„Életében arra törekedett, hogy az legyen, amiben hitt; arra törekedett, hogy Jézus ikonja legyen.” Martini bíboros

Attilio Giordani 1913-ban született Milánóban. Már egészen korán eltanulta buzgó és szerető szüleitől azokat az erényeket, amiket egész életében gyakorolt. Apja, Arthur vasúti munkás volt, aki nagyon szerette munkáját, odaadóan gondoskodott családjáról és három gyermekéről. Attilio boldog családban nőtt fel és már gyermekként szívesen járt az oratóriumba, ahol megismerte a szalézi atyákat, akik hamar észrevették kimagasló érdeklődését Jézus és az egyház iránt. Nagy szeretettel fordult az ifjúság felé, így tizennyolc évesen már elhivatott, rendszeres, értelmes, egyszerű és vidám vezetője volt az oratóriumot látogató fiataloknak. A milánói St. Augustine plébánián évtizedeken keresztül szorgalmasan vezette a katekézist, gondoskodott a liturgiáról, a képzésről, vezette a játékokat, szervezte a fiatalok szabadidejének értelmes eltöltését, a nyári szüneteket és a színházat. Nagyszerű komikus színész volt, jól focizott és szívesen kerékpározott.

Teljes szívből szerette Istent és benne találta meg azokat az erőforrásokat, amikre szüksége volt, hogy kegyelemben, szentségekben, imában és lelkiekben gazdag életet éljen.

A katonai szolgálata alatt is, ami 1934-ben kezdődött és 1945-ig időszakosan folytatódott, kimutatta apostoli szellemét katonatársai között.

A háborús évek alatt megismerkedett Noemi Davanzóval, aki szintén a gyerekekkel dolgozott. Élénk levelezésben fejtették ki egymásnak érzelmeiket, és a háború befejeztével összeházasodtak. Esküvőjükön az egész egyházközség ünnepelt. Egy fiuk és két lányuk született.

A katonai szolgálat után elhelyezkedett a milánói Pirelli gyárban, ahol mély kötelességtudattal dolgozva sem mulasztotta el, hogy megcsillantsa vidám, derűs természetét.

A milánói St. Augustine oratóriumból kiindulva Olaszország-szerte elterjesztette a „Kedvesség keresztes hadjáratát”, amivel visszaadta a reményt sok fiatalnak, akik életét megzavarták a háborús évek,

Mindig derűs és kedves férj és apa volt. „Amikor apa belépett az otthonunkba, akkor teljesen a miénk volt” - mesélik gyermekei. - „Sosem hozta haza a munkahelyi feszültségeket vagy a világ gondjait. Mindig nyílt és kedves volt, meghallgatott bennünket, és mi meghallgattuk őt. Az étkezéseink mindig nagyon hosszúra nyúltak, mert szeretett énekelni és beszélgetni.”

Gyermekei azt is elmondták, hogy apjuk sosem tett félre pénzt, hanem nagylelkűen segítette a szűkölködőket, önként választva az evangéliumi szegénységet. Mindig figyelmes volt a szomszédokkal, vendégszerető az idegenekkel és gondot viselt az idősekre. Sokszor mondta gyermekeinek: „Ha törődünk másokkal, Isten is törődni fog velünk.” Naponta meditált, szentmisén vett részt és elvégezte a rózsafüzért.

Ahogy sosem hanyagolta el a saját gyermekeit, úgy teljes odaadással dolgozott a fiatalokkal, különösen a szegényekkel és segítette őket mindenféle módon. Mondhatjuk, hogy Don Bosco lelkiségével összhangban otthonát oratóriummá, az oratóriumot pedig az otthonává akarta változtatni.

1962-ben szívrohamot kapott, ami lelassította munkáját, és 1972-ben kérte korai nyugdíjazását. De ekkor sem tudott tétlen maradni. Mivel, gyermekei önkéntes misszionáriusokként Brazíliába mentek, hogy részt vegyenek a Mato Grosso tervben, felgyógyulása után feleségével, Noemivel úgy döntöttek, hogy ők is elmennek önkéntesnek, és megosztják gyermekeik hivatását. 150 napig dolgozott Brazíliában katekétaként és animátorként. A gyermekek nagyon szerették, mert végtelenül sok humorérzéke volt. Össze tudta egyeztetni az egészséges rohanást a legmélyebb áhítattal.

1972. december 18-án Campo Grandénál egy összejövetel alatt lelkesen beszélt arról, hogy mennyire jó másokért áldozni az életünket, amikor hirtelen rosszul lett. Csak annyi ideje volt, hogy azt mondja fiának: „Pier Giorgio, mindig imádkoznod kell" - és ismét szívrohamot kapott. 59 éves korában, szentségekkel megerősítve, imdásággal az ajkán halt meg. Földi maradványait visszahozták Milánóba, ahol 1994-ben megindították az eljárást a boldoggá avatásáért.

Forrás: Joan Carroll Cruz - Saintly Men of Modern Times

Felesége, Noemi Giordani vallomása 1977-ből (halála után)

Végül elhatároztam, hogy úgy írok rólad, mintha beszélnék hozzád. Persze, csak nagyvonalakban… Mindig úgy fogadtál el, amilyen vagyok, minden hibámmal együtt. Csak a te szerelmed volt az, ami segített nekem, hogy egy kicsit kevésbé legyek rossz. Mindig olyannak szerettél, amilyen vagyok, érzékenyen, fogtad a kezemet, és segítettél, hogy egy kicsit megjavuljak. És amikor sikerült, amikor valamit jól csináltam, akkor annyira meg voltál elégedve.

Soha nem mondtál senkiről semmi rosszat. De mivel én ezt mindig megtettem, sőt, néha még ítélkeztem is az emberek felett, te segítettél nekem, hogy meglássam bennük a jót, mindig rátaláltál valami rejtett erényükre, még akkor is, amikor nem voltak rólad jó véleménnyel. Sajnálom, hogy nem tudom pontosan visszaidézni a szavaidat, de amikor valamilyen döntést kellett hozni, és én azt mondtam ’De mit mondanak majd az emberek?’ te példákon keresztül meganítottál minket arra, hogy nyugodtan, félelem nélkül cselekedjünk, anélkül, hogy bármi is befolyásolna.

Mindig másokra gondoltál. Az ima, amit étkezés előtt mondtál: „Köszönjük, Uram, az bételt, amit adtál nekünk; adjál azoknak is, akinek nincsen.” És amikor ez betegszállító ment az utcán, azt mondtad: „Szűz Mária, könyörögj értük.”

Azon a karácsonyon, amikor szívrohamod volt (1962), nagyon levertek voltunk…de te azokra gondoltál, akiknek kevesebb jutott, mint nekünk. És ha a mama nem jött volna, mi hús és kenyér nélkül maradtunk volna…

Attilio, annyira hiányzol, hogy azt el sem tudtuk volna képzelni. A gyermekeidet rettenetesen szenvednek, mert elvesztettek téged. Mert te tudtad, hogyan irányíts bennünket, és hogy adjál nekünk tanácsokat anélkül, hogy a szabadságunk csorbát szenvedett volna. Segítettél, hogy meghozzuk a jó választásokat, mindig felfedve előttünk azokat a megoildásokat, amik a jobb útra tereltek bennünket.

Az asztalnál mindig elmesélted, mi történt veled aznap: kivel találkoztál, a munkádról, az örömeidről és azokról a dolgokról, amik nem mentek épp a legjobban. És mindig volt valaki velünk az asztalnál: a barátaink, a gyermekeink. Mindig szívesen láttál miindenkit, még akkor is, amikor fáradt voltál. És minden munkád mellett, amit másokért végeztél, otthon mindig úgy éreztük, hogy mi vagyunk az életed középpntjában.”

Attilio mint szalézi munkatárs

„Csak 1957-ben adtunk Attilónak szalézi munkatársi oklevelet, de ő már évekkel korábban az volt. Don Bosco nevelési módszere olyan volt számára, mint a levegő, amit belélegzett az első naptól fogva, amikor belépett az oratóriumba. Mindig Don Boscóról beszélt. Történeteket mesélt az életéből, feolvasta az álmait, a Jóéjszakátjait, az első szalézi misszionáriusok viszontagságait. Elvezette a fiúkat Don Bosco szenttáavatási ünnepségére (1934) Torinóba, és habár esős idő volt, ő örömteli üneppé varászolta a borongós napot. A Bollettino Salesiano (Szalézi Értesítő) havonta érkezett otthonába, és ő úgy olvasta, mintha egy családi napló volna.”

A lányai így írtak róla

"Csodálom, hogy sikerült apának megosztania magát a plébánia és az otthon között. Hallottam, amint néhány hívő azon tűnődött, hogyhogy apa nem lett pap, míg mi otthon soha nem gondoltunk apára család nélkül. Biztos vagyok benne, hogy apa azért lett olyan, amilyen volt, mert anya mellette volt, mindig nagyon egységesek voltak…Talán ez adott neki annyi erőt, mert én sosem tudtam elképzelni apát anya nélkül. Azt hiszem, ez a mélyen megalapozott egység nagyon sokat jelentett apának: valaki, aki mindig megérti, mindig elfogadja.” (Maria Grazia)

Teresio Bosco, Attilio Giordani, una piccola biografia című könyve nyomán

A katekéta tízparancsolata

I. Keveset valósít meg a katekéta, ha küldetését csak tanításra korlátozza.
II. A probléma az, hogy az ifjakat úgy alakítsuk, hogy akarjanak keresztény életet élni. Ez kell hogy legyen a cél az osztályban és a csoporttevékenységek alatt is.
III. Szükséges, hogy éld azt, amit másoktól megkövetelsz.
IV. Jól tanítani a katekizmust, szakértője lenni az oktatásnak, ezek kiváló tulajdonságok, melyek semmivé válnak akkor, ha a katekéta ritkán van jelen és hiányzik az állandóság.

V. Hogy megtanítsuk a fiatalokat arra, hogy pontosan érkezzenek a szentmisére vasárnaponként és a hittanórákra, a katekétának ott kell lennie még mielőtt az elkezdődik.

VI. Az osztály és a csoport is egyénekből áll. Minden gyereket ismerünk, szeretünk és figyelemmel kísérünk még akkor is, ha a dolgok nem mennek jól.

VII. Kitartónak kell lennünk: ők másokat is el fognak hozni magukkal. Az ilyen dolgok folyamatosan megismétlődnek.

VIII. Amit mi „osztály”-nak vagy „csoport”-nak hívunk, ezek valójában nem elszigetelt dolgok; megvan a saját dinamikájuk, az oratórium közösségi tevékenységeinek részei és nyitottak a plébánia és a világ felé.

IX. Ahhoz, hogy biztosítsuk a fiatalok jelenlétét, a legjobb, ha az osztályközösség életét érdekessé tesszük. A játékok és vetélkedők segíthetnek ebben. Hibák: igazságtalanul játszani, nem hozni időnként a tudomásukra, hogy állnak, nem odaadni a megígért jutalmat.

X. Amikor az osztály élő, a fiatalok hidat képeznek az oratórium és a család között.