Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 6. vasárnap - „Akarom! Tisztulj meg!”
Szalézi szavak - Évközi 6. vasárnap - „Akarom! Tisztulj meg!”
2021-02-13 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Jézus korának zsidó társadalmában két embercsoport volt, amelyet irgalom nélkül kizártak a közösségi és vallási életből: közismert szóval kiközösítettek maguk közül azok, akik minden tekintetben tisztának, kifogástalannak tekintették magukat.
Az egyik csoport lelki értelemben, belsőleg volt mintegy tisztátalan és fertőző, a másik csoport testi állapotában, külsőleg számított tisztátalannak, fertőzőnek. Ezért mind a két csoport kitaszított volt a közösségből, és kerülendőnek nyilvánították. Olyannyira, hogy egy magát tisztességesnek tartó izraelita az előbbiekkel, a lelkileg tisztátalanokkal nem ült le egy asztalhoz étkezni (tehát semmiféle, még a legegyszerűbb kapcsolattartást sem engedte meg magának) az utóbbiakkal, a testileg tisztátalanokkal még a találkozást, a fizikai közelséget is messze elkerülte.
Kik is voltak ezek a kiközösített emberek?
Az első csoportba tartoztak a lelki, belső értelemben vett tisztátalanok: a nyilvános bűnösök. Azok, akiknek elrontott életét, bűnös életvitelét igazában mindenki ismerte. Az evangélium így említi őket összefoglalóan a két legkirívóbb típust megnevezve: „a vámosok és az utcanők”.
A másik csoport tagjai testükön viselték, tehát külsőleg hordozták az ún. tisztátalanság jeleit: ezek voltak a leprások, akik betegségként, de megbélyegző jelként is kényszerültek eltűrni állapotukat, undort és elutasítást ébresztve az egészségesekben. (A lepráról tudjuk, hogy ma is százezrek, sőt milliók szenvednek tőle, de azt is tudjuk, hogy kezdeti stádiumában gyógyítható, és közvetlenül nem is fertőző). S az egészségesek ma is elkülönítik őket, félnek és irtóznak tőlük, kivéve azokat a nagylelkű nőket és férfiakat, akik hősiesen vállalják gyógyításukat és gondozásukat, köztük élnek, és így vállalják a sorsközösséget is velük. Legfőképpen pedig megalázottságukban fölébresztik értékes emberi mivoltuk öntudatát. Hiszen az elkülönítés, a kiközösítés elsősorban emberi méltóságukat kezdi ki és rombolja le.
Azért állítottam egymás mellé ezt a két megvetett embercsoportot, a nyilvános bűnösöket és a leprásokat, mert Jézus is azonos lelkülettel, nagylelkű irgalommal közeledett mindkettőhöz. A nyilvános bűnösöknek, ha maguk is elismerték bűnös voltukat, Jézus szinte egyetlen gesztussal, egyetlen kijelentéssel a megbocsátást és az új élet lehetőségét nyilvánította ki. Így például a bűnös asszony, aki szavak nélkül „könnyeivel öntözte Jézus lábát és megtörölte hajával, csókolgatta lábait, és megkente kenettel”, ezt hallja Jézustól: „Bocsánatot nyertek bűneid. A hited megmentett téged, menj békével.” (Lk 7,38.48.50) Hasonló a kicsengése Zakeus, a vámos történetének. Amikor Zakeus elmondja Jézusnak életváltoztató szándékát, Jézus így válaszol: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. (Lk 19,9-10)
A leprásokkal kapcsolatban Jézus zárójelbe tesz minden eddig érvényes szabályt. A mai evangélium szerint közel engedi magához a leprást, sőt megérinti az érinthetetlent. A tisztátalannak bélyegzett ember szavaiból mély hit sugárzik: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem”. Jézus erre a „ha akarod”-ra válaszolva jelenti ki a gyógyulást, a megtisztulást, a visszafogadást a közösségbe, mégpedig úgy, hogy „megesik rajta a szíve”: „Akarom! Tisztulj meg!” És hiába tiltja, hogy beszéljen róla, annál inkább híreszteli tisztulását. S Jézus hiába akar elvonulni a nyilvánosság elől, „mindenünnen özönlenek hozzá az emberek”.
Fájdalmasan tapasztaljuk meg minden nap, hogy mi is, mindnyájan betegek, lelkileg tisztátalanok vagyunk. Beteg a testünk és beteg a lelkünk is. Rászorulunk Jézus testet, lelket gyógyító, irgalmas szeretetére. Az evangélista egy alkalommal, mégpedig Máténak a meghívása után ezeket a szavakat adja Jézus ajkára: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket”. (Mt 9,12-13) Ennek a kijelentésnek az első fele bizonyára közmondás volt Jézus korában, a második része pedig jellemzi küldetésének elsőszámú címzettjeit: ő a bűnösöket hívja, mert ők a betegek, ők a tisztátalanok, akik rászorulnak arra a mondatra, hogy: „Bocsánatot nyertek bűneid.”, és „Akarom! Tisztulj meg!” Jézus egy alkalommal példabeszédet mondott azoknak, „akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek”. Ez a példabeszéd a templomban imádkozó farizeus és vámos története. „Nem az igazakat jöttem hívni” – mondja Jézus, nem azokat, akik magukat igaznak tartják. Vajon voltak-e Jézus körül valóban igazak? És van-e ma is egyáltalán valaki, aki Jézus előtt igaznak mondhatná magát? S ugyanúgy: van-e egyáltalán valaki, aki minden tekintetben egészséges, s így nincs szüksége orvosra?
Hogy miként állunk ebben a kérdésben, arra vonatkozólag két fórumtól kaphatunk jelzést. Az első fórum a környezetünk, családtagjaink, munkatársaink, vallásos közösségünk. Ha jól működik ez a fórum, akkor finomabb vagy keményebb jelzéseket kapunk arról, hogy miként értékel bennünket környezetünk. Érdemes ezekre a jelzésekre figyelnünk, és ha úgy látszik jónak, szükségesnek, változtatnunk kell életmódunkon, gondolkodásmódunkon. A környezetünk tehát az a külső fórum, amely ítéletet mond magatartásunkról.
A másik, a belső fórum fontosabb, mint a külső. Ez a belső fórum a lelkiismeretünk, amely ítéletet mond a lelkünk mélyén cselekedeteinkről: helyesen vagy rosszul cselekedtünk-e. Mielőtt megtennénk valamit, a jól nevelt, a jól formált lelkiismeret jelez, hogy tegyük meg, vagy ne tegyük meg azt, amire készülünk, ami előttünk áll. A lelkiismeret utólag is jelez, hogy amit tettünk, jó volt-e vagy kevésbé jó, vagy éppen rossz. A lelkiismeret számunkra a legelső és legfontosabb fórum. Ha Isten parancsai szerint neveljük, formáljuk egészséges döntőbíró lesz, amelyre hallgatnunk kell és érdemes.
Kérjük ma Jézust, hogy az ő irgalmas nagylelkűsége nyilvánuljon meg a mi életünkben is. Tisztítson, gyógyítson minket is bűnbocsátó és felszabadító szeretetével, hogy élő közösségben legyünk vele és embertársainkkal. (Övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké.)
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
