Nagyon sok munkatársunk fordult már hozzánk ezzel a kérdéssel: mitévők legyenek,hogy csakugyan érdemleges módon támasszák alá a szaléziak tevékenységét itthon, és a missziókban? Vagyis: hogy százszázalékos szalézi munkatársak lehessenek. Nagyon örvendetes kérdés ez, mert azt árulja el, hogy munkatársaink szeretik azt a nagy ügyet, amelynek szolgálatába álltak, és csakugyan meg akarnak tenni mindent, ami csak módjukban áll, hogy azt minél teljesebb felvirágzásra segítsék.

Régi igazság, hogy a fizikai világ megteremtésében és fenntartásában Istennek senki segítségére nincs szüksége, az erkölcsi világ kiépítésében azonban már szerepet szánt az embereknek is. Ilyen segítőtársai voltak az Ószövetségben a próféták és pátriárkák, az Újszövetségben az apostolok, evangélisták, vértanúk és hitvallók, valamint hivatásszerűen a papok, akik azonban kevesen vannak ahhoz, hogy kielégítő módon be tudják tölteni azt a munkakört, amelynek ellátására Isten őket meghívta. Nekik maguknak is segítőtársakra van tehát szükségük, akik a világiak soraiból csoportosulnak köréjük, hogy munkáikból saját képességeik és buzgóságuk arányában részt kérjenek. Előnye ennek a módszernek, hogy a világiak nagyon sok esetben olyanokhoz is közel kerülhetnek, akiket papok megközelíteni sem tudnának, elvégezhetnek továbbá olyan munkákat, amelyek már csupán fizikai időhiány szempontjából sem beállíthatók a pap munkakörébe. Rendkívül fontos hivatást töltenek be tehát azok a világi apostolok, akik Isten hívó szavát megértve készséges buzgalommal vállalkoznak rá, hogy a papság munkatársai legyenek az erkölcsi világot továbbépítő fáradozásukban.

Ezek előrebocsátásával már meg is feleltünk — főbb vonásaiban legalább — arra a kérdésre, amelyet jelen soraink élére állítottunk: szalézi munkatársnak lenni annyit jelent, mint minden igyekezetünkkel: imáinkkal és munkánkkal, anyagi és erkölcsi segítségnyújtással támogatni a szaléziakat abban a munkájukban, amelynek szolgálatára őket szent alapítójuk, Don Bosco a világba állította.

Hogy hol kezdjük ezt a munkát?

Elsősorban saját magunkon. Mint szalézi munkatársak ugyan a mások szolgálatára vállalkoztunk, ezt a munkát azonban csak akkor végezhetjük eredményesen, ha előbb „rendbe hoztuk” a saját házunk táját.

A szaléziak életfeladata, hogy jó katolikusokat, derék polgárokat neveljenek a nép fiaiból; hogy megtanítsák őket vallásuk ismeretére és rávezessék őket annak hűséges gyakorlására. Ez az a munka, amelyben őket nekünk, munkatársaknak támogatnunk kell.

Beláthatjuk tehát, hogy milyen álságos dolog volna, ha erőink, képességeink becsületes latbavetésével dolgoznánk azon, hogy másokat vallásossá tegyünk, magunk pedig csak amúgy immel-ámmal élnénk meg hitünket. Nagy gonddal illik és kell tehát ügyelnünk rá, hogy elsősorban mi magunk ne kerüljünk összeütközésbe Isten és az Egyház törvényeivel, ne mulasszuk el a vasárnapi misét, ne szegjük meg a pénteki böjtöt és soha semmiben ne vétsünk a szeretet törvénye ellen. Viseljük el békén az embertestvérek, idegenek és hozzátartozók hibáit s legyünk mindig készen rá, hogy aprólékos áldozatokkal is kimutassuk az irántuk, és persze Isten iránt való szeretetünket. Ha mindezeket szem előtt tartjuk, életünk példája hathatósan alá fogja támasztani apostoli munkásságunkat. Az ellenkező esetben azonban méltán hitelvesztetté tenné minden szavunkat és tettünket az a tény, hogy magunk sem éljük azt, amit másoktól megkívánunk.

A szalézi munkatárs tehát azzal induljon el az apostoli munka útján, hogy maga is ízig-vérig katolikus életet éljen. Akkor azután már gondolhat arra, hogy másokért dolgozzon.

Minél elhagyottabb egy gyermek, annál inkább rászorul, hogy a szaléziak törődjenek vele. A legnemesebb értelemben vett munkatársi feladatra vállalkozik az, aki egy ilyen gyermeket kiemel veszélyes életkörülményeiből és valamilyen módon lehetővé teszi, hogy a szaléziak védőszárnyai alá kerüljön, vagy egyébként gondoskodik rója: munkát szerez neki stb. Hányan vannak legkiválóbb férfiaink között, akik menthetetlenül elvesztek volna, ha nem nyúl feléjük egy segítő kéz, amely kiemelte őket az utca és a rossz társaság ezer veszedelme közül! Példaképen felemlíthetjük Hildebrandot, a szegény ács fiát, aki mint VII. Gergely pápa az egyháztörténelem legkimagaslóbb hősei között foglal helyet. Vagy Giottót, a világhírű festőt, továbbá a szobrászművészet nagymesterét: Canovát.

Tág tere nyílik a munkatársak tevékenységének a papi hivatások istápolása körül is. Ha valahol, akkor éppen ezen a téren van nagy szükség bölcs körültekintésre, finom tapintatra. Mihelyt nyilvánvalóvá válik azonban, hogy egyik-másik fiúnak tehetsége is, kedve is volna hozzá, hogy a papi pályára induljon, mindent meg kell tennünk, hogy tanulmányait folytathassa, s ő maga is olyan környezetbe kerüljön, ahol nem fenyegeti veszély papi hivatását. Sokat tehet az, aki ilyen esetben beszél a szülőkkel, hogy esetleges ellenkezésüket letörje, és segítségükre van fiuk döntésének elfogadásában.

Nagyon sok lehetőség várja a munkatársak ügybuzgalmát a missziók világában is: a szalézi rendfőnök mindig sürgetve kéri a munkatársakat, hogy imádkozzanak a missziókért. Valamely meghatározott mindennapi ima egy meghatározott misszióért, annak valamely ügyéért olyan termékenyítőleg hat a misszionárius munkájára, mint a csendes eső a kiszikkadt talajra.

A Szalézi Család minden tagja, minden jóbarátja tudja, hogy a szalézi intézmények nem támaszkodnak rendi vagyonra. Szent alapítójuk az önzetlen munkát és a teljes szerzetesi szegénységet tette meg Társasága kötelező törvényévé, amiből természetszerűen következik, hogy a szalézi házak, illetve az ingyenes szegény növendékek eltartása nagyrészben a jótevők és munkatársak nagylelkűségére vár. Ezen a téren is korlátlan lehetőségek várják tehát a munkatársak áldozatos ügyszeretetét.

Ugyanezt mondhatjuk akkor is, amikor Don Bosco apostoli szívének kedvencéről, a katolikus sajtóról beszélünk. A szaléziak tevékenységének mindig jellegzetes vonása volt a sajtómunka, s hogy e munkájukkal milyen mértékben sikerült népszerűsíteniük a keresztény gondolatot a világ legtávolabbi országaiban is, arról köteteket lehetne írni. Tudjuk mindnyájan, hogy a szélsőséges felforgató eszmék uralmát is mindenütt a sajtó készítette elő. A sötétség hatalma ma is munkában van, és szörnyű katasztrófákra kell felkészülve lennünk, ha jó könyvek, keresztény szellemű írások útján nem tudjuk ellensúlyozni a romboló irányzatok munkáját. Beláthatatlan tehát az a jó, amit a keresztény sajtó gondolatának népszerűsítésével, kiadványainak terjesztése útján elérhet a szalézi munkatárs.

Ezek azonban csak hozzávetőleges körvonalai annak a tevékenységnek, amelyet a szalézi munkatárs fejthet ki a közös nagy ügy, a fiatal lelkek ezreinek megmentése és a keresztény életfelfogás népszerűsítésének érdekében.

Foglaljuk össze még egyszer a tennivalókat:

1. Éljünk mi magunk ízig-vérig katolikus életet.

2. Tartsuk vissza az ifjúságot az erkölcsi veszélytől és bűnalkalmaktól.

3. Segítsük célhoz a papi hivatásokat.

4. Segítsük a missziókat imával, anyagiakkal.

5. Járuljunk hozzá a szalézi intézmények fenntartásához.

6. Terjesszük a katolikus sajtót.

Ha mi magunk lelkesen felkaroljuk a szalézi érdekeket, mások is követni fogják példánkat. Már pedig minél népesebb a munkatársak tábora, annál többet tehet Isten dicsőségéért és országának terjedéséért.

Don Bosco egyszer azt mondta: „Eljön az idő, amikor a szalézi munkatárs neve egyet fog jelenteni a jó keresztény fogalmával. Minél inkább támadja az ellenséges hatalom az Egyházat, a munkatársak tábora annál lelkesebb ragaszkodással fog mellette állást foglalni; minél nagyobb hatalomra jut a sötétség és istentelenség hatalma, annál fényesebben ragyog a hit világossága, amely a munkatársak lelkét betölti.”