Főoldal / Magyar Tartomány / Mesél a szalézi múlt - Visegrád
Mesél a szalézi múlt - Visegrád
2022-06-29 Szerda | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A reneszánsz kori fővárosban, Visegrádon 1927-ben vettek át a szaléziak egy diákotthont hátrányos helyzetű gyerekek számára. Ezt a kollégiumot is a Katolikus Patronázs Egyesület bízza a szaléziakra egy elemi és egy kiegészítő iskolával, amelyben már az előző évben megkezdődött a tanítás. A tulajdonjog nem az övék, a ház tele van adóssággal és nagyon sok nehézséggel kell szembenézni.
Visegrád
Visegrád 1712. óta plébánia. Templomát 1750-ben emelték. Újabban úri nyaralók is épültek. Ezeknek egyike, a Görgei villa, Visegrád és Dunabogdány között, Kisoroszival átellenben magaslik a Duna fölé. Eredetileg a telekkönyvben Bulgária villa néven szerepelt. Egy kirándulás alkalmával, rokonai társaságában a korosodó tábornok itt pihent meg, s elmélázva szemlélte a szigeten át, a Duna bal partján húzódó országutat, amelyen 1849. április 10-én seregével a diadal-mas váci csatára vonult. „De jó volna itt maradni!” – sóhajtotta. Rokonai összenéztek. Hamarosan újabb kirándulásra vitték a tábornokot, s ismét a Bulgária villában pihentek meg. Görgei jó érzéssel, merően nézte a váci országutat. „Artúr bácsi, itt vagyunk, s itt maradunk! Mától fogva ez Görgei villa. Megvásároltuk Artúr bácsinak.” – A tábornok így lett visegrádi lakós. Fáradhatatlanul telepített szőlőt, gondozott gyümölcsfákat, nyesegetett rózsabokrokat és szabadsághőshöz illően, szemrebbenés és zokszó nélkül hallgatta a kiránduló csoportok gúnyolódásait, szitkolódásait, amelyeket felelőtlenül a vélelmezett „hazaárulóra” szórtak. Így lett ő a „14. vértanú”.
A tábornok halála után az állam vette meg az objektumot, s a Gyermekvédő Ligának engedte át. Ez 15 évig használta nyaraltatásra. 1925-ben a Népjóléti Minisztérium felajánlotta a Katolikus Patronázs Egyesületnek a már üresen álló, szánalmasan elhanyagolt házat „nehezen nevelhető menhelyi gyermekek számára”. Pór-Bauer József, mint kijelölt igazgató azt az indítványt tette, hogy a tervezett magas téglakerítés helyett, bővítsék ki az intézetet 100-120 férőhelyre. Petkó-Szandtner államtitkár a gondolatot magáévá tette, s befejezett tény lett az emelet felhúzása. A költségeket a belügyminisztérium fedezte. Az iskola – mint tanyai iskola – építését a kultuszminisztérium vállalta. A kápolnát házilag, a tartásdíjak terhére építették. A gyönyörű oltárt Bányai Károly mester Vorbesz Béla növendékkel, helyszínen faragták ki (jelenleg a nyergesújfalui Szent Mihály Plébániatemplom egyik mellékoltára). A képeket Szabad Ferenc tanár festette. A patronázs berendezési meg felszerelési tárgyak (ágyak, szekrények, stb.) beszerzéséhez nyújtott segítséget. Az intézet javára három-négy nagyobb alapítványt tettek (így gróf Pálffy Sándor, a Patronázs alapítója) s ugyanannyi kisebbet. Ezek mind elértéktelenedtek. Bauer igazgató világi munkatársakkal dolgozott. Közülük meg kell említenünk Urhegyi-Ulwitz Ferenc tanítót, egykori esztergomtábori növendéket, valamint Faragó János erdélyi menekült tanítót, mint gondnokot. Az anyai teendőket szervita nővérek látták el, példás alázattal s áldozatossággal. A hittant az igazgató tanította. A gyermekek s a személyzet gyóntatására Hell Ferenc visegrádi plébános járt fel hetente. Rendkívüli alkalmakra, többnyire intézeteinkből kértek segítséget, vagy Podgai József kisoroszi plébános jött fel. Ádám László is megfordult ilyen minőségben az Otthonban. Nem gondolta volna, hogy hamarosan neki kell Bauer igazgatót felváltania.
A helyzet
Bauer szívvel-lélekkel az Otthonnak s gyermekeinek élt. Gyümölcsfákat ültetett, s rózsaültetvénnyel varázsolta szebbé a kápolna környékét. Szíve s irodájának ajtaja mindig tárva nyitva állott a növendékek előtt. Harmóniumot meg pianínót vett, s bájos színelőadásokat rendezett. Játékszerekről is gondoskodott. Don Bosco nyomán haladva, in hymnis et canticis meghonosította a szent vidámságot, s röghöz kötötte nyugtalan vérű, nomád hajlamú gyermekeit. Ha megjelent közöttük, felragyogtak a napbarnított arcocskák. Lelkisége, atyai szeretete, örömet sugárzó tekintete, kipusztíthatatlan jókedve, a gyermekek iránt való jóságos bánásmódja s mókái, valóban kis Don Boscóvá tették.
Az anyagiakhoz azonban nem volt érzéke. Költségvetésekhez s elszámolásokhoz nem értett, gazdasági ellenőrzésről nem szívesen hallott. Szórta a pénzt, persze a magáét is. Egyetlen szomorúsága az volt, ha Szentendre felől az országúton a végrehajtó szürke alakját látta felbukkanni. Ilyenkor magához szólította tanítóját vagy valamelyik munkatársát. Kezébe nyomta a pénztárcáját azzal, hogy siessen, s adjon neki valamit. Talán nem is sejtette, hogy hamarosan összecsap feje fölött a hullám. Az ügyvédi felszólító levelek, számlák, táviratok felbontatlanul hevertek íróasztalán. Mindent megadott neki az Ég, csak egyet tagadott meg tőle: egy erőskezű házgondnokot. Mocsoktalan kezéhez egy fillér sem tapadt. Csak éppen nyakló nélkül költekezett s jótékonykodott.
Jókor jött neki Virág Ferenc pécsi püspök visszahívó levele s nem is egy. Bauer nehezen tudott elszakadni a társadalom gyermekeitől, az ő kis barátaitól. Végre is szigorú parancsot kapott főpásztorától, s ki kellett bontakoznia. Bejelentette a dolgot az esztergomi aulának, a Patronázs elnökségének, a Népjóléti Minisztériumnak. Ugyanakkor bejelentette, hogy cca. 10.000 P. adósságot hagy maga után.
A szaléziak kötélnek álltak
A Patronázs szalézit kért az üresen maradó őrhely betöltésére. A tartományfőnökség e sorok íróját (Ádám László) szemelte ki, s küldte ki az átadás-átvétel aktusára. A hatóságok képviselői váltig bátorították, hogy csak álljon kötélnek, mind a Patronázs, mind a Népjóléti 10-10.000 P. rendkívüli segéllyel szanálja a tehertételt, s gondoskodik a szükséges beruházásról. Az utóbbira valóban égető szükség volt. 120 növendék számára 60 türülköző, ugyanannyi lepedő s takaró állott rendelkezésre. Emiatt s a vízhiány miatt a gyermekek sorában hamarosan föllépett a rüh, meg a patkányveszedelem.
A megállapodás létrejött, az őrségváltás megtörtént. 1927. augusztus végén Bauer igazgató ládákba csomagolta s vonatra adta könyveit, meg szegényes ruhaneműjét. Valóban vérző szívvel búcsúzott el gyermekeitől. Szűnni nem akaró sírás-rívás követte a búcsúvevő szót. Hajnalban Bauer eltávozott reggel, pedig a gyermekhad fele, a kapufélfától sem véve búcsút, felkerekedett, s elindult a szeretett atyja után. Bár ez búcsúbeszédében szent-erősen meghagyta nekik, maradjanak a helyükön, s biztosította őket, az új igazgató éppúgy szereti majd őket, akadt mégis egy-két forrófejű surbankó, aki bedobta a szót, hogy ütni-verni s koplaltatni fogják őket. Az ostoba szónak meglett a hatása. Igaz, hogy többen, jobb belátásra jutva, már Szentendréről, mások Budapestről maguktól tértek vissza, többieket, pedig a Menhely igazgatósága nyugtatta meg s terelte vissza. Hamarosan kiderült az ég az Otthon felett. Ám nagy borulat támadt az irodában.
Adósság adósság hátán
Az új igazgató, a kapott utasításoknak megfelelően, rendet teremtett az íróasztalon s a fiókokban. Felbontotta a leveleket s táviratokat, aztán kimutatást készített a kiegyenlítetlen számlák, ügyvédi felszólítások s keresetek hínárjában. 54.000 pengő tartozás mutatkozott. A kimutatást az összes iratokkal elvitte dr. Micheller Istvánhoz, a Patronázs ügyészéhez. A jelentkező hitelezőket, pedig közvetlenül őhozzá utasította.
Ha a személycserével nem is esett éppen csöbörből vödörbe a fiúotthon, az bizonyos, hogy a helyzet erősebb gazdasági érzékkel megáldott, kezdeményezőbb embert kívánt volna. A Patronázs állotta szavát, s bizonyos összeget folyósított fenti hiányok takarására. A Minisztériumnak ellenben nem igen állott módjában a szanálás. Mentségére szolgál, hogy mostohagyermeke volt a pénzügyi kormányzatnak. Vass József, népjóléti és munkaügyi miniszter, nagy elgondolású, meleg, szociális szívű, egészen odavaló ember volt. A népegészség, a szociális gondoskodás, a munkanélküliek keresethez juttatása, a lakásügy, mind az ő kezében futott össze. A háború s az azt követő események, nem utolsósorban a trianoni békeparancs támasztotta gazdasági zsugorodás miatt a „rászorulók” száma hihetetlenül megduzzadt.
Az örökségképpen hagyott s Micheller ügyész által valamelyest lefaragott adósság a tartásdíjak terhére hárult át. Éveken át nyögte az Otthon a havi levonásokat. Ez annál inkább érezhető volt, mert az amúgyis kalandozó természetű gyermekeknek az igényei éppen nem csökkentek, s arra bírták az igazgatót, hogy szerény nyomást gyakoroljon az otthon gazdáira azzal, hogy leváltását s a közlegénység sorába való visszaállítását kéri.
A szaléziak elkezdik a munkát
Az igazgató egyelőre huzamosabb időre egyedül maradt. Csak apránként kapott segítséget. Lakits Lajos meg Marton Béla papnövendékek érkeztek elsőnek, később jött Lendvai Gyula papnövendék. Hivatalosan Gábor József volt kirendelve gyóntatónak Esztergomtáborból. Komoly elfoglaltsága s a nehéz közlekedés miatt azonban csak rendkívüli alkalmakra mertük kérni. Hell Ferenc plébános továbbra is szívesen járt fel, nemcsak a nővérek s a rendtársak, hanem a növendékek gyóntatására is. Így a szentáldozások száma szépen emelkedett.
Az alsó osztályosok tanítását Hussza Rezső tanítóra, volt óbudai növendékünkre bíztuk. Így a nevelés irányzata törést nem szenvedett. Módszeres konferenciákon, nehezen kezelhető gyermekeink nevelését igyekeztünk összehangolni Don Bosco megelőző szisztémájával. Sok utánjárással elértük a második számú iskolaterem megépítését, egy kis tanítói lakással s előhelyiséggel. Még a tél beállta előtt sikerült továbbá a minisztérium jóvoltából mély kutat fúrni, s motorhajtású szivattyúval a vizet az összes helyiségekbe bevezetni.
Jótevők
A növendékállomány erkölcsi színvonalának emelésére csereakciót hajtottak végre a Clarisseummel. Ez átvette az Otthontól az ipari kiképzésre megérett fiúkat, s ugyanakkor megfelelő számú, elemi iskolást küldött Visegrádra. Mindez nem csekély áldozat volt a Clarisseum részéről, anyagiak szempontjából is. A Clarisseum volt a Fiúotthon legnagyobb jótevője, meg még valaki... Mind a három községtől meglehetősen távol feküdt a Fiúotthon. Vezetője, különösen az első években, nem igen tudott kimozdulni s mutatkozni, s így társadalmi akció nem igen indulhatott.
Egy azonban akadt s nevét szívesen örökítjük meg. Metzker Károlyné asszonyt nem kellett beszervezni. Anyai jóságú szívéhez mindjárt kezdetben odanőtt a Fiúotthon. Gyümölcséréskor ruháskosarakban küldte föl kertjének zamatos gyümölcseit. Nyolc-tízliteres üvegekben tett el lekvárt téli időkre, a fiúk ozsonnakenyerének megízesítésére. Karácsonyra, pedig rogyásig gyártotta a diós- és mákos pozsonyi kiflit: dimenzióban megnagyobbodva, kvalitásban meg nem fogyatkozva, kvantitásban, pedig a százhúszas létszámnak, párosával megfelelően. Mikor aztán kora miatt a fáradságot már nem bírta, akkor mással készíttette el. De még akkor sem hárította másra a gyermekek harisnyáinak javítását. Jótevője volt egyébként a visegrádi s nagymarosi templomnak. Áldott legyen emlékük!
Egy nyári szombati reggel az öreg Duna sietett segítségére az Otthonnak. Húsz-huszonöt kilós harcsát dobott a partra. Valahol Zebegénynél, munkájukból hazatéri bányászok, orvhalászó szenvedélyüknek hódolva, dinamitot dobtak a vízbe. Áldozatuk még élve érte el a partot a Fiúotthon előtt.
Ellenség
Voltak viszont ellenségei is a fiúk városának, mégpedig fölényes számban: a patkányok. A lovak elől falták föl a zabot. A mosókonyhából hordták el a törülközőket s a nővérek fátylait, stb. Kiadtunk 40 pengőt patkányirtóra: semmire sem mentünk. Lőttük őket: oda se neki! Életrevaló növendékeink kezdtek rájuk vadászni. El-elcsíptek egyet-kettőt. Erre egy pengőt ígértem minden élve elfogott állatért. Kitört a vadászszenvedély. Összefogdostak vagy százat, s átvették a jutalompengőket. Egy vasárnap aztán felsorakoztak a bátor vadászok az iroda előtt, s kiszólították az igazgatót. Ez nem kis meglepetéssel azt hallja ám tőlük, hogy a jutalompengőket felajánlják a pogányságból megtérő kispajtásaiknak. A társadalom gyermekei nem akartak lemaradni a missziós apostolkodásban, amelyről párszor hallottak már az esti szóban. A patkánycsapásnak azonban csak úgy tudtunk véget vetni, hogy az istálló padozatát s a szennycsatornákat gyökeresen átépítették betonba.
Bérmálás
Krónikába kívánkozik az 1928. június 27-én végbement bérmálás. Az az elgondolás vezette ebben az igazgatóságot, hogy aligha nyílik erre alkalma a visegrádi növendékeknek, ha egyszer kikerülnek az otthonból. Rengeteg levelezés s körülbelül 80 P. költséget jelentett a keresztlevelek beszerzése. Egyesek számára Bulgáriából, Albániából s még messzebbről kellett kérnünk. Így is négynek sehogy sem sikerült megkeresztelt voltát igazolnunk. Kettő közülük cigány volt. Az egyházmegyei főhatóság engedélyével a négy fiút előző nap feltételesen megkereszteltem a plébániatemplomban, a visegrádi polgárok közül kérve fel keresztapákat. Hosszú s komoly oktatás előzte meg a megerősítés szentségének felvételét. Akiknek nem volt elfogadható bérmaatyjuk, azok számára a Clarisseumi munkatársak közül kértünk fel többeket. El is fogadták, el is jöttek, sőt később is komolyan teljesítették az új lelki rokonsággal járó kötelességeket. A megyei főpásztor engedélyével P. Zadravec István tábori püspököt kértük fel a szentség kiszolgáltatására. Szegény gyermekeinken egy szál nadrág, egy kis kék trikó volt csupán. A püspökatya mégis éppolyan szerető tekintettel simogatta őket, mintha patyolatban s bársonyban meg sarkantyús csizmában vonultak volna ki fogadására. Éppolyan mézes jósággal szólította őket fiacskáinak izzó s izzító beszédében.
A barát-püspök a szent szertartások után kiment a mezítlábas lurkók közé a domboldalra. Letelepedett közéjük a fűre, s hosszasan, atyai közvetlenséggel, mosolyt fakasztó szeráfi derűvel eltereferélt, elmókázott velük, akárcsak valamikor Don Bosco a vándor oratóriummal.
Egy emlékezetes kirándulás
A nagy szünidőben több egésznapos kirándulást tett a kis rongyos-gárda, így Márianosztrára s Dobogókőre. Az utóbbi szombati napon történt, s emléke talán még ma is él a fiúk lelkében. Hazatérőben, a rekkenő hőségben engedélyt kaptak, hogy Dömösnél megfürödhessenek a Dunában. A gyermekhad önfeledt boldogságában kezdte a tilalmi határt túllépni. A veszély elhárítására az igazgató, mikor a nagy lármában szavát sem hallották már, ledobta magáról a reverendát, s belépett a vízbe, hogy a fiúkat visszaszorítsa a malom közelében levő örvénytől. Jószándékú igyekezetében egyszer csak maga került bele az örvénybe. Ötször sodorta le a tölcsérbe, s ötször vetette föl. Csak annyi időt engedett neki, hogy Segítő Szűz Máriát szólítsa, s mély lélegzetet vegyen. Egy ilyen pillanatban azt is észrevette, hogy a fiúcskák a parton térdreborulva zokogva imádkoznak atyjuk megmeneküléséért, s az imakórusból kihallani vélte többeknek éles sikolyát; míg a nagyobbak, köztük Telbisz Pista ott libegnek az örvény szélén, hogy alkalmas pillanatban kiragadják igazgatójukat. Ez rájuk is kiáltott, hogy azonnal menjenek ki a partra. Nem imádkoztak hiába a hálás gyermekek. Segítő Szűz Mária elküldte a mentődeszkát: egy dömösi gazda személyében. Lovait fürdetni s kocsija kerekeit áztatni jött a Dunára. Látva a veszedelmet, odaállt az örvényes partra. A magyar parasztot jellemző nyugalommal szállt le, s az ülésdeszkát odanyújtotta a halál torkában vívódó embernek. Ez két ujjával megfogta a deszkát, s az örvénylő Duna elvesztette erejét. Hála legyen neked, Segítő Nagyasszonyunk!
Fejlődés
1937-ben, Szent József oltalma ünnepén avatták fel a gép- és szerszámüzemet, amely a növendékeknek az életre való hatványozottabb előkészítését szolgálta, hogy Don Bosco elképzelése szerint valami hasznos szakmát sajátítsanak el. Három teremben hat munkás mellett hat tanonc leste el a vasesztergályozás és szerelés műhelytitkait.
- IV. 16-án a visegrádi intézetet államosították.
Az épületekben 1950 után rövid ideig SZOT üdülő volt, napjainkban idősek otthona működik itt.
Forrás: Ádám László: Rendtörténeti tanulmány (kézirat)
Korabeli Szalézi Értesítők
Szaléziak.HU
