Savio  Domonkos  Torino közelében a Riva nevű kis községben született 1842-ben. Édesanyja térdein nevelődik vallásossá. Már 5 éves korában ministrál. Sokszor a templom ajtaját még zárva találta. De ő letérdelt a puszta földre esőben, hóban... fejét az ajtóhoz támasztva meghajlott fővel, összekulcsolt kézzel imádkozott, amíg az ajtót kinyitották. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, amikor 7 éves korában magához vehette a Szentségi Jézust. "Ez volt az én legszebb napom!" szokta mondogatni. Ezen a napon az imakönyvébe ezeket a jófeltételeket írta: "Gyakran járulok a szentgyónáshoz és a szentáldozáshoz, ahogyan lelkiatyám megengedi. Vasár- és ünnepnapokat megszentelem. Legjobb barátaim Jézus és Mária lesznek. Inkább meghalok, mintsem halálosan vétkezzem!" Ezeket a jószándékokat gyakran elolvasta és jóraindítói voltak minden cselekedetében egészen haláláig.

Tanítója ajánlatára apja Don Boscóhoz vezeti. Amikor Savio Domonkos belépett Don Bosco irodájába, rögtön megakadt a szeme egy nagy feliraton, amelyen ezek a titokzatos szavak álltak: „Da mihi animas, caetera tolle!”. Az édesapa hazautazása után legyőzte kezdeti habozását és megkérdezte Don Boscót, mit jelentenek azok a titokzatos szavak. Don Bosco segített neki lefordítani. „Add nekem a lelkeket, a többit vedd el tőlem!” Ez volt Don Bosco apostoli munkájának jelszava. Amikor Domonkos megértette, - mesélte később maga Don Bosco -, egy pillanatra gondolkodóba esett, aztán ezt mondta: „Értem, itt nem pénzzel üzletelnek, hanem lelkekkel. Remélem, az én lelkem is tárgya lesz ennek az üzletnek!”
Don Bosco kikérdezte őt addigi tanulmányiról. Mikor a próbára adott szöveget kis idő múlva szó szerint elmondja, Don Bosco így szólt: "Úgy látszik jó posztóval van dolgom!" Erre Domonkos így felelt: "Én vagyok a posztó, Ön legyen a szabó, kérem vigyen magával és készítsen belőlem szép ruhát a Jóistennek!" Elmondja Don Boscónak azt is, hogy a latin tanulmányai befejezése után Isten segítségével a papi pályára szeretne lépni. "Ne féljen, - mondta - hogy gyenge szervezetem nem bírja a tanulást. A Jóisten, aki eddig egészséget és kegyelmet adott a jövőben is meg fog segíteni" Amikor Don Bosco megmondta, hogy magához veszi Torinóba és kedves gyermekei közé sorozza őt, hálásan megragadta Don Bosco kezét, megszorította, csókolgatta mondván: "Remélem, hogy semmi panasz nem lesz ellenem!"
Megkezdte az intézeti életét, amely először csak egészen közönséges volt, minden rendkívüliség nélkül. Minden szabályt szépen megtartott, szorgalmasan tanult, kötelességeit pontosan teljesítette, tanárait, társait szerette. Társai nem csak jámborsága, tudománya, de udvarias és kellemes bánásmódja miatt is szívesen társalogtak vele. Egyszer egy hősies kis esemény játszódott le életében. Két társa összeveszett és a szóváltásnak az lett a vége, hogy kőpárbajban akartak elégtételt szerezni maguknak. Domonkos ki akarta békíteni őket, de nem sikerült. Velük ment a kőpárbaj színhelyére s amikor lerakták a köveket, az öt követ, és kimérték a húsz méter távolságot, ő középre lépve elővette kis feszületét, magasra emelve így szólt: "Jézus Krisztus meghalt ártatlanul és megbocsátott megfeszítőinek! Az első követ rám dobjátok..." E nem várt hősiességre a két fiú kibékült és megbocsátott egymásnak. Társai nagyon szerették őt, együtt pedig nagyon szerették a Szűzanyát s maguk között megalapították a Szeplőtlen Szűz Társulatát.

Don Bosco egyszer névnapján meg akarta örvendeztetni a fiúkat és így szólt:"Mindenki írja fel kívánságát egy papírszeletre!" Domonkos csak e pár szót írta: "Óhajtom, mentse meg lelkem, neveljen szentté!" Don Bosco komolyan vette kérését, magához hívatta és így szólt: "Figyelj csak! Légy vidám, teljesítsd híven kötelességeidet a tanulásban és a jámborságban, tégy jót másokkal! Így az életszentség útján fogsz járni!" Domonkos minden követelménynek megfelelt. Azonban Isten iránti szeretete, a lelkekért lángoló buzgalma korán felőrölték testi egészségét. Az orvos tanácsára haza kellett mennie. Szomorúan vált meg Don Boscótól, - akivel három évig volt együtt- és társaitól: "Viszontlátásra a Mennyországban!" Csak pár napig szenvedett otthon. "Ó mily csodaszépeket látok!"- szavakkal mosolyogva lehelte ki lelkét.