániáinkat, ma pedig azt mondom: mindenünk megvan. Talán több is, mint azelőtt. Most vannak iskoláink, kollégiumaink, oratóriumaink, plébániáink...
Az első tartományfőnökség az újrakezdés után Újpest-Megyeren volt. Itt plébánia volt. Az akkor püspök úr hivatott engem, és azt mondta: - Úgy tudom, nincs egy házatok sem, de én tudok nektek adni egy plébániát, ott kezdjétek el a munkát. Így kerültünk ide. Körülbelül 10 évig volt itt a tartományfőnökség az Aschner Lipót téren.
Aztán átköltözött a tartományfőnökség a Duna túlpartjára, Óbudára. Magam sem tudom, hogy épült fel ott az új tartományfőnökség, a kápolna, a kollégium... Újpesten kicsi volt már a hely, szükségünk volt egy új épületre. Óbudán volt egy rendházunk, de az borzalmas állapotban volt, szinte romokban. Először azt hoztuk rendbe, utána a rendház mellett volt egy üres telek, és azt kinéztük, hogy azt jó volna tartományfőnökségnek. Sikerült megszerezni. A rendfőnök és a nyugati tartományok anyagi segítségével sikerült fölépítenünk ezt a hatalmas, szép épületet.
A vidéki házak közül az első, amit vissza tudtunk kapni, az Balassagyarmat volt. Ott is csak egy kis plébánia épület volt, ami kevés volt a két-három rendtárs számára, így elkezdtük egy kicsit megnagyobbítani, és így lassan-lassan egyik házat a másik után visszakaptuk. Természetesen nem mindet, de nem is akartuk minden rendházunkat visszakérni, mert nem tudtuk volna betölteni személyzettel.
A papi életem minden napjára szívesen emlékezek vissza. Hangsúlyozom, hogy számomra nagyon rövidnek tűnik ez az 50 év. Nem volt időm soha unatkozni, mindig dolgoztam. A legboldogabb azért vagyok, mert több mint 30 évig közvetlenül a fiatalokkal tudta dolgozni reggeltől estig, becsületes emberré nevelni őket, és ez a legszebb élményem, a Bécsben töltött 30 év, amikor a fiatalokkal foglalkoztam. Egy kicsit hiányoznak is. De azért hálás vagyok, hogy haza küldtek, és itt is valamit tudtam alkotni Magyarországon.”
Szaléziak.HU
