Szaléziak.HU - Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány
< Don Bosco pedagógiája / Don Bosco Don Bosco \ Don Bosco mondásai >

Egy oratórium zene nélkül olyan,
mint egy test lélek nélkül...

Tizenöt éves korában tanuló éveinek első hobbija a zene volt. Castelnuóvóban a szállásadója a templom előénekese, Roberto János volt. Roberto úr a plébánia kántora volt, és otthon volt egy spinétje (régi zeneszerszám, amely távolról a zongorához hasonlít). János néhányszor elkísérte őt a kórusra, ő meg segített neki gyakorolni a spinéten és aztán az orgonán is. A fiatal Boscónak jó hangja volt, szívvel-lélekkel a zenének szentelte magát. Nem csupán a gregorián éneket tanulta szívesen, hanem rövidesen a vegyes karban is jó eredménnyel működött, mint szólóénekes. Ezzel egyidőben hegedülni is tanult, majd egy öreg cimbalmon és később az orgonán próbálta az éneket kísérni. A derék Roberto úr el volt ragadtatva tanítványától: oktatásaival tudtán kívül közreműködött Isten nagy tervének végrehajtásában. Az ő háza volt az egyetlen iskola, ahol Don Bosco kellő módon tanulhatta és gyakorolhatta az éneket, amire később intézeteiben oly nagy szüksége lett.
Don Bosco Oratóriumi emlékirataiban leír egy esetet, ami papi tanulmányainak egyik nyári vakációja alatt esett meg vele:

A nevelés alapja a szeretet

Más, ugyancsak kellemetlen élmény várt rám Crovegliában Buttigliera körzetében. Szent Bertalan ünnepén szintén egy nagybátyám kérésére vettem részt, hogy segítsek a templomi szertartásokban, ahol énekeltem és hegedültem is, mert ez volt a kedvenc hangszerem, és amiről később lemondtam. A templomban minden rendben történt. Az ebédet a nagybátyám a házában volt, aki az ünneplést szervezte, és addig minden rendben is volt. Az ebéd után az asztaltársaság kérte, hogy hegedüljek valami vidám darabot. Én megtagadtam.

Később, az oratóriumot látogató nagyobb fiúk között akadt sok tehetséges is. Már az első hónapokban meghívott néhány jó viszonyok között élő fiút, akik később a segítettek neki a rendet fenntartani pajtásaik között, a fölolvasásokban és az előéneklésben is a segítségére voltak. "Már akkor ugyanis megtapasztaltam, hogy énekeskönyvek és megfelelő olvasmányok nélkül az ünnepélyes összejövetelek olyanok lettek volna, mint a test lélek nélkül" - írja Oratóriumi Emlékirataiban. Don Bosco megértette, hogy ének, szép könyvekből való felolvasások és más vonzó eszközök nélkül nem lehet igazi életet bevinni a fiatalok összejöveteleibe. Így aztán már 1842. év Gyertyaszentelő napjára már húsz csengő hangú énekese volt. Betöltötték a szobákat szép Mária-énekekkel. Gyümölcsoltó Boldogasszonyra már harmincan voltak. Életrajzírói tanúsága szerint Don Bosco tűrhetően játszott orgonán és zongorán, hangja pedig alkalmas volt bármelyik szólamra. Ahogy közeledett a szent karácsony, arra gondolt, hogy az isteni gyermek tiszteletére egy éneket készít. Megírta a verset; Szent Ferenc templomában a kis kórus ablakdeszkájára írta föl és ő maga zenésítette is meg. Az összhang nemigen felelt meg az ellenpontozás szabályainak, de csupa érzés volt és szívreható. Mindjárt bele is fogott, hogy a fiúkat megtanítsa az énekre, bár azok sohasem részesültek zenei képzésben, csak annyit értettek a kottához, mint a tyúk az ábécéhez. Állhatatossága azonban legyőzte az akadályokat. Mivel nem volt meg az ének betanításához szükséges helyisége, ki kellett vonulnia a szabadba. Volt is nagy álmélkodás, amikor az emberek látták a fiatal papot, amint az utcán hat-nyolc fiú társaságában tompított hangon énekelve le-föl sétál. Legelőször Szent Domonkos templomában adták elő, azután a Consolátában. Don Bosco maga orgonált és dirigált. A torinóiakat egészen elragadtatta az ének. Szokatlan volt nekik a lány fiúhangokat hallani a templomban. Akkoriban az volt a szokás, hogy az istentiszteleteken csak a kántorok énekeltek érces, de sokszor nem éppen fölbemászó hangon. Az első kísérlet sikerült, Don Bosco ugyanarra a dallamra másik szöveget írt, mégpedig szentáldozásra alkalmasat. Aztán még több éneket is szerzett.

Ezekhez a hitoktatói és karmesteri feladatokhoz csakhamar társa akadt Nasi Lajos kispap személyében, aki költő és művész volt, verseket írt, zenét szerzett gyermekifjak részére. Több éven át kísérte az énekeket orgonán és fáradhatatlanul karmesterkedett.

Don Bosco így ír erről:
A fiatalok vallási és erkölcsi felfogását veszélyeztető hatások elkerülése még több figyelmet és gyámkodást igényelt. Úgy véltük, jó lenne az énektanulás mellé zongora, orgona vagy más hangszeres kurzust indítani az esti iskolában, és a nappali iskola folyamán is. Így hát ének-, zene, zongora és orgonatanár lettem anélkül, hogy valaha is komolyan tanultam volna. A jó szándék csodákat tehet. Néhány szép szoprán hangú gyereket felkészítve elkezdtünk énekelni templomi szertartásokon az Oratóriumban, majd felléptünk Torinóban, Rivoliban, Moncalieriben, Chieriben és máshol. Nasi Lajos kanonok és Don Chiatellino Michelangelo szívesen segítettek a betanításban, zenei kíséretben, kórusvezetésben a különböző falvakban. Mivel addig a szoprán fiúkórusok szinte ismeretlenek voltak, hogy énekeseink egykettőre híresek és nagyon keresettek lettek a szólókkal, duettekkel, és kórusművekkel. Újdonsült filharmóniai társaságunk fellépéseit rendszerint ők ketten, Nasi Lajos kanonok és Don Chiatellino Michelangelo kísérték. Minden évben felléptünk a Consolata liturgikus szertartásain. Ebben az évben azonban körmenetben vonultunk fel az Oratóriumból. Az, hogy végig énekeltük az utat, és a templomban felhangzó zene tömegeket vonzott oda.



Az énekek roppantul boldoggá tették és lelkesítették a fiúkat, és fölkeltették a nép cvsodálatát. Don Bosco a Torinóhoz közelebb álló Madonna del Pilone nevű kegyhelyre vezette kis lurkóit. Három csónakkal keltek át a Po vizén, és amikor a folyó közepére értek, rázendítettek egy szép énekre. A járókelők előbb csak megálltak a partokon, amikor meghallották a csengő hangokat, és figyeltek. Aztán egészen elragadta őket a szép dallam, és a parton haladva követték a csónakokat. Közben pedig a közelben tartózkodó néhány trombitás megtanulta a szép és fülbemászó dallamot és zenéjével kísérte a fiúk énekét. Madonna del Pilone lakói kitódultak házaikból, s mikor a csónakok kikötöttek, mintegy ezer főnyi néptömeg várta és fogadta a parton az ifjú énekeseket. Ez volt Don Bosco kis énekeseinek első nyilvános diadala, amelyet azután ezer és ezer más siker követett.

Az oratóriumban rezesbandát alakított, amely ünnepi alkalmakkor térzenét adott. 1846-ban történt. Egyik vasárnapon Don Bosco a Superga-bazilikába vezette föl a fiúkat. Élükön a kis zenekar: öreg dob, trombita, hegedű s egy vén gitár adta a taktust. Előbb szentmisét hallgattak. A prédikáció után litániára az énekesek felmentek a kórusra és elénekelték a Tantum-ergót: az éneket maga Don Bosco kísérte. Akkoriban szokatlan volt a fiúének a piemonti templomokban. Amikor az Akadémia tagjai és a nép meghallották a szép hangú fiúk énekét, azt hitték, hogy angyalok zengedeznek a kóruson. A nagyszámú hallgatóság nem győzött csodálkozni, és sokan sírtak áhítatos meghatottságukban. Később ezek a kirándulások egyúttal apostoli munkát is képeztek, ahol a fiúk éneke mindig szerepet kapott.

Az 1862. év végén volt az Oratórium mintegy 600 bentlakó növendéke számára a házon, templomon, gimnáziumi osztályokon, ipari iskolán kívül zene- és ének iskolája is. Don Bosco iskolájában a szorosan vett iskolai tantárgyakon kívül még a gregorián egyházi éneket és a művészi éneket is művelték. Híres énektanárok heteken át bejártak, hogy módszerét megfigyeljék. Don Bosco újrendszerű iskolája nem egy nagytehetségű zenészt és híres-neves orgonaművészt adott a világnak. A hasonló iskolák százai keletkeztek nyomában, amelyek mind jó hírnévre tettek szert. Torinóban pedig a zene előmozdítása érdekében való fáradozásaiért ezer líra jutalomban részesítette Don Boscót.

Don Bosco vérbeli nevelő volt. Növendékeinek mindennapi szórakozásait rendkívüli szórakozásokkal, kiruccanásokkal tarkította. Rendszeresen voltak zene-, torna- és szavalógyakorlatok és bemutatók, hogy kedvessé és vonzóvá tegyék az intézeti életet. Nagyon szerette lekötni a fiúkat zenetanulással. Ezt elengedhetetlennek tartotta még a vasárnapi és ünnepi oratóriumok növendékei között is. Neki "egy oratórium zene nélkül csak annyi volt, mint egy test lélek nélkül."

Forrás: Lemoyne János - Bosco Szent János élete I-II., Don Bosco Szalézi Művek, Rákospalota 1929/1934