San Giorgio in Perlenában született (Vicenza) 1892. december 9-én. 1905-ben belépett a torinói oratóriumba, hogy ott végezze gimnáziumi tanulmányait, amit a foglizzói novíciátus követett, ahol 1911. szeptember 15-én letette első szerzetesi fogadalmát.

A gyakorlati éveit Ivreában töltötte. A háború kitörésekor, 1915-1918 között katonai szolgálatot teljesített és hadifogságba esett. Ekkor ismerkedett meg a magyarokkal és került először Péliföldszentkeresztre. Ott várja ki a háború végét. Megtanul magyarul. 1922-ben szentelik pappá Fossanóban. 1926-1938 között Magyarország lesz a második hazája. „Toni Hungaricus-nak” nevezi magát.

Ádám László írja rendtörténeti tanulmányában:

„Már, mint tanítói oklevéllel rendelkező, katonai szolgálatra bevonult, fogadalmas papnövendék a pancsovai fogolytáborba került. Az ottani minorita rendház egyik pátere lelkiatyai látogatása során figyelmes lett, az angyalbőrbe bujtatott olasz klerikusra, s megtudva tőle, hogy szalézi, elújságolta neki, hogy Magyarországon is vannak szaléziak, de rémítően szegények „sed sunt valde pauperrimi”. Tudta ezt már Tóni kispap, s általa értesítette is tüstént Szentkeresztet. Az igazgatóság megtette a szükséges lépéseket kiszabadítása érdekében. Két orosz hadifogoly élvezte már az intézet vendégszeretetét, s vette ki részét a gazdasági munkából: Péter és Iván. Később egy Román nevű is csatlakozott hozzájuk. Tóni kispapot, egy nagyböjti hűvös reggelen kitörő lelkesedéssel fogadtuk. Megmosdattuk, s beöltöztettük, bőkezűen a – máséból. Jó muzsikus volt, s így jó szolgálatot tett az Isten házában s a növendékek zenei oktatásában. Lelkesen tanulta nyelvünket. 1916 szeptemberében aztán átkerült Mogyorósbányára Binelli magiszter mellé szóciusnak, s átvitte a rideg tanyára olaszos vidámságának brio-ját, lobogó lángját.”

A háború után 1919-ben Fossanóban folytatta teológiai tanulmányait az egyházmegyei szemináriumban. Itt szentelték pappá 1922. június 10-én. 1926-ig Fossanóban maradt, tanított és prefektus volt.

Az akkori rendfőnök, Rinaldi Fülöp, látva nagy szeretetét a Kongregáció iránt és kiváló lelkivezetői képességeit, Magyarországra küldte, igazgatónak és novíciusmesternek Péliföldszentkeresztre. A kegyhely hangulatáról és esztétikai varázsáról az 1928 és 1935 között igazgatóként  és novíciusmesterként működő Bonato Antal gondoskodott, aki ötszáz rózsatővel tette feledhetetlenül széppé a kolostor és templom környékét. Tizenkét évig maradt magyar földön, aktívan vett részt, együttműködve Antal János tartományfőnökkel, számos ifjú szalézi generáció formációjában. Több nemzedéket nevel a rend számára. Igazgató és novíciusmester Szentkereszten és Mezőnyárádon. Zenei és festői tehetségét is gyakorolja kispapjai között. 

1939-ben visszatért Olaszországba, ahol Varazzében,  a Ligúr-Toszkán Tartomány novíciusában lett novíciusmester egészen 1945-ig.

Az elkövetkező években volt katekista Varazzéban (1945-47), plébánis Livornóban (1947-49) és gyóntató Varazzéban (1949-55), majd ismét novíciusmester először Varazzéban (1955-58), majd Pietrasantában (1958-62).

Ez volt szalézi életének egyik leggyümölcsözőbb időszaka. Számos rendtárs kereste meg, hogy segítsen szalézi hivatásának kibontakoztatásában vagy megőrzésében.  Mert Don Toni nem hagyta el „fiacskáit”, miután kiléptek a novíciátus ajtaján, hanem továbbra is figyelemmel kísérte őket, velük együtt örült sikereiknek és velük együtt szenvedett, ha szenvedtek.

Egy rövid ideig a Rocca utcai oratórium igazgatója volt Pietrasantában, majd 1966-ban visszatért szülőföldjére,  a Veneto tartományba. Utolsó éveit Veronában tölti.

Méltán sorolhatjuk korának nagy szalézi alakjai közé, akik óriási lelki művet hagytak maguk után. Nagyszerű módon volt képes értelmezni a közösségi élet szabályait, időszerűvé téve és leegyszerűsítve anélkül, hogy bármilyen csorbát is ejtett volna rajtuk. A közösség minden megmozdulásában, feladatában részt vett, még azokban is, amelyek alól mentesülhetett volna. Az imádság embere volt, aki valóban mindig párbeszédben volt az égiekkel. Mindenkiért imádkozott. A breviárium és a rózsafüzér állandó, hűséges társai voltak. Közkedvelt szónok volt, számtalan meghívást kapott mind az olasz, mind a magyar tartományból, sőt a Segítő Szűz Mária Leányaitól is, hogy lelkigyakorlatokat tartson és prédikáljon. Beszédei mindig könnyen érthetőek és élvezetesek voltak. Még a nyári időszakban sem tudott eleget tenni a sok kérésnek, habár már kissé fáradtnak érezte magát, öt lelkigyakorlatos csoportnak is prédikált.

Mindenkit szeretett, valóságos „aranyszívű” ember volt. Nagy szeretete megmutatkozott a gyóntatószékben is, ahol művészi szintre fejlesztette az emberek megértését, és mindig segített nekik kiutat találni az élet nehéz helyzeteiből. Nagyszerű lelkivezető volt. Közbenjárására Isten számos hivatást támasztott az Egyház és a Szalézi Társaság számára, akiket elkísért a fiatalokért szentelt életük útján, a megszentelődés útján.

A temetésén is megmutatkozott, mennyire szerették és tisztelték: eljöttek Varazzéből és Sampierdarenából, de a tartomány összes szalézi házaiból, hogy elkísérjék utolsó útjára.