(1877-1943)

Názáretben született egy keresztény család tizedik gyermekeként. Szüleit korán elveszítette, a szaléziak karolták fel. 16 évesen kéri felvételét a szaléziak közé. Szalézi munkatárs majd segítő testvér lett, gazdag munkakörrel: tanító, molnár, kertész, vincellér és közismert betegápoló. Minden szerencsétlenen segít. A tanítás mellett a rend anyagi ügyeit is kiváló érzékkel kezelte. Legtöbb öröme mégis a betegek gondozásában volt. "Simon testvérnek áldottabb a keze, mint bármelyik orvosé" - mondták ápoltjai. "Allah után Srugi következik" - állították róla a muzulmánok. Az emberek között élve, dolgozva, tettekkel és imádsággal hirdette az evangéliumot. A rendfőnök, Don Rua, szentföldi látogatásakor ezt mondta róla: "Kövessétek, jegyezzétek meg tetteit és mondásait, mert ő egy szent férfi."

Àazar Srugi házában az értékes dokumentumok között őrizték a „genealógiát”, mint ahogy Jézusról olvassuk az evangéliumban. Ez egy szokás, ami megfigyelhető a palesztin családoknál. Ez olvasható: Ăaz, Tannus fia, aki Faddul fia, aki Gìrges fia, aki Jùssef fia... A családfa egészen Faraònig vezet vissza, aki Dél-Szíriában élt az 1550-es években és a családjával együtt emigrált Palesztinába. A genealógia utolsó sorában ez olvasható: „Ăazar feleségül vette Dàllehet, aki világra hozta Simàant 1877. április 15-én, Názáretben.”

Simàant (nálunk, Magyarországon Simonnak hívjuk) Názáretben, május 10-én ugyanabban az évben megkeresztelték: így nem csak Jézus földije, de attól a naptól kezdve a testvére is lett. Alig három évvel később Simont a legkomolyabb dolog érte, ami egy gyermekkel történhet: alig néhány hónap különbséggel elvesztette az apját és az anyját. A nagyanyja fogadta be; a fiú olyan vékony volt, mint egy fűszál, egy csipetnyi szomorúsággal a szemében, és egy ellenállhatatlan késztetéssel, hogy szeressen.

Abban az időben sok árva volt Palesztinában. Minden faluban ott tolongtak az utcákon. A török birodalom, amelyhez Palesztina ezerkétszáz évig tartozott, nem mutatott nagy érdeklődést irántuk. Amikor egy olasz pap, Don Antonio Belloni Jeruzsálembe érkezett, elhatározta, hogy házakat nyit a „senki fiai” számára.  Don Bosco barátja és utánzója, Don Antonio a házaiban az árváknak oktatást, szakmát, katekizmust és sok-sok kedvességet adott. A helyiek ezért átkeresztelték Abuliatamának, az árvák atyjának.

1888-ban Simon 11 éves lett, és belépett Abuliatama Betlehemben megnyitott házába. Azt követően, hogy elvesztette az apját és anyját, búcsút kellett intenie a jó nagymama ráncos arcának is. De rátalált Don Antonio jó és szelíd arcára, akire a kis Simon hamarosan apjaként tekintett. Iskolába járt, a pékségben megtanulta, hogyan kell kenyeret dagasztani és szabályozni a sütőt.

1891-ben megtörténik a nagy esemény, ami hatással lesz Simon Srugi egész életére. Don Antonio Belloni és a többi pap, akik segítenek neki az árvák ellátásában, Don Bosco szaléziak lesznek, belépnek a rendbe. Simon, aki pont abban az évben úgy döntött, hogy csatlakozik Don Antonióhoz és az árvák szolgálatára lesz, „Don Boscóval marad örökre”. Tizenhét éves volt, amikor elment a lelenceknek nyitott mezőgazdasági iskolába Beit Gemalba, amelyet Don Antonio Belloni alapított Júdea Shefelah síksága felé ereszkedő utolsó dombjain.

 Zajos parasztok

Szalézi jelölt lett, befejezte tanulmányait, 1895-ben megkezdte a noviciátust és 1896-ban, tizenkilenc éves korában teljesen az Úrnak szentelte magát a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség hármas fogadalmával − szalézi lett.

A Beit Gemal-ház magas dombon állt, mint egy ősi apátság, és önellátó volt mindenben. Volt ott malom, pékség, olajprés, pince, ólak. Az impozáns épület a muszlim parasztok házai fölé magasodott, akik támogatták a nagy házban élőket. És mindig zajongva, kötekedve léptek a nagy házba, ahol a malomban a gabonát fehér lisztté őrölték, az olajbogyóból pedig illatos olajat préseltek...

Amikor a szelíd és kedves fiú Betlehembe érkezett, görnyedten és halkan végezte munkáját, cipelte az olajos kannákat, a gabonás és lisztes zsákokat. Gyenge volt, de készségesen fáradozott. Mély és élénk tekintete mindig mosolygott, és amikor elkapta a másik pillantását, vékony hangon köszöntötte és váltott vele néhány udvarias, vagy tréfálkozó szót.

Így kezdte (és folytatta tovább 45 évig) szalézi életét Simon Srugi, mindenki szolgája. Ő volt felelős sok mindenért. Úgy tűnt, nem mindenkihez tud igazodni, de kedvességével képes volt összehangolni életének szinte minden napját. Reggel ministrált a szentmisén, vezette a szaléziak elmélkedését, felügyelte az árva fiúkat a templomban, az udvaron, tanított az iskolában. Ugyanakkor talált időt arra, hogy a kis bolt pultja mögé álljon, ahol a mezőgazdasági termelők vásároltak. Ápolta a betegeket, ügyelt a kemence mellett és a malomban (ez volt az egyetlen malom harminc kilométeres körzeten belül). Mindezek az elfoglaltságok lekötötték minden egyes pillanatát, de Simon képes volt mindig egyesíteni két egymással szinte összeegyeztethetetlen dolgot: a fáradhatatlan dolgosságot és a végtelen kedvességet.

Egy alultáplált muszlim fiú, aki mezítláb jött az iskolába, déltájban, az arab óra alatt mélyen aludt a padban. Még az óra végét jelző csengőnek sem sikerült felébresztenie. Az ujját az ajka elé téve Simon arra intette a többieket, hogy lábujjhegyen hagyják el a tantermet. Amikor a fiú felébredt, azt sem tudta, hol van és mit keres mellette a tanár, Srugi, aki szendvicset kínált neki ebédre.

Liszttől fehér kezek

1915-ben Olaszország belépett az első világháborúba Ausztria, Németország és a Török Birodalom ellen. Az olasz szaléziakat, mivel Palesztina a Török Birodalom része volt, augusztus 23-án bebörtönözték. A fiúkat a kormány egy muszlim árvaházba küldte.

1917-ben a brit csapatok elfoglalták Palesztinát. A szaléziak mehettek vissza végezni a munkájukat. Simon 40 éves. Ekkor kezdődött a teljes érettség  időszaka. Teljesen rábízták a malmot, amely ettől fogva a terület szívévé vált. Minden nap ötven faluból érkeztek karavánok, öszvérek és tevék megrakva gabonás zsákokkal. Az udvaron, várva, vagy távozás előtt, amikor üzletet kötöttek, vagy a híreket közölték, néha komoly veszekedések törtek ki. Srugi őrölte a lisztet, felelt mindenkinek, beszélgetett mindenkivel, mosolygott mindenkire. A leglármásabb veszekedések közepette a kezével, amely fehér volt a liszttől, közbelépett és lecsendesítette a veszekedőket, kockáztatva, hogy leszúrják. Helyreállította a békét. Néha kemény szavakkal szemrehányást tettek neki, de nem vette figyelembe: „Ez olyan, mintha az apja lenne mindenkinek” − mondták, és megbíztak benne. A pontos mérték, amivel a lisztet a zsákokba mérte, mindenkinek megfelelt, senki sem vonta kétségbe. Azt mondták: „Allah után Srugi jön.” Simon a testvéreinek tekintette őket. Még azokról is, akik a legjobban civakodtak, a verekedőkről, a tolvajokról is azt mondta: „Ők is Isten gyermekei.” Hamarosan átkeresztelték Muallemnek, ami mestert jelent. A tanácsaiba bele volt sűrítve az egész evangélium. Szinte mindig így kezdte: „Jézus azt mondta ...”, „Szűz Mária azt mondaná...” És ebben az volt a lényeg, ahogy a beszélgetés során megismertette Jézus és Mária nevét a muzulmánokkal.

Muallemtől Haqìmig
A malom udvarán, a tűző napon guggolva várakozó emberek közül sokan hidegrázástól, maláriától. szenvedtek, kezeletlen, nyílt sebeik voltak. Muallem Srugi, a szalézi ház ápolója, lassan mindenki ápolójává kezdett válni. Injekciókat adott, kenőcsöket, gyógyszereket készített gyógynövényekből. Így, a malom udvarán a gabonás zsákokkal megrakott, várakozó szamarak sora mellett egy másik, sokkal csendesebb sor is kialakult. Férfiak, nők, gyermekek és idősek, mindenféle öltözetben, akiknek az arcát eltorzította a szenvedés. Százan, százhúszan is jöttek naponta. És a Muallem-ből Haqìm lett, az orvos. Nem volt sok gyógyszere a szaléziaknak ezekben az években. Mindaz, ami Haqìm Srugi rendelkezésére állt, egy kis alkohol, vagy jódtinktúra fertőtlenítésre, kötszerek kötözésre és gyógynövényekből készült gyógyszerek. Akinek volt, pénzt adott, aki nem tudott fizetni, azt suttogta: „Éljen Jézus!”, ez volt a kedvenc köszöntése. Az anyák gyakran elhozták gyermekeiket, akik nem is voltak betegek, de azt akarták, hogy tegye a kezét a kis fejükre, mondjon el egy imát. És boldogan mentek el. A szaléziak építettek egy beteggondozót. De az embereknek leggyakrabban csak egy kis élelemre volt szüksége. Haqìm Srugi illatos kenyeret osztott a sütőből az éhezéstől betegeknek, a gyermekeknek pedig odaadta az édességet és a gyümölcsöt, amit a testvérek neki hoztak.

Valaki bizalmasan elmondta neki, hogy a közeli házakban más betegek is vannak, és Srugi felkereste őket. Egy fiatal jemeni szegényes kunyhójában haldoklott, piszokban, elhagyottan. Haqìm Srugi elment hozzá, és rábeszélte, hogy menjen vele. A szalézi házban ellátta és megetette. Míg a fiú lábadozott, meggyőzte az ekonómust, hogy tartsák ott afféle háziszolgaként.

Az igazgató gyakran találta késő este a gyógyszertárban, ahogy gyógynövényekből orvosságot készít, vagy ápolja a szegény embereket, akik néhány napig nem tudtak hazamenni. Egy nap hoztak egy olyan súlyos beteget, akit csak a kórházban lehetett volna meggyógyítani. De a kórház messze volt, külföldiek vezették, és a szegény család félt, nem akarták oda vinni. Simon adott néhány gyógyszert, amit megfelelőnek tartott, és azt suttogta: „Imádkozzatok Máriához. Ha úgy akarja, Isten meggyógyít.” Néhány nappal később a páciens teljesen felépült és visszajött megköszönni, amit érte tett. És ő azt mondta: „Köszönd Szűz Máriának. Ő az, aki kiesdi Istentől, amit akar.”

 A történet tovább halad
Míg Haqìm Srugi dolgozott és szolgált Palesztina elfeledett sarkában, a történelem folytatódott, annak jó és rossz oldalával együtt.

1936-ban az arabok fellázadtak az angol fennhatóság ellen, és gerillaharcba kezdtek a zsidó létesítmények ellen. Anglia katonailag beavatkozott, és megpróbálta Palesztinát két államra osztani. A kísérlet nem sikerült.

1938-ban a Beit Gemal szalézi ház is belesodródott a harcokba. Gyanítható, hogy a szalézi igazgató telefonon tartotta a kapcsolatot a britekkel, ezért a palesztin gerillák elrabolták és megölték. Srugi a beteggondozóból látta a fegyveres és erőszakos fiatalokat, akik egy sebesült társukat vitték. Rákiabáltak Srugira, hogy azonnal gyógyítsa meg, egy apáca beavatkozott, megszidva őket, és a közelharcban Simont a földre taszították. Lassan felkelt, és azt mondta: „Nővér, Jézus azt mondta: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.« Így is kell viselkedni.” És meggyógyította a sebesültet.

1939-ben kitört a második világháború. 1940. június 10-én Olaszország is hadba lépett Franciaország és Anglia ellen. Az olasz szaléziakat letartóztatták, és a munka java Simon Srugi fáradt vállaira nehezedett. 63 éves volt ekkor, és egy évvel korábban ledöntötte a malária és a kétoldali tüdőgyulladás.

A vidéken már észrevehetőek voltak a haladás jelei: a környező falvakban most már voltak orvosok, gyógyszertárak, kórházak. De az emberek még mindig Haqìm Srugihoz jöttek, mert „az ő keze Allah erejét és gyengédségét” bírta.

1943 októberében a köhögés és az asztma a szobájában tartotta. Miután elmúlt a válság, azt mondta: „Szörnyű, ha elakad a lélegzet. De ha az Úr úgy akarja, hát rendben van.” A november 26-ról 27-re virradó éjszaka halt meg a szobájában csendesen, egyedül.

A piszkos, civakodó muszlim parasztok könnyes szemmel jöttek, csecsemőikkel a karjukon, hogy ők is lássák egyszer Haqìm Srugit. Elhozták őket a temetőbe is. Zúgolódtak: „Allah után jött Srugi. Tengernyi szeretete volt.”