Akik ismerték Don Boscót – Pietro Enria szalézi testvér
2023-04-13 Csütörtök | #Aktuális | ARCHIVÁLT
Don Bosco • visszaemlékezés • Valdocco •
A római szalézi levéltárban, a Szalézi Társaság korai történetének krónikáit és évkönyveit tartalmazó bőséges dokumentációban naplók, feljegyzések, emlékiratok és naplójegyzetek kincsesbányája található, amelyek feltérképezik az Oratórium korai éveinek történetét. A fiúk közül egyeseknek a tanúvallomásai szerepet játszottak Don Bosco szenttéavatási eljárása során is.
Boldog nap volt ez azok számára, akik nagy becsben tartják a szalézi múltat, amikor G. B. Lemoyne rábeszélte Pietro Enriát, hogy emlékezzen vissza az első találkozására Don Boscóval gyermekkorában, és hogy meséljen az Oratóriumban töltött éveiről. Ezeket a visszaemlékezéseket összegyűjtötte személyes emlékirataiban, amelyekből kiderül néhány lenyűgöző és kevéssé ismert részlet is. Don Bosco első életrajzírói nagylelkűen merítettek belőle az Oratórium korai éveinek krónikájához.
"1854 szeptemberében találkoztam Don Boscóval a domonkos rendi kolostorban, ahol a mindenütt tomboló kolera miatt árván maradt gyerekeket gyűjtötték össze"
Pietro Enria San Benigno Canavesében született, egy kis faluban Torino közelében. Hétéves korában meghalt az édesanyja. Apja hamarosan újra megnősült és a család Torinóba költözött, de Pietro 13 évesen árván maradt a kolerajárványban, amely 1854-ben elnéptelenítette Torinót. Don Bosco befogadta az oratóriumba – ahol élete nagy részét töltötte – 11 éves testvérével és még ötven árvával együtt. Az Oratórium ekkor az aranykorát élte Giuseppe Buzzetti, Michele Rua, Giovanni Cagliero, Domenico Savio mellett, Margit mama vigyázó szárnyai alatt.
1878-ban laikus testvérként tett fogadalmat. Egy igazán sokféle tehetséggel megáldott személyiség volt: tehetséges zenész, keresett előadóművész, akit gyakran hívtak sok előadásra. Ellátott számos feladatot a szakácstól a művészen át a tanárig, de legnagyobb tehetségét Don Bosco ápolójaként mutatta meg, amikor gyengéd együttérzéssel és szakértelemmel gondozta a beteget. Enria volt az, aki éjjel-nappal ápolta Don Boscót utolsó betegségének időszakában is. Amikor Don Bosco meghalt, akkor ő volt az, aki, bár mélyen megrendült, nem engedte, hogy bárki is megnézze a szeretett Don Bosco élettelen testét, amíg gondosan le nem mosta és meg nem borotválta.
Enria testvér tíz évvel élte túl Don Boscót, és végül 1898. június 21-én, egy fájdalmas betegségben halt meg. Utolsó napjait elmélkedő, csendes imával töltötte a Mária a Keresztények Segítsége templom árnyékában. Legnagyobb öröme az volt, amikor Valsalicébe vitték, ahol akkoriban Don Boscót eltemették, és boldog pillanatokban emlékezett arra az emberre, aki atyja, mentora és barátja volt.
Pietro Enria ápolta Don Boscót, amikor 1871-ben a Varazzéban súlyos betegség sújtotta, majd 1887-88-ban utolsó betegsége idején is.
Tanúságot tett Don Bosco „szenttéavatási perében”, 1893. január 27. és február 8. között Molinari, Ramello és Pechenino kanonok egyházbírák előtt. Tanúvallomásait a tárgyalás kézirata tartalmazza:
Pietro Giuseppe Enria vagyok, 52 éves S. Benigno Canavese (Torino) szülötte. Laikus testvérként a Szalézi Kongregációhoz tartozom.
1854 szeptemberében találkoztam Don Boscóval a domonkos kolostorban, ahol a Torinóban és Olaszországban tomboló kolera miatt árván maradt gyerekeket gyűjtötték össze. Egy nap Don Bosco meglátogatott minket (kb. százan voltunk) az árvaház igazgatója kíséretében. Soha nem láttam, mosolygós és jószívű volt, amitől az ember már azelőtt is megszerette, hogy beszélt volna vele. Mindenkire mosolygott, majd megkérdezte a nevét és a vezetéknevét, ismerjük-e a katekizmust... Végre elhaladt mellettem, és éreztem, hogy nem a félelemtől, hanem az iránta érzett szeretettől ver a szívem. Megkérdezte a nevemet és a vezetéknevemet, majd azt mondta: „Akarsz velem jönni? Mindig jó barátok leszünk, amíg a mennybe juthatunk. Boldog vagy?" És azt mondtam: "Ó, igen, uram." Majd hozzátette: "És ez az öcséd?" – „Igen, uram” – válaszoltam. – „Mondd meg neki, hogy ő is velünk jön.”
Don Bosco anyja az én anyám is
Néhány nappal később mindkettőnket elvittek az Oratóriumba. 13 éves voltam, az öcsém 11. Anyám kolerában halt meg, apámat pedig még mindig sújtotta a betegség. Ebből az alkalomból Don Bosco mintegy ötven szegény árvát fogadott be. Ettől a pillanattól kezdve mindig Don Bosco Oratóriumában maradtam, ahol ő és édesanyja szeretettel fogadtak bennünket.
Sosem felejtem el Don Bosco édesanyját! Nem voltak kedvencei, úgy szeretett bennünket, mint ha a saját gyermekei lettünk volna, mi pedig a saját édesanyánknak tekintettük, és nagyon szerettük őt. Nagy istenszeretettel és lelkes, anyai szeretettel teli asszony volt.
1854-ben, amikor az Oratóriumba kerültem, körülbelül negyven fiú volt ott, és abban az évben számunk elérte a százat.
Don Bosco nagyon szerette édesanyját, tisztelettel beszélt róla, és halálakor nagyon el volt keseredve. Abból az alkalomból ezt mondta nekünk: „Elveszítettük anyánkat, de biztos vagyok benne, hogy a Paradicsomból segíteni fog nekünk. Ő egy szent volt!" Don Bosco nem vitte túlzásba, amikor szentnek nevezte, mert feláldozta magát értünk, és igazi anyja volt mindenkinek.
Szegény és pimasz fiú
Emlékszem, 1857-ben felvett az Oratóriumba egy fiatalembert, akit a városi őrség elhagyatottan találtak a Piazza Castello egyik sarkában, teljesen elzsibbadva a hidegtől. Néhány nap múlva maga Don Bosco vitte el egy becsületes keresztény asztaloshoz Torinóba, és a gondjaiba ajánlotta. A fiatalember két hétig jó és engedelmes maradt, de aztán fegyelmezetlensége miatt a mester kénytelen volt elbocsátani. Don Bosco türelmes volt, és elvitte egy másik mesterhez, de ezt is egy hét után el kellett hagynia, és ez így is folytatódott körülbelül két évig. Elmondható, hogy a város összes mesteret elvesztette a türelmét. Amikor az utolsó mester is elbocsátotta, visszatért az oratóriumba, és egyenesen a refektóriumba ment, ahol Don Bosco ebédelt, és közölte vele, hogy a mester elbocsátotta, és keressen neki másik mestert. Don Bosco így válaszolt neki: „Légy türelemmel, várd meg, amíg befejezem az ebédet. És te ebédeltél már?"
– Igen – válaszolta a fiatalember.
– Akkor várj rám – tette hozzá Don Bosco. De a fiatalember azt válaszolta: "Azt akarom, hogy azonnal jöjjön."
Aztán Don Bosco hozzá fordult, és így szólt: „Nem látod, hogy már nincs senki, aki be akarna fogadni a műhelyébe, mert mindenkit a kétségbeesésbe kergettél? Nem látod, hány főnököd elégelte már meg? Ha folytatod ezt, nem fogsz tudni megkeresni magadnak egy darab kenyeret sem.”
A fiatalember elhagyta a refektóriumot, és nem sokkal ezután anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, távozott. Volt kávéházi alkalmazott, katona, és más mesterségeket is kipróbált.
Egy napon megbetegedett, lábadozása alatt elment az oratóriumba, és bemutatkozott Don Boscónak. Bocsánatot kért a kellemetlenségekért, amiket okozott. Don Bosco megvigasztalta, elmondta neki, hogy mindig is szerette, és mindig imádkozott érte, majd hozzátette: „Nézd, az Oratórium még mindig az otthonod. Ha jobban vagy, ha el akarsz jönni, Don Bosco mindig a jó barátod, aki nem keres mást, mint lelked üdvösségét." Ezt magától a fiatalembertől hallottam.
Nagyon súlyos betegség Varazzéban
1871. december 6-án a varazzéi állomáson Don Bosco ájultan a földre rogyott. A jelenlévők elvitték a Francesia atya által vezetett szalézi házba. A betegség nagyon súlyosnak bizonyul. Don Rua Pietro Enriát küldte Valdoccóból, hogy segítsen neki. Ez az ő vallomása az eseménnyel kapcsolatban:
„Azonnal elmentem, készen arra, hogy az életemet adjam, hogy Don Bosco visszanyerje egészségét. Don Bosco hálás volt a legkisebb szolgálatért, amit érte tettem, és szívből megköszönte. Néha, amikor kissé visszataszító szolgálatokat kellett tennem neki, azt mondta:
- Látod, Enria, milyen állapotba vagyok süllyedve. Tedd meg ezt az Isten kedvéért!"
Én pedig azt válaszoltam neki: „Mit akar ezzel mondani, Don Bosco? Amit teszek, az semmi ahhoz képest, amit értem és a társaimért tett. Heh! Sokkal alantasabb szolgálatokat tett nekünk. Megmosdatott minket, megfésülte a hajunkat, megvarrta a ruháinkat, megtette értünk azt, amit csak anyáink tehettek meg, sőt még ennél is többet. És nem akarja, hogy ezeket elvégezzem? Hány társam mondaná magát szerencsésnek, ha az én helyemben lehetne!"
Gyermeki gyengédséggel teli leveleket kaptam Torinóból. Giuseppe Buzzetti, a társam így írt nekem: "Nézd, Enria, atyánk a te kezedben van, jaj neked, ha nem vigyázol rá jól, Istennek kell felelned! Mondd meg neki, hogy őszintén imádkozunk az Úrhoz és Máriához, a Keresztények Segítségéhez, hogy hamarosan jó egészségben térjen vissza hozzánk."
Eközben a betegség súlyosbodott, és a láz tovább emelkedett. A hólyagok kifakadtak ( kemény hólyagok kölesszemek formájában, amelyek a bőrön képződtek ) és sok kínt okozott neki. De soha nem panaszkodott. Mindig értünk aggódott, akik féltünk, hogy elveszítjük, és nagy hittel mondta: "Isten gondoskodik az ég madarairól, ezért gondol majd az oratórium szegény gyermekeire is."
Közben híreket akartak Torinóból, én pedig nem tudtam jó hírekkel szolgálni, mert a betegség még mindig súlyos volt. Amint később megtudtam, sok fiatal az Oratóriumból elment a Segítő Szűz Mária oltár elé a templomba, és felajánlotta életét Istennek Don Bosco gyógyulásáért. Ezeket hallva és más leveleket olvasva Don Bosco vigasztalódva sírt, és így szólt: "Szegény fiatalok, mennyire szeretik ezt a szegény Don Boscót!" - és megkért, hogy köszönjem meg nekik.
Don Bosco gyónni akart a plébánosnál, és Don Francesia, a ház igazgatója másnap elhozta neki az Eucharisztiát. Don Bosco azt a napot hálaadással töltötte.
Másnap a fájdalom valamelyest enyhült. Nem panaszkodott, és azoknak, akik azt mondták neki: "Mennyit kell szenvednie!", nevetve válaszolt: "Lusta vagyok, és élvezem az ágyat, és azok szenvednek, akiknek segíteniük kell."
Egy síró fiú
A betegség folyt a maga útján. Don Boscónak több mint két hónapig ágyban kellett maradnia anélkül, hogy megmozdult volna. A hátán a bőr több helyen fölszakadt, mégsem panaszkodott, és mindig azt mondta, hogy Isten kezében van, és készen áll arra, hogy teljesítse az Ő akaratát.
Míg súlyos beteg volt, hallotta egy fiú sírását. Nem tudott ellenállni, és azonnal azt mondta nekem: "Tégy meg egy szívességet, Enria, menj és nézd meg, mi baja van annak a fiúnak." Elfutottam, és megtudtam, hogy egy kisfiú volt, aki azért sír, mert az anyja meglátogatta, és elment. Don Bosco szíve nem tudott ellenállni a fiatalok szenvedésének.
Örült, amikor valaki az Oratórium kezdeti éveiről beszélt neki. Amíg beteg volt, gyakran beszéltem vele erről: "Emlékszik, Don Bosco, amikor az édesanyja szidta, hogy mindig új fiúkat fogad be? Azt mondta: » Mindig befogadod őket, de hogyan tartod el őket, hogyan öltözteted fel őket? Nincs semmi a házban, és kezd hideg lenni!« Megtörtént velem, hogy több éjszakát kellett aludnom néhány falevélen, és nem volt rajtam semmi, csak egy kis takaró. És este, amikor lefeküdtünk, te, Don Bosco, és az édesanyád megjavítottátok a nadrágunkat és a kopott kabátunkat, mert csak egy volt." Don Bosco elmosolyodott, amikor ezt hallotta, és így szólt: "Milyen keményen dolgozott az én jó anyám... szent asszony!... De a Gondviselés soha nem hagyott cserben minket!"
Azon a napon, amikor Don Bosco felkelt az ágyból, táviratot küldtem Buzzetti barátomnak Torinóba, és az Oratóriumban nagy ünnepséget rendeztek, még a zenekar is játszott.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
