Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi gondolatok Szűz Máriáról 2.
Szalézi gondolatok Szűz Máriáról 2.
2023-10-15 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Szűz Mária • elmélkedés •
Emeritus rendfőnökünk, Pascual Chávez Villanueva Szűz Máriáról elmélkedve három kulcsszót emel ki, amelyek megragadják Mária anyai jelenlétét Alapítónk, Don Bosco életében: Mária volt az, aki megmutatta Don Bosconak a küldetését a fiatalok körében (Vö. Bosco János kilencéves kori álma), és állandó útmutató és támogató volt, különösen a Szalézi Társaságunk, illetve a Szalézi Családunk alapításában. A Szalézi Alapszabályokban ezt a meggyőződést találjuk: „Maga a Szentlélek támasztotta Bosco Szent Jánost Szűz Mária anyai közbenjárására.” (Alap. 1)
A Szalézi Alapszabályokban Szűz Máriára cselekedeteire vonatkoztatva két másik címet találhatunk: Vezető és Támogató. Szűz Mária vezeti és támogatja a Szalézi Családot. Vezetni és támogatni annyit jelent: hatást gyakorolni az értelemre és az akaratra. Mária mint Anya törődik és gondoskodik Don Boscoról; mint Tanító megmutatja és megvilágítja a küldetését Don Bosconak. Először is Mária segíti Bosco Jánost, (kilencéves kori álmában), hogy megértse, mi a küldetése („Jó időben mindent meg fogsz érteni”), amíg el nem jön a legbefolyásosabb pillanat, amikor a római Szent Szív bazilikájában szentmisét ünnepelve megvallja: „Most mindent megértek.” Valóban: Mária Don Boscot egész életén át támogatta, megerősítette akaratát, hogy egyre „erősebbé és energikusabbá” válhasson, különben nem tudott volna megbirkózni a nehézségeivel és terheivel.
A Szalézi Alapszabály 92. cikkében, Mária a szalézi életében és imádságban cím alatt ezt olvassuk: „Fontolgatjuk és utánozzuk hitét.” Fontolni annyit jelent: szemlélni, megcsodálni. Máriában megcsodáljuk „Isten kegyelmének csodálatos cselekedeteit”. Ez a szemlélődés ösztönöz arra minket, hogy utánozzuk őt. Isten biztosan nem ugyanúgy működik bennünk, mint Máriában, inkább hasonló módon.
Csak a hitben tudjuk megérteni, Isten mit vitt véghez Mária életében és mit akar véghez vinni bennünk. Egy pillanatra meg kell állnunk az ,,utánzás” gondolatánál. Néhány hívő számára ez a szó kellemetlen érzést kelthet, sőt elutasítást, mert előszörre az „utánzás” kifejezés úgy tűnhet, mintha csak a szavak és cselekedetek automatikus ismétlését jelentené. De valódi jelentése ebben a kontextusban a hozzáállást, illetve az erények gyakorlása iránti alapvető motivációt foglalja magában, személyiségébe beépíti és saját magáévá teszi a megcsodált értékeket. Krisztust vagy Máriát utánozni tehát azt jelenti: személyiségünket az övéikhez hasonlóvá alakítani erényük és értékrendjük szerint.
Mária életével kapcsolatban a megfontolandó és utánzásra serkentő jellemzők közül Mária hite az első.
Mária hite mindenekelőtt az Istenbe vetett bizalom. Mária nem Isten tervére bízza magát, hanem Istenre, aki az életterv ura. A hit nem elsősorban az Isten által kinyilatkoztatott valóság elfogadása, hanem feltétel nélküli hozzájárulás Őhozzá, ahhoz, amit Ő tőlünk akar. „Kérj tőlem bármit, és én megteszem” – ez a szeretet egyik kifejeződése még emberi szinten is; nem azért bízzuk magunkat Istenre, mert már előre ismerjük az Ő tervét ránk vonatkoztatva, hanem azért, mert Ő az, aki arra hív bennünket, hogy az Ő kezébe tegyük magunkat, mint egy gyermek az anyja karjaiba. Mária hite az engedelmességében fejeződik ki, illetve ölt gyakorlati formát. Az üdvtörténetben a nagy hívők valóban engedelmesek: Ábrahámtól kezdve a mi „hit atyánktól” egészen Máriáig.
A hitet úgy értjük, mint azt a bizalmat, amely Isten iránti engedelmességhez vezet, az idő múlásával hűségesen vezet és bizonyítja önmagát, különösen azokban a pillanatokban, amikor valaki hittel él még akkor is, amikor minden összeomlik és szétesik. Ebben az értelemben Máriában „a kereszt órájában való hűségét” szemléljük. Pontosan a hit és bizalom váltják ki az engedelmességet, amely megjelöli azt az utat, amelyet Mária követ a názáreti hirdetéstől Jeruzsálembe, a Golgotáig, a kereszt lábáig. Az utat megjárni kétségtelenül nehéz és szomorú. Úgy tűnik, minden emberi várakozása (Józseffel való élettervétől kezdve!) füstbe megy: Fiának születése egy olyan helyen, ahol állatok éltek, „mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2, 7); Simeon szomorú próféciája csak negyven nappal a Fiú születése után; a tizenkét éves jeruzsáleimi jelenet, amelyről az evangélium azt mondja: „ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat.” (Lk 2, 50) Mária nagyon hamar megtudta azt, hogy Isten a kezdeményező, és a Vele való kapcsolat sosem mindig ugyanaz. Például attól a pillanattól kezdve, hogy megszülte a fiát, nem értette, mit mondanak róla (Lk 2, 18-19); minél többet hallott fiának jövőjéről, az annál kevésbé esett egybe azzal, amit az örömhírként mondtak neki (Lk 1, 30-33, 35). A gyermek Jézus elvesztése a templomban figyelmeztető jele volt egy még szomorúbb jövőnek (…) ugyanabban a házban kellett élnie, mint fia, aki tudta, hogy ő Isten, de egy ideig még alávetette magát neki. (Lk 2, 49-51). Nem csoda, hogy Mária, aki nem értette meg mindezt, „minden dolgot megtartott, és elmélkedett a szívében”. (Lk 2, 19).
De mindenekelőtt úgy tűnik, hogy nyilvános életében a Fiú egyre inkább távolodik tőle; és olyan szavakat fogalmaz meg, amelyek azt a benyomást keltik, hogy Jézus „leállítja” ezt az emberi anyaságot: elegendő megemlíteni Mk 3, 31-35: „Boldogok azok, akik hallják az Isten igéjét és megtartják azt.” Egyáltalán nem kérdőjelezhető meg az anyja iránti tiszteletlenség, inkább az, hogy megmutassa valódi nagyságát, mint példaképét annak, aki „hallja Isten igéjét és gyakorolja azt”, de nem kétséges, hogy milyen árat kellett fizetnie a hitben való növekedésnek ebben a folyamatban. Pontosan azért, mert senki sem volt olyan „közel” az emberré lett Isten Fiához, mint ő, annyira fájdalmas volt ezt a „fiától” való fokozatos távolodást megélni, hogy egyre jobban növekedjék a „Fiába” vetett hitben az Isten Fiával.
A Szalézi Családot két hozzáállás fenyegetheti a hit-reménységgel kapcsolatban: az egyik a múlt iránti nosztalgia, mely megbénít minket a jövővel kapcsolatban. A csökkenő létszám és a hivatások hiányában lévő körülmények között alig ismerünk fel olyan stratégiát, amely megnyitja a látóköröket, új utakat kínál, és biztosítja a szükséges vezetést. HIGGYÜNK!
A másik nagy veszély nem is a hit elvesztése, hanem a remény gyengülése, a fiatalokkal való küldetésünk végrehajtása során az ígéretes jövőről való „álmodás” képtelensége. ÁLMODJUNK! REMÉNYKEDJÜNK!
Nehéz időket élünk, de ne felejtsük el: a Keresztényeket Segítő Szűz Mária, a „nehezebb idők Szűzanyja”, aki „reményt ad”.
Amikor nyomon követjük Mária hitének útját, fel fogjuk fedezni: valójában éppen a remény van benne.
P. Derosi Raja SDB/Szaléziak.HU
