(1898-1976)

Dél-Olaszországban született. Az I. világháború alatt katonáskodott. Magyarországon, Hajmáskéren is volt hadifogoly. Szabadulása után szalézi lett. Indiába került hithirdetőnek. Szellemi képességei gyengék voltak. Vizsgáit nehézségek árán tette le. A miszsziós állomás híveit ez nem érdekelte: szerető, kedves és gondoskodó papot találtak benne. Szíve bölcsessége minden mást pótolt. A hindu családok is szívesen látták. Példája vonzó volt és közreműködésével sokan megtértek.

Francesco Convertini Bari megyében, a Locorotondo és Cisternino községek között elterülő Papariello falucskában látta meg a napvilágot 1898. augusztus 29-én. Családja nagyon szegény volt, ezért már kicsi gyermek korától kezdve dolgoznia kellett. Alig töltötte be tizennyolcadik életévét, amikor az első világháborúban behívták katonának. Az osztrákok elfogták, és egy koncentrációs táborba vitték. A háború végén kiszabadult. Miután kigyógyult agyhártyagyulladásából, elhatározta, hogy belép a pénzügyőrök közé. Kapitányát, akinek „tisztiszolgája” volt, követte Torinóba, és mivel mélységesen tisztelte a Szűzanyát, a Segítő Szűz Mária-bazilikába ment szentgyónását elvégezni.

A Gondviselés úgy akarta, hogy gyóntatóatyja, majd később lelki vezetője Don Bosco második nagy önéletrajzírója, Angelo Amadéi atya legyen. Angelo atya meghívta, hogy vegyen részt tizenegy, Indiába készülő misszionárius testvér feszületének átadásán. Az ünnepség végén megkérdezte tőle: „Miért nem akarsz te is misszionárius lenni?”

Ferenc nagy nehezen elvégezte tanulmányait az ivreai szalézi misszionárius intézetben, és miután Rinaldi atyától átvette a misszionárius feszületet, 1927. december 7-én hajóra szállt, hogy Indiába menjen.

Szent szaléziak körében nevelődött. Shillongban Don Ferrandóval végezte a noviciátust, és Vendrame Konstantin atya tanítványa volt. Don Bosco életmódját Amadéi atyától sajátította el, és Indiában tanulta meg tőle, hogyan tegye magáévá a misszionárius apostoli lelkületet. Vendrame atyával mindig az emberek közelében voltak: kilométereket gyalogoltak, hogy meglátogassák a falvakat, bementek a házakba, hogy meséljenek Jézus életéről nagyoknak és kicsiknek.

Nagy nehézségek árán be tudta fejezni filozófiai és teológiai tanulmányait, és 1935 júniusában pappá szentelték. Ferrando atya, az új püspök a krishnagari szalézi misszióba küldte. Annak ellenére, hogy soha nem tudta tökéletesen elsajátítani a bengáli nyelvet, Krishnagarban senkinek nem volt annyi barátja, annyi lelki gyermeke, mint neki, tudatlanok és képzettek, gazdagok és szegények között egyaránt. Azon kevés misszionáriusok egyike volt, aki úgy tudott belépni egy hindu házba, hogy nem kellett megállnia az előszobában, hanem beljebb engedték.

Folyamatosan úton volt, járta a falvakat. Ferenc atya jó ember volt, szalézi barátságossága megnyitotta az emberek szívét, tudott apaként, testvérként és barátként is viselkedni. Válogatás nélkül, mindenkire figyelmet szentelt: muzulmánokra, hindukra, keresztényekre..., mindenki szerette és tisztelte, mint a lelki élet tanítómesterét, aki bőségesen birtokában van a „sapientia cordis”-nak, vagyis a szív bölcsességének.

Már életében elterjedt életszentségének híre, nemcsak a lelkekért végzett hősies munkája, hanem a róla mesélt misztikus történetek miatt is. A Segítő Szűz egyik apostola volt.

1976. február 11-én, halála napján ezt suttogta: „Édesanyám, én soha nem bántottalak téged egész életemben. Most segíts nekem te!”

Földi maradványait a székesegyházban ravatalozták fel, ahol különböző vallású és különböző nemzetiségű emberek tömegesen látogatták. Most a krishnagari székesegyház mellett található sírkertben nyugszik.

AZ EGYHÁZMEGYEI ELJÁRÁS KEZDETE: 1997. DECEMBER 12. AZ EGYHÁZMEGYEI EUÁRÁS LEZÁRÁSA: 2005. JÚNIUS 20. AZ EGYHÁZMEGYEI DOKUMENTUMOK ELISMERÉSE: 2006. JÚNIUS 19.