Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak – Krisztus Király vasárnapja – Nem ebből a világból való
Szalézi szavak – Krisztus Király vasárnapja – Nem ebből a világból való
2021-11-17 Szerda | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Kr. u. 325-ben gyűlt össze az Egyház első egyetemes zsinata a kisázsiai Niceában, görögös kiejtéssel Nikaiában. Ennek a zsinatnak az összehívását az a sürgető szükség indokolta, amelyet egy veszedelmes tévtanítás teremtett az Egyházban. Ez a tévtanítás, az arianizmus azt próbálta belesulykolni a keresztény nép lelkébe, hogy Jézus Krisztus nem valóságos Isten, aki „az Atyától született az idők kezdete előtt”, hanem csak ember, akit azokban Isten az ő fiává fogadott.
Jézus istenségének tagadása az egész keresztény hitet legfőbb alapjától fosztotta volna meg. A zsinat atyái azonban a politikai hatalom által is támogatott és erőszakos ariánusokkal szemben ünnepélyesen megerősítették, hogy Jézus Krisztus az Egyház kezdettől vallott hite és a keresztény nép legmélyebb meggyőződése szerint igenis valóságos Isten, s ebből az alapigazságból forrásozik egyedülálló helye és szerepe az üdvösség rendjében. A zsinaton megfogalmazott és a későbbiekben újra és újra megerősített hitvallás szerint Jézus Krisztus „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől… Az Atyával egylényegű, és minden általa lett.”
Krisztus királyságának, s így Krisztus Király ünnepének is ebben a hitvallásban van az igazi alapja, legősibb gyökere. Ebből lesz érthető az a – mondjuk így: liturgiatörténeti tény, hogy XI. Piusz pápa éppen 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján rendelte el Krisztus Király ünnepét. Ezt az ünnepet évtizedeken át október utolsó vasárnapján ünnepelték, míg aztán a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus naptárreform az egyházi év utolsó vasárnapjára rögzítette. Mégpedig igen alkalmasan, hiszen az egyházi évnek ez a záróünnepe valóban magában hordozza, egyszersmind összefoglalja Krisztus egész misztériumát.
Krisztus Királyt ünnepelve azonban talán tartanunk kellene attól, hogy esetleg vannak, akik félreértik, vagy nem értik a „király” jelzőnek az értelmét. És megkérdezhetik, hogyan nevezhetjük Krisztust királynak, hiszen ehhez a szóhoz a történelem folyamán annyi, de annyi kegyetlenség, véres harc és hatalmi viszálykodás kapcsolódott. A mai királyok pl. Angliában és Észak-Európában pedig tényleg csak történelmi hagyomány folytán csupán címként viselik ezt az elnevezést, ezt a jelzőt, anélkül, hogy mögötte tényleges hatalom vagy uralom lenne. Hatáskörük semmivel sem terjed túl egy ún. „gyenge” államelnök, köztársasági elnök hatáskörén, akinek szinte csak protokolláris szerepe van, néhány kivételes helyzettől eltekintve. Az Anyaszent egyház jól tudja mindezt, s tudta akkor is, amikor 1925-ben Krisztus Király ünnepét bevezette. S éppen ezért a mai ünnepnek egész pontosan ezt az elnevezést adta: Krisztusnak, a mindenség Királyának ünnepe. Tehát Krisztus nem a mi elképzelésünk és fogalmaink szerinti országok, népek fölött uralkodik, hatalmának, uralmának eszközei nem a hadseregek, a fegyverek vagy más ún. erőszakszervek, meg csak nem is a szolidan, azaz szilárdan megalapozott és olajozottan működtetett politikai és gazdasági berendezkedés. Sőt, megkockáztatom: nem is a stabil vallási és erkölcsi struktúra. Szent Pál apostol így ír Krisztusról anélkül, hogy a király kifejezés megjelennék tolla nyomán: „Ő a láthatatlan Isten képmása… Benne teremtetett minden a mennyben és a földön… Minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, s benne áll fönn minden” (Kol 1,15-17). Ezt a kolosszei levélben olvassuk. Az efezusi híveknek pedig ezt írja: Isten „elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban, mint főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van” (1,10).
Nos, mindennek pontosan megfelel az, amit Jézus Pilátus előtt mond a mai evangéliumban.
Jézus megbilincselve, megalázva, készen a halálra áll Pilátus előtt. Ez a szikkadt-agyú, dekadens római nem tud mit kezdeni a Jézus ellen felhozott váddal, ti. hogy királynak mondja magát. De egyáltalán: nem tud mit kezdeni magával Jézussal. Azt sem érti, hogy Jézus nem tiltakozik, nem is védekezik. Egyre titokzatosabbá válik előtte Jézus személye, szerepe, így királysága is. Kérdéseire Jézus mintha nem 8is neki válaszolna. De szavaiban, szavai mögött fölséges – mondhatnám: királyi – nyugalom érződik. Lelke mélyén valami ilyen válasz fogalmazódik meg: „Pilátus, te nem értesz semmit. De hogyan is érthetnéd meg azt, ami itt történik? Te a császár képviselője, helytartója vagy, a birodalom tisztviselője, és élet-halál ura egy legyőzött rabságba vetett nép fölött. Te csak rendeletekben tudsz gondolkodni. A te gyakorlatod szerint a nehéz helyzetek megoldásának kulcsa az erőszak.” Jézus mintha ezt mondaná, ezt mondhatná, de ebben sok a szó, Jézus pedig nem bőbeszédű. Szó szerint csupán ennyit hallunk Jézus ajkáról: „Az én országom nem ebből a világból való.” Ez pedig azt jelenti, hogy nincs összehasonlítási alap Pilátus elképzelése és Jézus királysága között. Valami egészen másra gondol Pilátus, és egészen másról beszél Jézus. Meg is mondja, miről: „Én arra születtem és azért jöttem világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Aki az igazságból való, hallgat a szavamra.” Pilátus számára az „igazság” szó nem hordoz jelentést, valós tartalmat. Jézus szavai hallatán vállat vonva, lazán megjegyzi: „Mi az igazság?” (a mai szakasz ezt nem hozza, de mindannyian jól ismerjük)
Valóban: mi is az, hogy „igazság”? Minden kor és – valamilyen formában – minden ember kérdése ez. A különböző korok materialistái úgy vélték, hogy az igazság egyszerűen a valóság visszatükröződése. Etikai érdeklődésű gondolkodók az élet értelméről beszélnek az igazság kapcsán. Ám ez a gondolat újabb kérdést szül: Mi az élet értelme? Keresztény gondolkodásmód szerint az igazság semmiképpen sem üres szó, s több, mint valóság (mély értelme van József Attila verssorának: „az igazat mondd, ne csak a valódit”). Az élet értelmét megadó igazság Jézusban konkretizálódik. „Megtanultátok, hogy Jézusban van az igazság” (Ef 4,21), írja Szent Pál, sőt, maga Jézus ezt mondja: „Én vagyok az igazság” (Jn 14,6). S amikor ezt halljuk ajkáról: „Bennem nyugalmat talál lelketek” (Mt 11,29), akkor – semmiképpen sem elméleti szinten – megsejtjük, hogy az igazság az, s egyedül az igazság az, amiben az ember megtalálja nyugalmát, belső békéjét, egyensúlyát.
Amikor Jézus „tanúságot tesz az igazságról”, akkor önmaga istenemberi valóságáról tesz tanúságot. S akiben megvan a fogékonyság, aztán az elszántság Jézus befogadására és követésére, az „az igazságból való és hallgat Jézus szavára”.
Pilátussal szemben és sok kortársunkkal szemben mi tudjuk, „mi az igazság”. Anélkül természetesen, hogy azt mondanánk: mi bitoroljuk az igazságot. Inkább megfordítva. az igazság birtokol bennünket, vagyis hogy Krisztuséi vagyunk. Krisztus Királyé vagyunk, akiről a mai szentmise hálaadó énekében, a prefációban ezt halljuk majd, mint az igazság gazdag tartalmát és mindent összefogó jelentését: „Az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke.”
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
