A jelölt ideje alatt tüdőbeteg lett. A gyógyulás kegyelmét kérte és megígérte, hogy egész életét a betegeknek szenteli. A tökéletes összhangba hozta a betegápolást a szerzetesi élettel.  Először a gyógyszertár vezetője, majd a kórház felelőse lett Viedmában. Az imádság embere volt és hivatását öntudatosan élte meg. A rengeteg munka ellenére közismert volt „szalézi vidámságáról”, szentsége erejét sugározta mindazok számára, akik a közelében voltak.  Nem csak „felírta a gyógyszert, ő maga volt a gyógyszer embertársai számára jelenlétével, dalaival, hangjával…” Valóban egy igazi „jó szamaritánus” volt, a szó Don Boscó-i értelmében „Isten szeretetének jele és hordozója”: mindenkit szeretett és meg tudta szerettetni magát mindenkivel, épp úgy, ahogy Don Bosco akarta. Ő az első nem mártír szerzetes testvér, akit boldoggá avattak. 

Artemide Zatti meghívása Don Bosco missziós csapatába sokban hasonlít az első segítőtestvérek meghívásához. Aztán persze természetes, hogy mindenki magával hozza saját jellegzetességeit.

Egy jobb élet remény reményében emigráltak Artemide Zatti szülei Olaszországból Bahía Blancába, amikor ő 17 éves volt. A szülőknek, Luigi Zatti és Albina Vecchi, 8 gyermekük volt, 4 fiú és 4 lány. Zattiék Borettóban laktak, közel a Pó folyóhoz, nem volt saját földjük, más családoknál voltak bérlők.

Artemide, mint harmadszülött, 1880. október 12-én született, s még ezen a napon megkeresztelték. Ugyan a családnak nem voltak anyagi javaik, de nagyon intenzív keresztény életet éltek s ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a család Argentínába emigrált. A családi környezetben Artemide hamar megtanult szembenézni a nehézségekkel és a munka felelősségével.

,,1897 januárjában - olvashatjuk a Positio-ban - nem tudjuk pontosan miért és milyen körülmények között, Luigi Zatti családfő elhatározta, hogy elhagyja Olaszországot és Argentínába emigrál családjával.

A múlt század végén sokan vándoroltak ki Olaszországból Amerikába és sok minden igazolta döntésük helyességét… Hatással lehetett Luigi Zattira nagybátyja invitálása, aki már Argentínában volt, az épp akkoriban születő kis városban Bahía Blancában, ahol elég jó állást talált. (...) A hazától való elszakadás lehetőséget adott Isten Szolgájának nemcsak kihasználni két karjának erejét egy új világban, hanem egy keresztény nevelés lelki energiáit is. Úgy tűnt, hogy az ismeretlenbe megy, pedig csak az Isten által kijelölt utat követte”, mely a Don Boscóval való találkozáshoz vezetett.

A Zatti család 1897. február 9-én érte el Buenos Airest és négy nappal később, vonaton érkezett meg Bahía Blancába, ahol bekapcsolódtak a helyi, számos tagot számláló olasz emigráns-közösség életébe.

El kell mondani, hogy az emigráns-közösség korántsem volt homogén. Jelen volt pl. egy szilárd csoport, mely magával hozott egy erős antiklerikális szemléletet, mely szemlélet a Vatikánnal és az Egyházzal szemben a XIX. század második felében talált magának utat Itáliában. Ez az irányvonal mindig talált arra módot, hogy hangosan fejezze ki véleményét minden évben, néhány különleges dátum alkalmával, célpontnak választva a parókiát és a szalézi közösséget.

Bahía Blancában a szaléziakra bíztak egy parókiát, s pont ennek közelében lakott a Zatti család is. Két iskolájuk is volt: egy gimnázium és egy szakiskola. A szalézi műben a keresztények és a jóakaratú emberek, akik voltak a fanatikus antiklerikusok között is, egy olyan központot találtak, mely összefogta őket. Nem kevesen kezdtek csoportosulni a parókia körül. Azok között, akik beléptek Don Bosco rendjébe, ott volt Artemide Zatti is. Családja szoros barátságban állt a plébánossal, Don Carlo Cavallival.

Artemide őszinte barátra, bölcs gyóntatóra és nyitott lelki vezetőre talált Don Carlóban, aki a mindennapi imákban és a heti szentségi életen keresztül formálta őt. Mély lelki kapcsolat és gyümölcsöző együttműködés alakult ki közöttük.

Minden szabadidejét a parókián töltötte, ahol úgy érezte magát, mintha otthon lenne. Elkísérte a plébánost a betegekhez, temetésekre, misékre, sekrestyési funkciót töltött be.

A misszionáriusok számára tág teret jelentett a katolikus munkások csoportja. Artemide Zatti buzgó részese volt a munkások között tett körutaknak, akik minden vasárnap összegyűltek a parókia körül, velük töltötte a délutánokat és barátságokat kötött velük. Mindezt spontán módon tette, ellenszolgáltatás nélkül, mint az Úrnak és a jövőnek tett szolgálat. „Egy fiatal emigránstól Bahia Blanca világias és üzleties világában ennél többet nem lehetett várni. Ez az élet kb. 3 évig tartott, 1897 és 1900 között, mígnem megérlelődött benne hivatása.”

 A szalézi hivatás

 „A szalézi hivatás spontán módon került felszínre Isten Szolgájának életében. Lelki elkötelezettségének komolysága és az akarása, hogy az Urat és a jövőt szolgálja, segítették ezt elő. Másrészben, mindennapos kontaktusban élt P. Cavallival és más testvérekkel a dolgos szalézi közösségben, olyan példát láthatott maga előtt, amely a legjobb biztatást jelenthette számára, hogy a lehető legradikálisabb módon szentelje meg életét. „P. Cavalli apostoli nemeslelkűsége, a szalézi környezet és hogy Don Bosco műve hatékonyan tudott tevékenykedni Patagóniában, gyakorolták azt a mindennapi vonzerőt és építettek fel egy ideált tele lehetőséggel egy „elveszett”, de jó emigráns számára Olaszországból.

A plébános könyvtárában volt lehetősége elolvasni Don Bosco életrajzát. Lenyűgözte. Ez volt a kezdete az ő szalézi hivatásának. Hivatásunk kezdeteinél mindig van egy inspiráló találkozás az Alapítóval és követőivel.

Amikor Don Carlo Cavalli felajánlotta neki, hogy lépjen a papi pálya felé vezető útra, Don Bosco Kongregációjában Zatti már bebizonyította érettségét, hitbéli szilárdságát, buzgalmát és rátermettségét kicsik és nagyok szolgálatában.

Így, egyetértésben családjával, 1900. április 19-én, a 20 éves Zatti, őszinte hittel követve az Úr hívását megkezdte első évét mint aspiráns Bernalban, a szalézi közösségben, ahol voltak novíciusok és posztnovíciusok is. Feljebbvalói kérésére, akik látták érettségét, 11-14 éves fiúkkal foglalkozott és elvégzett minden mást is, amit rábíztak; belemélyedt a tanulmányokba s soha nem panaszkodott. Követni a hivatását, ez volt minden gondolata, tette hátterében, nem hagyta magát zavartatni a nehézségektől, megpróbálta kiaknázni az összes talentumot, amit az Úr rábízott.

„Ebből az időszakból a családjának írt levelei jól tanúsítják Isten Szolgájának lelki állapotát. A közösség életéhez való örömteli ragaszkodás; szívbéli, hűséges engedelmesség az elöljárók felé; mélyvallásosság s egyidejűleg nagyon gyakorlatias hozzáállás; belenyugvás Isten akaratába, próbatételek derült szívvel való elfogadása: ezek a jellemzők derülnek ki a levelezésből.”

Artemide Zatti két évet töltött Bernalban, intenzív tanulás és formálódás közepette.

 A betegség próbája

 

Egy hirtelen jött körülmény megváltoztatta az életét. Megbízhatóságának tudatában elöljárói rábízták egy fiatal, tuberkolózisban szenvedő szalézi támogatását. Zatti teljesítette a feladatot, de közben ő is elkapta a betegséget.

Ez a betegség, mely az életét is veszélyeztette, és közvetlen ezután Bernal elhagyása megkérdőjelezte, hogy folytathatja e papi pályáját, és ez meghatározta Zatti egész életét.

„Könnyen ellehet képzelni lelki állapotát. Ám meg kell állapítanunk, hogy száját soha nem hagyta el egy panaszos szó sem a történtek miatt: sem a betegség miatt, sem az elöljárók felé, sem a körülmények miatt, amiben találta magát. „Épp ellenkezőleg, a betegséget, mely hosszú évekig tartott, és a bizonytalanságot nagy lelki erővel viselte, elfogadta a rosszat, ami egy korabeli fiatalembernek nem lehetett könnyű.”

1902. szeptember 4-én Viedmaból így ír a szüleinek: „...akárhogy is mondják, hogy javulófélben vagyok, ó drága szüleim, tudnotok kell, hogy ez a köhögés nem akar elmúlni.

Kedves szüleim, hiszem, hogy nem felejtitek el azt, ami mondva lett: hogy „egy levél sem mozdulhat meg úgy a fán, hogy arról az Isten ne tudna”, és ezért, ha én most itt vagyok Viedmában köhögve, azért van, mert így tetszett a Jóistennek, alárendelem magam isteni akaratának az én lelkem javára, így adva magamnak egy kis lehetőséget a bűnbánatra bűneimért... Legyetek nyugodtak és Isten akarata szerint cselekedjetek mindenben!”

Egy orvosi konzultációt követően döntöttek úgy elöljárói, hogy Viedmaba küldik Zattit, mely végleges állomása lesz missziójának. Befolyásolta ezt a döntést, hogy a városban virágzó volt a szalézi jelenlét, sugárzó központja volt a patagóniai missziós mozgalomnak, itt volt az Apostoli Vikárius rezidenciája, nem beszélve a kellemes klímáról és Don Evasio Garrone, szalézi orvos jelenlétéről.

Artemide Zatti egyidőben érkezett Viedmaba Zeffirino Namuncurával, aki Buenos Airesből jött és ugyanabban a betegségben szenvedett. Ők ketten szívbéli jó barátok lettek, de 1904-ben Zeffirino Olaszországba utazott Mons. Caglieróval.

Amikor 1902-ben Artemide Zatti Viedmaba érkezett, a város kevesebb, mint 5000 lakost számlált, akik mind különböző országokból érkeztek. Az emberek többsége nagyon szegény volt.

A szalézi jelenlét nagyon jelentős volt. A két kollégium (egy a nővéreké, egy a szaléziaké) nagy hatást gyakorolt a városi élet erkölcsi és anyagi felemelkedésére. A szaléziaknak egy elemi iskolát, szakiskolát és egy mezőgazdasági iskolát magába foglaló centrumuk volt, ahonnan az első szakképzett munkások kerültek ki Patagóniában. A szalézi mű központjában a katedrális állt, mely parókiaként működött. A templom mellett volt még egy kórház és egy gyógyszertár is.

A San José Kórházat nagy merészséggel 1889-ben alapította Mons. Cagliero és Don Bernardo Vacchina, válaszolva ezzel is a szegények szükségleteire. Don Evasio Garrone, aki praktizáló orvos volt Olaszországban, majd szalézi lett és misszionárius, kapta a feladatot a kórház megszervezésére és irányítására 1889. június 15-én, pár órával felszentelése után.

A kórház és a gyógyszertár lesz majd Zatti munkahelye.

Mindig Don Boscóval - szalézi segítőtestvérként

 Amikor Artemide Zatti elhagyta Bemalt, még nem volt szalézi. A betegség ellenére elöljárói Viedmába invitálták, mint aspiráns, mind kvalitásai, mind pedig, mert megingathatatlan maradt szalézi hivatásában. Kölcsönös bizalom volt a Kongregáció és Isten Szolgája között.

Artemide nem hagyta el kezdeti célját. Folyamatosan készült a papi hivatásra a Szalézi Kongregációban, azért is, mert egy idő után egészsége elkezdett javulni és így felelősségteljes, állandó munkát vállalhatott P. Garrone gyógyszertárában.

Megindító konstatálni ezt a széttörhetetlen ragaszkodást hivatásáboz, még azokban az időkben is, amikor a betegség meg akarta akadályozni útjának folytatásában. 1902. augusztus 7-én így írt övéinek: „Tudatni akarom veletek, hogy az, hogy felvegyem a reverendát, nemcsak az én óhajom volt, hanem elöljáróimé is; de az Alapszabályzatban van egy cikkely, ami azt mondja, hogy nem öltheti magára a reverendát az, akinek a legkisebb gondja is van az egészségével. Talán Isten mindeddig nem talált elég méltónak a ruha viselésére; mielőbbi gyógyulásomat rábízom imáitokra, hogy végre teljesülhessen vágyam.”

Egy idő után viszont, hogy ne húzzák tovább ezt az állapotot, egy világos megoldás kínálkozott. Az elöljárók, bár észlelték egészségének javulását, nem lehettek biztosak, ami a jövőt illeti; azokban az időkben soha nem lehetett biztos, hogy valaki teljesen felépült-e a tuberkolózisból; a tanulmányok, amikkel Isten Szolgájának még szembe kellett volna néznie 23-24 évesen, túl hosszúak voltak és nem biztos, hogy jót tettek volna egy tüdőbeteg fiatalembernek.

Másrészről Zatti már elkezdett dolgozni a gyógyszertárban - joggal feltételezhető, hogy mindenki megelégedésére; ideális hely egy laikus számára.

Az elöljárók, ezek között a körülmények között, felajánlották Zattinak, hogy tegye le a fogadalmat, mint segítőtestvér; mivel egészségi állapota elég bizonytalan volt, s Artemide elsősorban Istennek akarta adományozni életét, ez tűnt a legokosabb megoldásnak. Hogy az elöljárók mikor tették pontosan ezt a javaslatot és Isten Szolgája mikor fogadta el, nem tudni pontosan, valamikor 1904-1906 között.

Ezt a döntést nem azért hozták, mert negatívan ítélték volna meg Zatti szellemi kapacitásait, sőt, mindig egyhangúlag elismerték szellemi adottságait, kulturális felkészültségét, kiegyensúlyozottságát.

És nem azért hozták, mert az elöljárók tudtak Zattinak Don Garrone sugalmazására a Madonnának tett ígéretéről: a jónak szenteli életét, ha meggyógyul. Ez a dolog csak 1915-ben válik publikussá, amikor maga Zatti tesz róla tanúságot.

Ebben az évben kiadtak egy újságot (Flores de campo) P. Garrone sírszobrának felavatása alkalmából, melyben Isten Szolgájának következő tanúságtétele olvasható: „Az, hogy én jól vagyok, egészséges vagyok és hogy tehetek még valamit ápoltjaimért, P .Garrone doktornak köszönhető, aki látva egészségem napról-napra való rosszabbodását, minthogy tuberkolózisban szenvedtem s már vért köptem, azt mondta nekem, ha nem akarom úgy végezni, mint sokan mások, tegyek egy fogadalmat a Segítő Szűz Máriának, hogy mindig az ő oldalán maradok, segítve a betegeket a gyógyulásban, és Máriában bízva meg fogok gyógyulni. HITTEM, mert tudtam, hogy a Segítő Szűz Mária mindig segítette őt látható módon. FOGADALMAT TETTEM, hiszen mindig is vágytam arra, hogy segíthessek. És Isten meghallgatta az ő szolgáját és MEGGYÓGYULTAM.” Aláírás: Artemide Zatti

Világos kifejezését láthattuk Isten Szolgájának hitről és határozott elkötelezettségéről, hogy életét a betegek melletti szolgálatnak szenteli.

Ily módon, Artemide Zatti, helyzetének tudatában - ahogy a Positióban olvashatjuk – „elfogadta, hogy laikus szalézi lesz és ezen a módon szenteli életét az Úrnak. A Madonnának tett fogadalma a gyógyulásért is úgy tűnt, megerősíti ezt a megoldást, amennyiben, mint laikus közvetlenebbül és teljesebben megvalósíthatta a , sokkal inkább papként. (...) Ő mindig csak azt akarta tenni, ami Istennek tetszik.”

Megfigyelhető, amint Artemide Zatti keresi az Úr útját és határozott akarat van benne, hogy Don Boscóval maradjon és az ő segítségére legyen, lehetőségihez mérten. Ő már Don Boscóé, mert Isten elkészítette számára a találkozást ezzel a magával ragadó szenttel Patagónia földjén, ahol ő az Evangélium egyik fő hirdetője. Zatti tehát érett, hogy bejárja a szentséghez vezető utat a szalézi életen keresztül.

Pap? Segítőtestvér? Mondta ő maga egy rendtársának: „Lehet szolgálni az Istent papként is és segítőtestvérként is: Isten előtt az egyik annyit ér, mint a másik, ha hivatással és szeretettel éli meg az ember.”

Semmi szomorúság amiatt, hogy fel kellett adnia kezdeti tervét. Épp ellenkezőleg, mély hála azért hogy szalézi lehet, és mert világos jeleket kapott Isten akaratáról. Így ír családjának 1908-ban, az örökfogadalom letétele után. 27 évesen: „Örömmel teli szívvel a kegyelemért, hogy a Jóisten minden reményeimet túlszárnyalva méltóztatott elfogadni engem (amit a ti és mások imáinak tulajdonítok), kérlek benneteket, adjatok hálát az Úrnak és a Szent Szűznek velem együtt szentáldozáshoz járulva...”

Szeretet, szalézi misszió, szentség: ezek voltak életének kulcsszavai. És Zatti kész volt ezeken keresztül megélni Istentől kapott talentumait.

És az Úr sem maradt adósa.

 Jó szamaritánus, teljes munkaidőben

 Viedmában Zatti rátalált az egészségre és rátalált missziójára a betegek szolgálatában; ápoltból ápoló lett és mások betegsége az ő missziójává vált. Minden idejét ennek szentelte a da mihi animas radikalizmusával, folyton tágítva tevékenységi körét.

Erre tette fel jövőjét. Innentől kezdve személyiségének különböző aspektusai: pezsgő jókedv, jó humor csak növekedni fognak az Istenbe vetett belső hit nyomására, hogy minél inkább beteljesíthesse misszióját, napról-napra szembenézve új kihívásokkal.

Az éjjel-nappal tartott vizitek a kórházban és a szegények házaiban egy biciklin, hamar elválaszthatatlan része lesz Viedma városának. Megélte az Istennek való teljes önátadást és a jó szolgálatának szentelte minden erejét, először, mint P. Garrone munkatársa, aztán az atya halála után (1911), de mindenek előtt 1915-től, amikor felavatták az új székhelyet, mint fő felelőse, igazi igazgatója a szalézi központnak. Mindenhol ott volt a keze nyoma: fogadott, formált, irányított; felügyelte a munkálatokat; segített az orvosoknak a vizitek ill. sebészeti beavatkozások alkalmával; családokról gondoskodott; pénzt varázsolt elő a költségek fedezésére. Volt egyhíres mondása: „Nem azt kérem Istentől, hogy adjon nekem pénzt, hanem hogy mutassa meg, hol találom.”

Nézzük meg egy átlagos napját: Isten Szolgája fél ötkor, ötkor kelt, szentelt időt személyes imájára a templomban, részt vett a közös meditáción és Eucharisztián.

Ezután végiglátogatta a betegek termeit, vidáman lépve be mindenhova ezekkel a szavakkal: „Jó reggelt! Éljen Jézus, József, Mária”, majd megkérdezte: „Mindenki 1élegzik?” Az öregek megfordultak ágyaikban és válaszoltak: „Mindenki, Don Zatti.” „Deo gratias!” - mondta és végigjárt minden ágyat, megnézte, kinek mire van szüksége. És ha valaki már nem lélegzett, ő maga vitte le vállán a hullaházba.

A vizit után ment reggelizni, majd a feladatai ellátása után biciklire ült és hajadonfőtt, fehér ingben végigjárta az injekcióra váró betegeket. Amikor elterjedt az antibiotikum használata, munkája megsokszorozódott, hiszen kétóránként kellett beadni az injekciókat, akár még éjjel is. „Ritkán volt alkalma - mondta egy segítője - végigaludni az egész éjjelt.” Mindig biciklivel ment vagy teherautóval, ha felajánlották neki, de autóval soha.

12-kor - nem tudni, hogy csinálta, de mindig pontos volt - készen állt elmondani az ebéd előtti imát a közösséggel. Hittel imádkozott, behunyt szemekkel, összezárt ajakkal és kezekkel. Szinte mindig ő kongatta meg az ebédre szólító kisharangot, ami ilyenkor egész máshogy szólt.

Ebéd után gyakran lelkesen tekézett a lábadozó betegekkel. 14 órától kb. 16 óráig újra a biciklin látjuk viszont. Az uzsonnát soha nem hagyta ki, ami után még bement a városba vagy meglátogatott néhány kórtermet, számlákat írt stb.

18 órakor lelki olvasmány következett ill., ha volt, segédkezett az Eucharisztián. Miután a betegek megvacsoráztak, újra végigjárt minden kórtermet, hogy elmondja velük az esti imát és kívánjon nekik „Jó Éjszakát” egy kis történettel egy szentről, Don Boscóról, a liturgiáról, kevés szóban, de sok mondanivalóval. Majd munka, jó éjszakát az ápolóknak, amelyben gyakorlati tanácsokat, tanításokat is adott.

20 órakor vacsora, még egy rövid körút a kórtermekben, majd végre visszavonulhatott szobájába. Éjjel készségesen felkelt a betegek minden hívására.

Az ő élete egy olyan környezetben zajlott, ahol a nehézségek mindennaposak voltak s mindig újraszülettek, de ahol talált megértést és rokonszenvet is. Szolgált mindenkit, mindenben.

Negyven hosszú és dolgos év volt, melyben Isten Szolgája folyamatosan hitt szolgálatában és az állandó fejlődésben. Artemide Zatti nem volt egy átlagos ember: autentikus igazgatója volt a kórháznak, amit nagy hozzáértéssel végzett; még az orvosok sem hagyhatták elismerés nélkül. A „Közegészségügyi Hivatal” neki adományozott egy, az ápolóknak járó hivatalos számot (7253), miközben ő maga, La Platában, az egyetemen megszerezte azt a titulust, mely elengedhetetlen volt egy gyógyszertár fenntartásához. A vele dolgozó orvosok visszaemlékezéseiből kiderül, mennyire nagyra becsülték őt és munkáját.

A Viedmában eltöltött 40 év alatt nem hiányoztak azok a különleges pillanatok, amelyek különböző formában bizonyítják Zatti egyedülálló bátorságát és szalézi lelkületét. Megemlékezhetünk nyugalmáról, amivel szembenézett pár napos bezárásával a börtönbe, mert egy rab megszökött a kórházból, akit a fogház igazgatójának parancsára vettek fel (1915); bölcsességére és türelmére, amikor egyszer csak lebontásra ítélték a kórház épületét és el kellett költözniük az új, de még nem kész székhelyre (1941); 1934-ben a bensőséges szalézi örömre, Olaszországban, Don Bosco kanonizálása alkalmából.

Az Istennel való találkozás felé: népi elismerés a „minden szegény rokonának”

 Miután kigyógyult a tuberkolózisból, Artemide Zatti tökéletes egészségnek örvendett, ami megengedte neki, hogy folyamatosan nehéz munkákat végezzen és súlyos áldozatokat hozzon. Gyakorlatilag csak a jóért való buzgalma ad magyarázatot fáradságaira, amiket könnyedséggel és vidám lelki derűvel végzett élete végéig, szinte megszakítás, pihenés nélkül.

De az Úr újra próbatétel elé állította: osztoznia kellett a szenvedésben azokkal, akiket eddig ő szolgált. 1950 júliusában, épp egy lépcsőről való leesés következményeit heverte ki, amikor májelégtelenséget fedeztek fel nála, majd a májon egy daganatot.

Elfogadta s teljes tudatossággal élte végig a betegség minden fázisát (ő maga készítette el az orvos számára saját halotti bizonyítványát), a fájdalmak ellenére derűs maradt, minden maradék erejét a munkára és a közösségre fordította, s az utolsó hónapokban már csak az Úrral való találkozást várta. Ezt ismételgette: „Ötven évvel ezelőtt jöttem ide meghalni, de még most is itt vagyok: mit kívánhatnék többet? Másrészről, egész életemben erre a pillanatra készülődtem…”

1951. március 15-én érkezett el az Úrral való találkozás pillanata. Temetése napján egy viedmai lakos sem maradt otthon. Egész Viedma el akart búcsúzni a „minden szegények rokonától” - ahogy már jó ideje nevezték őt. Őt, aki mindig kész volt segíteni a betegeken; őt, aki beléphetett a legkétesebb hírű házba is bármely órában, anélkül, hogy bárkiben a legkisebb kétely merült volna fel róla; őt, aki bár mindig adósságban volt, mégis sikerült jó kapcsolatot fenntartania a pénzügyi intézményekkel, melyek mindig hajlandóak voltak együttműködni az orvosi testülettel.

És még folytathatnánk. Az életrajz, ami a Positiót kíséri, nagyon gazdag, ilyen és ezekhez hasonló jelenetekben ill. értékelésekben. Mi, akik ismertük őt, és még emlékszünk gesztusaira szavaira igazolhatjuk mindezeket a tényeket. Se szeri, se száma a nép száján forgó anekdotáknak, amiknek már nincsenek valós határai.

Hogy meghosszabbítsák jelenlétét a városban, elneveztek róla egy főutat, és az új, modem városi kórház is az ő nevét viseli. Ezenkívül egy emlékművet is emeltek a tiszteletére.

Artemide Zatti, szalézi segítőtestvér valóban egy „jó szamaritánus” volt, a szó don boscói értelmében „Isten szeretetének jele és hordozója”: mindenkit szeretett és meg tudta szerettetni magát mindenkivel, épp, ahogy Don Bosco akarta.

Juan Vecchi SDB

Artemide Zatti szalézi testvért 2022. október 9-én avatta szentté Ferenc pápa.