Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak – Isten igéjének vasárnapja
Szalézi szavak – Isten igéjének vasárnapja
2020-01-26 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Ferenc pápa 2019. szeptember 30-án kelt Aperuit illis – Megnyitotta nekik az Írásokat kezdetű apostoli levelével új ünnepet rendelt el az egész Katolikus Egyházban: Isten igéjének vasárnapját, amelyet az évközi idő 3. vasárnapján ünnepelünk.
Tapasztalataim szerint annak van világnapja, ami éppen bajban van: Madarak és fák napja, Víz napja, egyebek… Egy kicsit Isten igéjének napja is ilyen, mint a Béke világnapja, hogy figyeljetek ide, baj van, de már rutinból tudjuk, hogy egy-egy világnaptól nem sok minden változik meg. Nem vagyok pesszimista, csak reálisan nézve a kampányok, főleg a hit világában, nem sokat érnek. Persze, időnként kell valamiféle ébresztő, lelkesítő, sugalló ünnep, gondolat, ami ráirányítja tekintetünket – ilyennek szánja Ferenc pápa Isten igéjének vasárnapját, amelyet most tartunk meg először.
Nem különösebb fénnyel vagy pompával kell ezt megtartani, hanem azzal az irányultsággal, amit a Szentatya is megfogalmazott, hogy valahogy fölfedezzük Isten igéjének az időszerűségét, a mindenkori fontosságát az életünkben. Az a fontos, hogy a Szentírás ne csak egy könyv legyen a polcon, ne csak egy ünnepélyes helyre kitett protokolláris díszítő elem.
Valljuk be, hogy azért sok mindent díszítő elemmé tettünk – leginkább a kereszt jutott erre a sorsa. És kicsit ilyen a lelkiéletben a Miatyánk is – ha valami vallásosat kell tenni és nem tudunk mit csinálni, no, akkor mondjunk el egy Miatyánkot. A Szentírás is egy kicsit ilyen: hivatkozgatunk rá, de azért arra vigyázunk, hogy ne nagyon idézzük, mert lehet, hogy szó szerint nem menne. Ugyanakkor nagyon sok ember lelki életének, keresztény helytállásának, tanúságtételének jelent forrást és napi megerősítést a Szentírás olvasása.
Persze, nekünk, papoknak, szerzeteseknek, lelkipásztoroknak kell azért sokat tennünk, hogy szeressük a Szentírást, annak a mélységét és magasságát, ne féljünk tőle, hanem megtapasztalhassuk azt a nagyszerű ajándék-voltát, ami segít kiteljesíteni az emberségünket.
A hittanórákon is nagyon nehéz, hiszen a Szentírásról nagyon sokszor beszélünk, nem biztos, hogy mindig a legjobb életkorban, ugyanakkor viszont valahogy – ezt sokszor szomorúan tapasztaljuk – később sok felnőtt ember igazából nem is tudja, mi az. Az adatokig még eljutunk: van Ószövetség és Újszövetség, az Ószövetség az Jézus előtt, az Újszövetség meg Jézus és utána, de hogy Isten igéje, Isten szava, a Szentírás Isten levele hozzánk, aztán vagy elolvassuk, vagy nem, de hogy ez például egy párbeszéd kezdeményezése az Isten részéről. A Szentírás nem egyirányú! Nem az van, hogy Isten elmondta az ő igéjét, aztán időnként fejbe tudjuk csapkodni egymást egy egyirányú üzenettel, hanem meghívás egy párbeszédre. Isten igéje választ vár! Nem egy passzív meghallgatást, vagy befogadást, egy rábólíntást, helyeslést, vagy éppen tiszteletet, és akkor ezzel be is fejeztük, hanem Isten igéje választ vár tőlünk.
A Szentírás Isten hozzánk szóló szava, de nagyon fontos az is, hogy Isten miről beszél a kinyilatkoztatásban, ahogy ezt a hittanórák nyelvén fogalmazni szoktuk. Hiszen nem csak önmagát nyilatkoztatja ki nekünk, ami persze már önmagában egy fantasztikus dolog, hiszen ezért tudunk egyáltalán Istenről beszélni, mert ő kinyilatkoztatta önmagát. Azt szokták mondani, hogy „honnan tudod, hogy most akkor a teremtéskor mi volt” vagy honnan tudjuk Jézusnál, hogy akkor pont mire gondolt, hová ment, mit csinált – hiszen nem voltak mindig mellette olyanok, akik „Jézus naplót” írtak volna, beírták, hová ment, mit csinált. Az isteni kinyilatkoztatásban a Szentlélek által kinyilvánítja magát nekünk, hogy azt megőrizzük, mindazok, akik megélték a hitet – az Ószövetségnek a prófétái, az Újszövetségnek az apostolai, a tanúk –, de mindez nem csak befogadásra, hanem válaszra vár tőlünk.
Mert hogy Isten igéje rólunk szól! Istenről szól, de rólunk is, az emberről, hogy ki az ember, hol a helye a világban, és leginkább az Isten és az ember párbeszédéről szól, arról, hogy Isten kezdeményez, nyit felénk, nem adja fel. Az Ószövetség történelme megmutatja, hogy sokszor lenne rá oka. „Na, jól van, most akkor ezt felejtsük el, csináljunk egy másik bolygót, másik Földet, másik emberiséget, mert ennek így nincs értelme…”- de Isten nem adja fel, még saját Fiát is odaadja értünk, és ezzel a végső párbeszédet nyitja meg velünk, ami már nem törzshöz, néphez, fajhoz kötődik, hanem mindazokhoz, akik őt befogadták. És akik őt befogadták, azok Isten igéjét fogadják be, hiszen Jézus Isten legfőbb kimondott szava! Maga Jézus Isten szava hozzánk. És amikor az Eucharisztiában erre a Jézusra áment mondunk, akkor a kimondott isteni szóra mondunk áment, befogadjuk ezt a szót, amely aztán elkísér és éltet bennünket.
Biztos, hogy vannak olyan emberi szavak is, mondatok, vagy akár szavak nélküli kommunikáció, amelyek elkísérnek minket. Szinte biztos vagyok benne, hogy minden feleség emlékszik arra, amikor a férje megkérte a kezét. Ez egy olyan esemény szokott lenni, amire emlékszünk. Az egy olyan kimondott szó. Vagy aki megélte, hogy a szüleinek, nagyszüleinek közelít az életük vége, és amit akkor kimondtak. Vagy az életünk fontos pillanatában elhangzó mondat, amit a szüleink, tanáraink mondtak, ami hatott ránk, elkísért bennünket.
Isten szavában is vannak olyan részek, amelyek jobban megszólítanak minket. A Szentírás egészétől megijedünk. Jeromos lefordította, mi meg végigolvasni is félünk nekiállni, mert hát ennek sosincs vége, akkor hogy közelítsünk hozzá? Az olvasásnál azt ajánlom, hogy könyvről könyvre. Ez az „össze-vissza”, vagy „beleolvasgatok”, ennek van egy karizmatikus hangulata; van ilyen is, amikor az embernek hirtelen pont erre van szüksége, vagy tudom, hogy itt vagy ott egy szentírási szakasz erről szól. De ne féljünk a másik módtól sem, hogy kereshetjük és használhatjuk úgy, mint az imakönyvet, hogy tudom, hogy itt van egy ismert szakasz, amire most szükségem van, a lelkiállapotom olyan, hogy ez most kell, hogy megerősítsen, vigasztaljon, lelkesítsen. Így is jó, ha használjuk a Szentírást, tudva, hogy mit keresek benne, de az is jó, hogy ha tudjuk szakaszról szakaszra, legalább egy-két könyvet elolvasni. Ez nem egy nagy igény egy megbérmálkozott, felnőtt, keresztény embertől, hogy az élete folyamán mondjuk a négy evangéliumot – nem egy szuszra, de úgy evangéliumonként – végigolvassa. Fiataloknak azt szoktam mondani, hogy kezdjék Márkkal, mert az a legrövidebb, gyorsan sikerélményt ad, mindössze 16 fejezet, és bizonyos szempontból a legegyszerűbb is. Hiszen Márk az első római keresztényeknek – pogány-keresztényeknek, akik olyanok, mint mi – írja ezt az evangéliumot. Ebben van a legkevesebb ószövetségi utalás, a legkevesebb jelkép, Márk a legegyszerűbb, a legtényszerűbb közlő és ezért talán érdemes vele kezdeni. Az Ószövetségbe néha bele tud törni a bicskánk, az néha talán egy kis előtanulmányt is követel, de ma már ettől sem kell félnünk, hiszen ott van a rengeteg bibliakommentár, ami az interneten elérhető, akár magában a Szentírásban is ott vannak ezek a megértést segítő szövegek. Ezek azért vannak, hogy használjuk őket, hogy elmélyedjünk Isten igéjében!
Ha már Szentírás, akkor egy szentföldi példa: ha valaki a Szentföldön járva a Holt-tenger partján csak az ujjait áztatja bele, akkor nem érzi meg annak a sósságát. Be kell menni mélyebbre, el kell merülni nyakig, és akkor egy kicsit megérzi… Nagyon fontos, hogy legyen bátorságunk a Szentírásban található isteni igazságok mélységeinek és magasságainak a bejárására, a keresésére! Mert amíg csupán ilyen biztos köztereken járunk, addig a saját biztonságkeresésünk nem engedi meg, hogy Isten Lelke és Isten igéje elkezdjen cselekedni bennünk. Merni kell felfedezni a Szentírást!
Isten igéjének vasárnapján arról hallunk, hogy Jézus megkezdi nyilvános működését és nem egy kiemelt, nem egy intelligens, elvileg nem egy befogadásra kész, arra felkészült közeget választ: a pogányok Galileájában kezdi, Zebulon és Naftali törzsének vidékén, amelyről olvastuk az Ószövetségben, hogy Izajás megjövendöli, hogy most lenézett és pogány, de Jézus innen indul el, hogy meghirdesse az örömhírt és innen hív apostolokat. Sokszor van az, hogy érezzük – sokszor talán jogosan is – a magunk méltánytalanságát, alkalmatlanságát. Gondoljunk arra, hogy Jézus elmegy a pogányok Galileájába, és halászokat, akik hát nem voltak túl intelligensek, túl felkészültek, és nem azt mondja nekik, hogy: „Figyeljetek, majd jártok két évig suliba, aztán majd levizsgáztok, és majd utána kövessetek engem…”, hanem azt mondja nekik, hogy: „Kövessetek engem!” És az alkalmasság, azt ott van, hogy otthagyják a megélhetésüket, apjukat, családjukat, halászbárkáikat, hálóikat és teljes bizonytalanságban Jézus nyomába szegődnek. Ez az, amikor Isten igéje valami különleges módon megszólít, amikor nem magyarázkodásban, hanem követésben megjelenik Isten igéjének az ereje. És ha a magunk alkalmatlanságát, méltánytalanságát érezzük, nyugodtan gondoljunk erre a szentírási szakaszra, és gondoljunk arra, hogy ahogy Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost, úgy bennünket is csak Jézus, csak Isten igéje, csak az Eucharisztia, csak Isten szeretete tud alkalmassá tenni. Tehát nem alkalmasnak kell lenni, hanem befogadónak.
Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB 2020. január 26-án elhangzott prédikációja.
Szaléziak.HU
