Lonkay Antal emléke a történelem lapjain már elhalványult, de a magyar Szalézi Családban még él a neve. Tanár és pedagógus volt, író, műfordító, szerkesztő és laptulajdonos, nyomdaalapító, kiváló szervező. Sok nyelvet értett és beszélt, rengeteg napilapot, folyóiratot olvasott állandóan. Korán felfigyelt az alázatos torinói aszfalt-apostolra, Don Boscóra, és meglátta benne az utcagyerekek pedagógusát, a könyv apostolát, a szétszóródott nyáj szervezőjét. Felfedezte, melléje állt, ismertetője lett, és utat tört eszméinek és műveinek a magyar katolikus társadalom lelkébe.

Lonkay életútja kicsit olyan, mint egy romantikus regény. 1827-ben született Bocskón, Máramaros megyében. Apja államhivatalnok volt. Tanulmányait a máramarosszigeti kegyesrendiek gimnáziumában, Szatmáron és Pesten végezte, ahol a VI. osztály után belépett a piarista rendbe. Papnövendékként tanított Nagybecskereken. A szabadságharc kitörésekor társaival együtt ő is felcsapott honvédnek. Főhadnagyi rendfokozattal Perczel Mór tábornok parancsőrtisztje volt - ő fogalmazta meg a napiparancsokat. A temesvári csatában megsebesült, majd a szabadságharc leverése után sok üldözésben volt része. Miután nem vették vissza a szemináriumba, 1855-ben megnősült és Budán, majd Pesten telepedett le. Visszavonultan élt, irodalomtörténetet és neveléstudományt tanult, tanári állást vállalt, s mellette a Pesti Napló és az Új Magyar Múzeum munkatársa lett. Közben műfordítással is foglalkozott. Lefordította ifjabb Plinius leveleinek tíz könyvét, s Demosthenés műveinek nagy részét. A kiegyezés után a budai egyetemi, majd a pesti főgimnáziumban tanított magyar nyelvet és irodalmat, és folyamatosan publikált. Bátor tollú, határozott ember volt, aki a katolikus egyház politikai szerepét vallva a vallási közöny korában sok gúnynak volt céltáblája. A magyar sajtóélet egyik sokat támadott résztvevője volt, jórészt annak köszönhetően, hogy több szélsőséges mozgalomban is szerepet vállalt.
1856-ban megalapította a Tanodai Lapokat, ami 1871-ig fennállt, majd 1860-ban az Idők Tanúja című katolikus politikai napilapot, ami 1868-ban összeolvadt Török János Pesti Hírnökével Magyar Állam címen. A katolikus ügy körül kifejtett buzgó tevékenységének elismeréseként XIII. Leó pápa a Szent Gergely Rend lovagjává, a Szent Szilveszter Rend kommendátorává és aranysarkantyús vitézzé nevezte ki. Sokat utazott különböző zarándokhelyekre, ennek köszönhette találkozását Don Boscóval.

Ádám László így ír erről: „… gondviselésszerű nap volt 1880. május 23-a, amikor Segítő Szűz elvezette Lonkayt Don Boscóhoz, mert őbenne és őáltala indította el a magyar szalézi művet.”

Ezen a napon ugyanis második római zarándokútjáról hazatérőben Lonkay Antal megszakította útját Torinóban, hogy adományát letegye a Segítő Szűz Mária kegytemplomában. Amíg két pap útitársa a Torinói Nemzetközi Kiállítást nézte, Lonkay fölkereste Don Bosco valdoccói Oratóriumát. Hosszasan elbeszélgetett vele és kérte felvételét a szalézi munkatársak közé. Don Bosco saját kezéből és aláírásával vette át a felvételi okmányt és a Szalézi Munkatársak Kézikönyvét. Ettől fogva Lonkay állandóan Don Bosco hatása alatt élt, „hőn szeretett rendgenerálisát” erkölcsi életének eredményeként követte, lelkiigazgatójának és titkos figyelőjének tartotta, úgy érezte, állandóan a háta mögött áll. Hirtelen haragú ember lévén a legtöbb esetben azzal fogta vissza magát: „ ... szalézi vagyok, akinek sohasem szabad nagyon haragudni, hanem Don Bosco példájára vidám lélekkel kell fogadni mindent.”

Lonkay jóvoltából a Magyar Államból, az első, ízig-vérig katolikus napilapból ismerte meg a magyar katolikus társadalom Don Bosco személyét, közérdekű tevékenységét, gyermek-apostolságát, missziós kezdeményezéseit, első Oratóriumának belső életét, nevelési rendszerét, Társaságának terjesztését, édesanyjának s első papjainak a nevét; nem utolsó sorban Segítő Szűz Máriának és Szalézi Szent Ferencnek a kultuszát. Lonkay évről-évre bő ismertetést adott Don Boscónak a világi munkatársaihoz intézett év végi beszámolójából s újévi program-adásából. Nevére szóló leveleit mindig első lapon közölte eredeti nyelven, majd magyar fordításban is.  Don Bosco közvetlen baráti kapcsolatban állt Lonkayval, aki nagyon helyesen értékelve a szalézi munkatárs fogalmát az első találkozástól fogva valóságos szalézinak tartotta magát. Ezt a meggyőződését többször írásaiban is kifejezte.

Lonkay Antal Don Bosco iránt érzett rokonszenvét minden lehető módon - írásban, beszélgetések során - igyekezett átadni másoknak. Életével, példájával, írói képességeivel különösen sokat tett azért, hogy Magyarországon megismerjék a szalézi rendet. Ma úgy mondanánk: jól átgondolt propaganda-hadjáratot indított a szaléziak megismertetésére. Simor János, Vaszary Kolozs, Csernoch János prímások, Jedlicska Pál nagyszombati érseki helytartó, Viszolajszky Károly, Robitsek Ferenc, Krywald Ottó, Zafféry Károly és sokan mások erős indítékot kaptak tőle a szalézi munkásság értékelésében.

onkay már 1883-ban saját kiadású propagandafüzeteiben reményét fejezi ki, hogy amint a világi papság köréből többen elmennek jezsuitának, lazaristának s más szigorú szerzetekbe, lesznek majd olyanok is, akik beállnak szalézinak. Buzdítás volt ez, akkor sajnos még csupán pusztába kiáltott szó, mert az első magyar szalézi, Zafféry Károly csak 1899-ben kérte felvételét a szalézi rendbe.

1884-től szinte hónapról-hónapra rövid összefoglalásban közölte Lonkay a Bollettino Salesianót, bővebben idézve Don Bosco újévi beszámolóit. Azt kell mondanunk, hogy akkoriban a Magyar Állam volt a „magyar Szalézi Értesítő”.

Lonkay levelezett Don Boscóval, és amennyire lehetősége engedte, anyagilag is segítette a mindig szűkében lévő Szalézi Családot. 1886. március 7-én közölte egyik levelét a Magyar Államban, melyben Don Bosco köszönetét fejezi ki az adományokért, s abbeli kívánságát, hogy minél hamarább elküldhesse fiait magyar földre: „Ugyanazt, amit te nekem és összes társaimnak oly kedves és jeles férfiú, óhajtasz, óhajtom én is, naponként kérvén Istent, hogy egykor fiaimmal hozzátok is eljussak. Az a nap aztán kétségkívül feledhetetlen nap lesz, amelyen az Úr annyi jó férfiú könyörgését meghallgatja.”

Lonkay Antal szívében, nyelvén s tollán hordozta Don Boscót egy emberöltőn át, halálában megsiratta, s hamarosan követte is. Álma a szaléziak magyarországi letelepedéséről csak halála után huszonöt évvel, 1913-ban vált valóra. Legyen ez az összeállítás „…lovag Lonkay Antalnak, Don Bosco első magyar munkatársának, a magyar szalézi mű prófétájának arácsi sírján hervadhatatlan koszorú, a hálás emlékezés örökké nyíló virága. Tekintsük őt miénknek, rendi ősünknek! Értünk harcolt, értünk szenvedett is. Ápoljuk emlékét kegyelettel! Kövessük példáját! Példáját követve, ne rejtsük véka alá szalézi mivoltunkat, s gyümölcsöztessük szalézi öntudatunkat az ifjúság megmentésére.” (P.Ádám László SDB)

 Lonkay Antal az arácsi temetőben nyugszik. A síremlék egyik oldalán a szabadságharc évszámai és kard jelzi az 1848/49-es eseményekben való részvételét.

 Források:

Pallas Lexikon XI.

Csiffáry Tamás: Médiatörténet I.

Ádám László: Rendtörténeti tanulmány 1949