(1907−2008)

A német nemzetiségű Don Bosco nővér a Szalézi Család 166-ik jelöltje a szentségre. Boldoggá avatási eljárását Mexikó Guadalajara tartományban indították meg alig öt évvel a halála után, 2013 nyarán.    

Antonietta Böhm a németországi Bottropban született 1907-ben, misszionáriusként szolgált Latin-Amerika több országában. 1969-től Mexikóban élt és itt is hunyt el 2008-ban Coacalcóban. Szerteágazó szociális munkát és plébániai tevékenységet végzett, különösen a szegények és betegek között. A Segítő Szűz Mária leánya volt, aki egész élete során szoros kapcsolatban volt Jézus anyjával, a mindennapi életében mély kapcsolatot ápolt Istennel, és Mazzarello Szent Mária alázatos és szolgálatkész szellemiségét örökölte. Úgy emlékeznek rá, mint akinek nagy volt a hite, szilárd a reménye és igazi a szeretete, amely élénk apostoli vágyból táplálkozott.

Az utolsó interjú, amit Antonietta nővérrel készítettek 2008-ban Mexikóban

Meg tudja velünk osztani röviden hivatása történetét?

Egy irodalmi esten láttam két boldogan nevető nővért, és megkérdeztem a bátyámat, kik ők, hol élnek és mit csinálnak. „Külföldiek” - válaszolta a bátyám, de néhány nap múlva megszerezte a kért információkat. Következő vasárnap elmentem az oratóriumba, ahol körülbelül 600 fiatalt láttam, és hét nővért számoltam meg, akik velük együtt szaladgáltak és játszottak az udvaron. És mindannyian nagyon boldogok voltak! Az egyik nővérnek hamar feltűnt, hogy új vagyok. A másik pedig elkiáltotta magát: „Aki misszionárius akar lenni, az tegye föl a kezét!” Heten jelentkeztünk. Felírta a nevünket és a címünket. Ezek után beszéltem az elöljárójukkal, aki a keresztre mutatva kifejtette, hogy ha találkozni akarok azzal a kézzel, amely a keresztet hordozta, akkor a nyomdokába kell lépnem.

A  csodálatos kalandot 1929 januárjában kezdtük el kilenc másik lánnyal Olaszországban, Nizza Monferrato nemzetközi noviciátusában, ahol 24-en voltunk németek. 1928-ban tettem első fogadalmat és az örökfogadalmamig Olaszországban maradtam. 1934 augusztusában kaptam a hírt, hogy Patagóniába mehetek misszionáriusnak.  Harmincan mentünk Rómába, hogy XI. Piusz áldását kérjük a küldetésünkre.

Hogy született a misszionáriusi elköteleződése?

Hiszem, hogy Isten a kezdetektől fogva szalézi életre szánt engem. Szalézi misszionáriusi hivatással születtem, amely egy hívő keresztény családban érlelődött. A családom nagyon elkötelezett volt Szűz Mária iránt, ami különösen a háború idején a sebesült katonák ápolásában mutatkozott meg. Én akkor még csak ötéves voltam, de már súlyos sebesültek gondját viseltem.  Ezek az események korán sejtetni engedték misszionáriusi hivatásomat.

Hol szolgált mint misszionárius?

1934 szeptemberében érkeztem Argentínába. A patagóniai Bahia Blancában gazdasági vezető voltam, majd Junín de los Andesben, utána Viedmában, ahol elöljáró voltam, majd Bolíviában, La Pazban és Limában, Peruban szolgáltam, végül pedig 1969-ben megérkeztem Mexikóba, mint tartományfőnöknő.

Mondjon el néhány tapasztalatot, amelyek meghatározták misszionáriusi életét!

Junín de los Andesben nagyon sok jelét kaptam Mária a Keresztények Segítsége és Mazzarello Szent Mária oltalmának. Különösen az utazásom során Junín de los Andesből Zapalába tapasztaltam meg ezt. Útközben a gépkocsink felborult és egy másik nővérrel együtt az autó alá szorultunk egy jégtömbön. A Szűzanya kegyelmébe ajánlottuk a lelkünket, mert nagy álmosság tört ránk, ami annak a jele volt, hogy a vérkeringésünk lelassult, de a Szűzanya meghallgatta az imáinkat. Egy gépkocsi ment arra, amelyik fiatalembereket vitt, és meg kellett állnia, mert a mi gépkocsink eltorlaszolta az utat. A másik nővér és én már inkább voltunk holtak, mint élők, nem mertünk megmozdulni, nehogy leessünk a szakadékba. A férfiak felemelték az autót és kihúztak bennünket. A nővér, aki velem volt, sajnos tüdőgyulladást kapott és hamarosan meg is halt.

Egy másik alkalommal elfogyott a kukoricalisztünk, az egyetlen étel, amit ott fogyasztottunk. A napok múltak és a kukorica nem érkezett meg. A közösség Mazzarello Máriának ajánlotta magát. Az egyik munkás befogott hét kocsit és más emberekkel együtt elindult áruért. Miután elindultak vissza Catanlillbe, meglazította a lovak gyeplőjét, így tudtak legelni, ő pedig lefeküdt a szekerek alá, hogy igyon egy kis bort. Hirtelen megjelent egy nővér egy kislánnyal, aki megszidta őket, és azt mondta nekik, hogy sietve induljanak a szekerekkel Junínba. Amikor befordultak az udvarba, a kocsis meglátta Mazzarello anya képét, és megkérdezte a szakács nővért: - Ki ez a nővér? Nagyon bátor. Ő utasított minket rendre Catanlillben és parancsolt ránk, hogy fogjuk be a lovakat … és volt vele egy kislány is. Mary nővér azt mondta neki: - Ő a mi alapítónk, de már rég meghalt. A kocsis annyira megdöbbent, hogy a haja kifehéredett, megőszült.

Mi adott erőt és támogatást a misszionáriusi hivatása során?

Az állandó kapcsolat a szalézi szentekkel. Amikor megérkeztem Junín de los Andesbe, Gino Ponte szalézi atya volt ott. Ez a szent misszionárius falvakat épített, hidakat vert, mindenhez értett és mindent tudott. Házról házra járt és látogatta az embereket, mindenkit ismert egészen Cantonatáig, ahol Zeferino Namuncura élt. Egyesek azt mondták, hogy ő alapította a helyet. Olyan volt az indiánok számára, mint egy jó édesapa, nagyon szerették őt.  Micsoda fényes példája volt a misszionáriusnak! Mennyit tanultam tőle! Egy szív és lélek voltunk a szaléziakkal. Nagyon jól fel voltunk fegyverezve lelki útravalóval, a gondunkat viselték. Kölcsönösen segítettük egymást.

Hatéves elöljárói szolgálatom alatt találkoztam Artemide Zattival is. Doktor atyának hívták és mindig a fehér kórházi köpenyében kerékpározott. A vidámság és a mosoly volt a jellemzője. A legszegényebb nyomorékok gondját viselte. Volt szerencsém segíteni, amikor feladták neki a betegek kenetét. Azt mondta: - Sokszor adtam fel másoknak, most rajtam a sor. Nagyon erős volt a szeretete a Szűzanya iránt és a vidámsága. Sosem panaszkodott és sosem láttam szomorúnak.

Végül megemlíteném az olasz Mária nővért, aki húsz évig főzött a szaléziakra és a nővérekre. Vele a közösség mindig vidám volt. Körmeneteket, játékokat szervezett a lányoknak, színdarabokat és meglepetéseket a nővéreknek. Nagyon tehetséges művész volt. Amikor meghalt, rengeteg fehér virágot küldtek a sírjára és nem tudtuk, hogy kitől érkezett az a sok virág.

Ersilia Crugnola anya egy kis Szűzanya szobrocskát adott önnek, amivel ő az embereket megáldotta. Elmondaná, hogyan adta önnek a szobrot, hogy továbbra is „tegye a dolgát”?

Ersilia anya a kórházba is magával vitte a szobrocskát. A nővér, aki áthúzta az ágyneműt, azt mondta neki, hogy a szobrocska el fog veszni. „Kinek adhatnám?” - kérdezte - „Neked adom.” Azt mondtam neki: „Vigyázni fogok rá.” „Nem!” - mondta. „Ő fog terád vigyázni.  Gondoskodj róla, hogy tegye a dolgát.” „De nekem nincs olyan adottságom, mint Önnek.” „Nem, én neked adom a Szűzanyát és neked gondoskodnod kell róla, hogy tegye a dolgát. Kérd az áldását azokra, akik a segítségedet kérik.”

Hogy kezdődött ez az új küldetés?

Mint egy kötelezettség: megtenni, amit Ersilia anya mondott. Szégyelltem magam, amikor Ersilia anya áldást adott. Amint megláttam, hogy a habitusa zsebébe teszi a kezét, elmentem „telefonálni”. Amikor megkérdezte, miért, azt mondtam: „Azért, mert én ezt sosem fogom tudni megtenni.” És akkor ő azt mondta: „Ezt egészen egyszerűen kell tenni.” Huszonkét éve adom az áldást, egészen egyszerűen.

Ki a Segítő Szűz Mária az Ön számára?

Számomra a Segítő Szűz Mária  az anya és a vezető. A tanácsát kérem. Ő a mindenem. És amikor észreveszem, érzem őt. Amikor a lépcsőkön járok le-fel, rövid imákat mondok hozzá. Olyanok vagyunk, mint két barát, akik nem tudnak elszakadni egymástól. Szeretek korán reggel lemenni a kápolnába és elimádkozni a rózsafüzért németül, elmélkedni, és nem gondolni semmi másra.

Miért határozott úgy, hogy Mexikóban marad?

Amikor letelt a hatéves elöljárói megbízásom, megválasztottak még három évre.  Ekkor Rómába hívtak. A generális anya azt mondta: „Tudod, hogy ez alkalommal befejezted.” „Igen, tudom, de nem kaptam újabb megbízatást, hogy hová küldenek.” „Úgy határoztunk a Tanáccsal, hogy oda mehetsz, ahová akarsz.” Azonnal válaszoltam: „Ha választhatok, akkor itt maradok, a Guadalupei Szűzzel.”

Mi a legszebb ajándék, amit Istentől kapott?

A legszebb ajándék, amit Istentől kaptam, megőrizni a tisztaságot, örülni a természetes és jámbor embereknek és egy olyan gyóntató, aki olvasni tud a lelkemben.

Osszon meg velünk egy csodát, ami a Szűzanya közbenjárására történt.

Egyszer meglátogatott egy rákban szenvedő ügyvéd, és azt mondta: „Mexikó nem akar engem. Egy kórház sem akar befogadni. Nem tudnak megműteni, mert már öt szervemet megtámadta a rák. Jobb, ha elmegyek az USA-ba.” És elment. Biztos volt benne, hogy ott megműtik. A bőre sárga volt és nehezen vette a levegőt. Mivel az USA-ban sem akarták megműteni, visszatért Mexikóba és meglátogatott. Összetette a kezét és azt mondta a Szűzanyának: „Te vagy az egyetlen orvosom és nem is akarok más orvost.” Három hét múlva felhívott: „Holnap reggel eljövök, hogy meglátogassam az én orvosomat és Mexikó királynőjét.” Amikor megérkezett, nem ismertem fel. Két barátjával jött. A mellkasa már nem volt horpadt, az arca pedig fehér volt és fényes. Megmutatta a röntgenfelvételét, amelyen a jelét sem lehetett látni rákos gócnak.

A másik csoda egy kisfiúval történt, aki vak volt, de most lát.

Forrás: www.cgfmanet.org