Főoldal / Magyar Tartomány / Huszonöt éve volt Havasi József atya tartományfőnöki beiktatása
Huszonöt éve volt Havasi József atya tartományfőnöki beiktatása
2016-01-31 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Havasi József atya 1990 januárjában települt haza Magyarországra, harminc év bécsi szolgálat után, miután az akkori rendfőnök, Egidio Viganò azzal bízta meg, hogy irányítsa az újjáépítés munkáját. Tartományfőnöki beiktatása 1991. január 31-én volt Budapesten. Néhai rendtársa, Zsédely Gyula 25 évvel ezelőtt így írt az Új Emberben erről a jeles eseményről:
„Január utolsó csütörtökén a Szondi utcai Szent Család templom több mint félezres hívőserege régen várt kedves ismerőseit köszöntötte, mikor 46 koncelebráló szalézi rendtestvér vonult az érkező mai magyar „Don Bosco” elé. Az osztrák szalézi tartományfőnök, P. Dr. Josef Keler kísérte el Bécsből rendtársát, barátját, az új magyar provinciálist, P. Havasi Józsefet, akit a 17 000 tagot számláló rend főnöke, P. Egidio Viganò 1990. november 1-én a Szent István Magyar Tartomány élére állított.
A szentélyben a pesti Szent Család templom plébánosa, Gyulai Oszkár köszöntötte a Szalézi Családot: a papokat, a segítő testvéreket, a Segítő Szűz Mária Leányait, a munkatársakat; majd P. Josef Keler búcsúztatta rendtestvérét, P. Havasit az osztrák rendtársak nevében. Kedves barátot és munkatársat vesztenek – mondta - , de tudják, hogy jó helyre került. A magyar rendtársak nevében P. Dauner János üdvözölte az új tartományfőnököt, aki 34 év után tért vissza övéi közé, akiket tulajdonképpen soha el sem hagyott, hisz az elmúlt hosszú évek folyamán számtalan tanújelét adta együttérzésének. Visszatérése pedig például szolgálhat azok számára, akik még tétováznak, mérlegelnek. Erőt ad ez a példa, hogy a megmaradt szaléziak Don Bosco optimizmusával, Isten ügyéért minden nehézséget is vállaló lelkületével és elhatározásával kezdjék el új életüket.
Havasi József megköszönte Dauner atya üdvözlő szavait, és köszönetet fejezett ki Gyulai Oszkár plébánosnak, hogy helyet adott a szaléziaknak ünnepük megtartására. – Úgy érzem magam – mondta a többi között –, mint Don Bosco atyánk 1841. december 8-án, amikor befogadta első növendékét, az árva Garelli Bertalant. Aztán jöttek a többiek, tízen, százan, ezren, s ő mindig más templomban kért helyet nekik, hiszen nem volt saját otthonuk. Negyvenegy év telt el, mióta a pártállam szétzavart bennünket, s otthonunk nekünk sincs – jelentette ki. (…)
Még hallom P. Havasi kérését:
– Búcsúzóul, vagy inkább indulásnak, kezdésnek, hadd kérjek még valamit tőletek: ha találkoztok az utcán, vagy bárhol hangoskodó, szokatlan öltözetű, fölényeskedő fiatalokkal, ne szóljátok meg, inkább szeressétek őket, nyújtsátok feléjük a kezeteket. Erre várnak…”
– Amikor vége volt a beiktatásnak, a nagy ünnepségnek, hazamentem a lakásomra és ott voltam hat hónapig egyedül, telefon nélkül, minden nélkül – emlékezik erre a napra Havasi atya. – Azt kérdeztem magamtól: Mi a csudának jöttem én ide?... De aztán egymás után elkezdődtek a dolgok.
– Nem sok minden volt, amit át lehetett volna venni: nem volt semmink. Egyetlen egy házunk sem volt. De azért megkezdtük a munkát. Az volt a legnagyobb meglepetés számomra, hogy a rendtársak - idősek és fiatalok egyaránt - nagy lelkesedéssel kimondták: újra építjük a tartományt!
– Nagyon nehéz volt. A rendtársak segítségével rengeteget dolgoztunk, rengeteget építkeztünk. Ahol korábban működtek a szaléziak, ott nagy szeretettel visszavárták őket, de sajnos ekkor már nem voltunk annyian, hogy minden régi művünket el tudtuk volna látni. Amikor átvettünk egy régi rendházat vagy iskolát, ott nem ritkán borzalmas állapotokat találtunk, és a felújításhoz pénz kellett. Jártam egész Európát és koldultam. Az is előny volt, hogy kint voltam 30 évig és sok ismerősöm volt Németországban, Ausztriában, akik támogattak. Sokat kaptunk a németektől, az osztrákoktól, még a spanyoloktól is. De a rendfőnökök is messzemenően támogattak mindenben.
– Az első tartományfőnökségünk az újrakezdés után Újpest-Megyeren volt. Marosi Izidor püspök úr hivatott engem, és azt mondta: - Úgy tudom, nincs egy házatok sem, de én tudok nektek adni egy plébániát, ott kezdjétek el a munkát. Így kerültünk Újpestre. Körülbelül tíz évig volt a tartományfőnökség az Aschner Lipót téren, de utána gondoskodnunk kellett egy saját tartományfőnökségről.
– 1993-ban jött hozzám az alpolgármester, hogy Kazincbarcikán van egy cigány iskola, azt vegyük át. Borzalmas állapotok voltak ott! De én azt mondtam: igen, ezt átvesszük, mert ha valamit elkezdünk, akkor kezdjük azt, amit előír a Szabályzat. Örülök neki, ha valaki ott jár és tudja, honnan indult, és hol tart most. Aztán visszakaptuk Nyergesújfalut, ott is rettenetes állapotok voltak, és meg kell nézni: most egy gyönyörű iskola. Azt mondják, ha többen álmodnak valamiről, azt meg lehet valósítani. Hát így voltunk mi is: álmodtunk valamiről, küzdöttünk, és sikerült.
Havasi atya többször is elmondta, hogy rendtársai, akik az újrainduláskor zömében már idősek voltak, a hívó szóra azonnal igent mondtak. Elhagyták addigi, sokszor jól megérdemelt, kényelmes, életüket és visszatértek a rendbe, a szerzetesi közösségekbe és vállaltak mindent. Átadták megtakarított pénzüket is, ami igen sokat jelentett az újjáépítések idején. Mint Don Bosco hű fiai, életük végéig megőrizték lelkesedésüket a rendalapító iránt.
A magyar szaléziak a mai napig hálával és tisztelettel veszik körül egykori tartományfőnöküket, akinek optimizmusa és lelkesedése nagy lendülettel vitte a tartományt előre minden viszontagságon keresztül tizennyolc évig.
Havasi József életútját Szerdahelyi Csongor: "Józsikám, újra kezdjük!" című interjúkötetéből ismerhetik meg, amely a a Don Bosco Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.
Szaléziak.HU