Főoldal / Magyar Tartomány / Napról napra Don Boscóval - A pálca
Egy nap a kis Jancsi nagymamája észrevette, hogy egy gyümölcs eltűnt, és gyanúja rögtön a legkisebb unokájára, Jancsira esett. Magához hívta, ő pedig, ártatlan lévén ebben a csínytevésben, vidáman szaladt a nagyanyjához.
De ő nagyon szigorúan azt mondta neki:
– Menj, fogd azt a pálcát, amit ott látsz a sarokban.
A kisfiú engedelmeskedett, de mivel tudta, hogy történt a dolog, azt mondta:
– Nagymama, engedelmeskedem, de tudnia kell, hogy nem én vettem el a gyümölcsöt.
– Jól van, ha megmondod, ki tette, megkíméllek a veréstől.
– Megmondom, azzal a feltétellel, ha nagymama megbocsát a bűnösnek.
– Úgy lesz. Hozd ide azt a rosszaságot, és ha bocsánatot kér tőlem, és idehozza a pálcát, ezzel elismerve, hogy megérdemli a büntetést, megbocsátok neki.
A kicsi szaladt a nagyobb testvéréhez, (aki akkor nagyjából tizenhárom éves volt, és akire Jancsi soha nem neheztelt, noha nem nézte őt jó szemmel, és csúnyán viselkedett vele), és elmesélte neki a dolgot.
Antal kicsit nevetségesnek találta nagyanyja követelését. Hogy úgy büntessék meg, mint egy hatéves gyereket… ezt megalázónak és egy kicsit furcsának találta. De Jancsi erősködött:
– Gyere, kérlek, ne ellenkezz a nagymamával, tudod, hogy féltékeny a tekintélyére, és nagyon bántaná. A mama meg nagyon szomorú lenne miatta. Igaz, hogy nagy vagy, de nem szeretném, ha miattad a nagymama kevésbé érezné, hogy tiszteljük.
Bátyja engedett, fogta a pálcát, odavitte a nagyanyjának, és ezt mormogta:
– Többé nem teszem.
(vö. Memorie Biografiche, I. 69.)
Forrás: Michele Molineris - Napról napra Don Boscóval, Don Bosco Kiadó, 2008
