Főoldal / Magyar Tartomány / Adalék a Boldog megtalálásához
Adalék a Boldog megtalálásához
2022-06-10 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Sándor István • ereklye •
Ábrahám Béla atya sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy Csány Márton kitartásának köszönhető, hogy hatvanhat évvel a kivégzés és hat évvel a boldoggá avatás után a szakemberek fellelték, és minden kétséget kizáróan azonosították Boldog Sándor István földi maradványait. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy feledésbe merüljön ez a megoldatlan, fontos feladat és mindvégig hitt benne, hogy sikerrel fognak járni. Nem sokkal az ereklyék megtalálása után írt erről egy személyes hangú beszámolót.
Hallottak napján a gyömrői temetőből hazafelé a családdal bementünk a Rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájába, ahol meg akartam nekik mutatni Sándor István feltételezhető sírhelyét. Ekkor még csak nem is remélem, hogy egy évre rá itt, ezen a helyen talán valami csoda történik. Valószínű így lett, bár ezt ma este még nem tudhatom, bár már érzem, hogy benne van a levegőben…
Érzem, hiszen ami ebben az egy évben történt az maga volt a Gondviselés. Aznap tehát, miután megmutattam a 2-es sor hátsó részét, betévedtünk a látogatóközpontba, hiszen anya nagyapjának a neve hibásan van az emléktáblán. Eredetileg ezt akartuk jelezni, ezért mentünk be, ahol egy nagyon kedves turistavezető egyben bemutatta a parcella történetét. Itt hangzott el a mondat, ami szöget ütött a fejemben: „Még a tavalyi évben is sikeresen exhumáltak innen embereket.” Egyből kérdezősködni kezdtem, mi alapján és hogyan lehet megtalálni, illetve, hogy Sándor István esetében a fején a lórúgás lehet-e ilyen nyom. Ő adta meg dr. Susa Éva igazságügyi orvosszakértő e-mail címét, hogy minden továbbiról nála érdemes érdeklődni. Mielőtt írtam volna neki, beszéltem B. Varga Judittal, hiszen ő már elkezdte vizsgálni ezt a kérdést, és kértem, hogy együtt menjünk el Évához. Már az első találkozáskor érdekes dolgok derültek ki, pl., hogy az egyik halott saját nevén van bejegyezve a temető akkori főkönyvébe, illetve, hogy néhány sírral lejjebb hat boncolatlan koponyát találtak 1964-ben, aminek azért van fontos jelentősége mert aznap este hat halálos ítéletet hajtottak végre a Fő utcában, illetve a boncolatlan koponya kivégzettekre utal. Eddig minden stimmelt. Itt végül ennyiben maradt a dolog, de én elkértem Éva elérhetőségét mivel dédapám ügyében is érdekesnek találtam a családot összehívni.
Ez is megtörtént január végén és a családi vonal kibeszélése után én újból Sándor István felé tereltem a témát. Még arra is emlékszem, hogy a sok kérdésem miatt a végén néhányan ki is nevettek a túlzott igyekezetért. De több dolog is vitt előre. Először is a tudat, hogy van rá esély, hogy ott lehet! Másodszor, hogy minden életrajz végén az van, hogy névtelen sírba temették, és nem tudjuk, hogy hova. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy amíg meg sem próbálta senki megkeresni, addig hogyan lehet mondani, hogy nem tudjuk hova, főleg úgy, hogy van rá sejtés! A megbeszélésről hazafele bementem a Skálába nézelődni, amikor anya felhívott, és azt mondta, ha tényleg hiszek benne, csináljam végig, és ha ez az Isten akarata akkor Ő segíteni fog. Ez az egyik gondolat, ami előre vitt. A másik pedig, hogy januárban meghalt Bíró Lóránt szalézi atya. Ennek azért van jelentősége mert anno, amikor beszélgettünk, egyszer mondtam neki, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy itt-ott elfekvőben, polcokon, iratkupacokban, szekrény mélyén még mindig van sok dolog Sándor Istvánról és milyen jó lenne megtalálni azokat. Erre ő akkor huncutul rám kacsintott és azt mondta: „Majd én segítek neked! Onnan fentről, ha meghalok!” Decemberben Rómába járva beszámoltam a kis nyomozásunkról Pierluigi Cameroni atyának, a szalézi rend egyetemes posztulátorának, és ő is bíztatott, hogy folytassuk. A római Sacro Cuoréba menet felhívtam telefonon Lóri atyát a kis, Kolosszeum előtti megállóból, örült neki. Ekkor beszéltem vele utoljára… Utána nem sokkal meghalt! És hát, gondoltam, itt az idő, hogy beváltsa, amit ígért!
Susa Évához többször is bejártam, ezt-azt tettünk hozzá, és lassan, apró részletekből összeállt a történet „alapos gyanúvá”, ami alapján már ásni lehet. Ekkor az egész gondolkodást egy komolyabb anyagba összeírva, kicsit félve küldtem meg az anyagot Ábrahám Béla atyának és a tartományi tanácsnak, nem tudva milyen fogadtatásra lel. A pesthidegkúti Don Bosco ünnepen Béla atya odajött hozzám, hogy olvasta az anyagot és érdekes, lehet róla szó hozzak össze egy találkozót a szakértő asszonnyal. Nagyon megörültem ennek a fogadtatásnak! A találkozóra június 5-én (3 nappal Sándor István kivégzésének évfordulója előtt) került sor a Nemzeti Emlékezet Bizottság épületében, ahol Éva bemutatta az eddig összegyűjtött anyagot és a tartományfőnök atya egyből igent mondott rá. Nagyon tetszett, hogy a kutatás esetleges nagyobb anyagi vonzatára azt mondta, ha valamire, hát erre kell, hogy legyen pénzünk. Így a projekt azonnal indulhatott. Intéztem az adminisztrációt, Évával mindig egyeztetve. Sokáig vártuk az engedélyeket, és végül szeptember végén megkaptuk a várva várt engedélyt az ásáshoz. Innentől felpörögtek az események. A rendfőnök látogatása miatt amúgy is sűrű program miatt ismét én végeztem az adminisztrációt. Minden megkeresésre hihetetlen nagylelkű és bátorító választ kaptunk minden hatóságtól. Az utolsó egyeztető megbeszélés időpontját éppen, hogy kiküldtem e-mailen mindenkinek, amikor a főnökömtől egy e-mail érkezett, hogy a jövő hét keddjén Dubajba megyek. Először nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Végülis, megoldottam a problémát, egész délután egy kávézóban vártam a magyar idő szerinti találkozó kezdetét és interneten keresztül sikerült is bekapcsolódnom ebbe a meetingbe amelyen ki lett tűzve a november 12-i időpont.
Ahogy közeledett az idő, úgy éreztem valahogy egyre inkább a sok pozitív erőt a mindennapokban. Különösen az utolsó kilenc napban, amikor, életemben talán először, kilencedet végeztem Sándor István képe és Don Bosco ereklyéje előtt, hogy amire vágyok, az valóban megtörténhessen. És minden egyes nap éreztem a kegyelmet az előkészítésben, apró jelecskék kísérték végig az utolsó időszakot, szinte végig éreztem, hogy valami igazán rendkívüli kegyelem van készülőben. Ilyen volt Kazincbarcikán a rendfőnök érdeklődése a terv felől, hogy a nagy kivetítőn a szalézi csoportképen megláttam Lóri atyát, hogy a rendfőnök a Clarisseumban misézett Sándor István emlékezetére, hogy utána átmehettünk újra azokba a helyiségekbe, ahol anno Sándor István járt kelt, és ahol néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy valaha újra szalézi állhat. Erre most maga Don Bosco utódja állt ezen a helyen…
Ami néhány nappal a feltárás előtt még nagyon megérintett, amikor mentem a laborba, a cím felé közeledve ledöbbentem, hogy ahova az előzetes tervek szerint a csontokat majd bevisszük vizsgálatra, a nagy Budapestnek éppen egyazon épületében található, ahol egykor Sándor Istvánt kivégezték, vagyis sikeres exhumálás esetén a test 65 év után ugyanabba az épületbe térne, tér vissza, ahonnan elvitték aznap este, és adott esetben egyazon helyen fog megdicsőülni számunkra, ahol meghalt. Innentől már nagyon éreztem, hogy forró nyomon vagyunk…
Az utolsó nap, a cél kapujában nagyon elbátortalanodtam. Megijedtem, mi lesz, ha mégsem találjuk meg, és mindenki fölöslegesen dolgozott? Megrémített a gondolat, hogy mégis örök titok fedi majd el, és ezzel még a reményt is megöltem, hogy talán egyszer… Délután Márkus Zoli atyával kimentünk a parcellába, mintegy „beimádkozni” azt. Szép élmény volt, de ahogy végignéztem a soron, még jobban kétségbe estem. Honnan tudnánk, hol keressük itt a nagy mezőn… De ekkor eszembe jutottak Éva szavai: „Erre kell a szakértő!” És utólag milyen igaza lett! A temetőből visszafele megmutattam Zoli atyának két másik Sándor István zarándokhelyet, a Gát utcai templomot, egykori KIOE központot. Éppen nyitva is volt a templom, így be tudtunk menni. Hollai Feri bácsi mesélt nekem egy egyedi festményről a bal oldali hajóban, ahol Don Bosco munkás fiatalok között van ábrázolva. Azt is elmesélte anno, hogyan bújtatták a padláson a képet, majd hogyan hozták rendbe és került mostani helyére. Innen az Imre utca 4-hez mentünk, ami szintén egykori állapotában maradt meg, ma már igen romosan. Mivel időközben egy hostel nyílt benne, becsöngettem, mint „érdeklődő” és felmentünk a csigalépcsőn, ami szintén teljesen eredeti, korhű állapotában van meg a mai napig. A lépcső, amelyen Sándor István és Dániel Tibor naponta le föl járt munkába menet, és ahonnan elvileg az ÁVÓsok lesben várták őket egyik nap hazafelé… Fel az első emeletre, ahol a lakásuk volt, és mivel érdeklődést színleltem, a portás még azt is megengedte, hogy teljesen körbenézzek bent. Ezután a kis „lelki zarándoklat” után este 9 órától a kis kápolnában virrasztást szerveztünk a nagy esemény előestéjén. Sajnos kevesen jöttek el, kicsit csalódott voltam, de mégis feldobott. Ádám László atya visszaemlékezései után a friss Sándor István litániát imádkoztuk, majd izgatottan hazasétáltam.
Éjszaka nehezen aludtam el, vártam a reggelt. Korán reggel a Batthyányi térre mentem, ahol felvettük a szakértő csapatot és irány a Köztemető. Gyönyörű szép nap fogadott minket. Kissé ködös, hűvös, de a felkelő nap fényei már bevilágították a főbejáratot és mögötte a temetőt. Kiérve a parcellába, Éváék egyből belevetették magukat a munkába. Viszonylag hamar meglett a kijelölt hely, ahol el is kezdődött a kutatóárok kiásása. Ekkor Ábrahám Béla atya vezetésével, egy Üdvözlény Máriával és Miatyánkkal kértük az Isten áldását a munkára. Ezzel egyidőben „Sándor István” is kiposztolta a Facebookra: „Legyen meg a te akaratod!”
Szinte hihetetlen, de azonnal sikerült ráásni a keresett helyre. Sorban kerültek elő a hat ember maradványai, mi pedig abban a reményben, hogy egyik közülük ereklye lehet, reménykedve néztük a munkálatok előrehaladtát. 11 és 11.30 között már minden a felszínen volt, amit kerestünk. Ekkor dr. Susa Éva röviden összefoglalta a jelenlevőknek mi is történt aznap. Azt tudni kell, hogy a felkészülés során, akárhányszor engem elfogott a lelkesedés és kijelentettem a biztosnak tűnő dolgokról, hogy ez biztos, hogy így vagy úgy kell legyen, Éva mindig kijavított, hogy nem biztos, csak feltételezhető, alapos a gyanú stb. stb…. Éppen ezért számomra az első bizonyosság az volt, amikor ennek a beszédnek a végén, mindenki előtt kijelentette, hogy most „egy kis idő kell még ahhoz, hogy a további vizsgálatok alapján megállapítsuk, hogy melyik közülük Sándor István, mert hogy köztük van, abban én biztos vagyok!”
Ezután a megköszönés, elköszönés pillanati következtek, majd indultunk vissza a városba, a csomagtartóban az összes talált csonttal. Éreztem a bőrömön a különleges bizsergést, amikor a csontokat bevittük a laborba a Gyorskocsi utcában. Már a temetőben is, de itt is próbáltam találgatni, vajon melyik koponya lehet az övé. De megint csak abba kellett belenyugodnom, hogy ehhez kell majd a szakértő.
Ezután elköszöntem és így ért véget egy rendkívül izgalmas, érezhetően kegyelemben gazdag nap. És egyben elkezdődött egy reményteli visszaszámlálás, hogy a még hivatalosan ki nem jelentett, csak halkan kimondott – nyugodtan állíthatom, csodával felérő – teljes bizonyosság napvilágra kerüljön. Ezáltal újra meggyőződhessen mindenki arról, hogy a zsarnokság és a gyűlölet bármennyire is megpróbálta örök feledésbe taszítani őt, a végén nincs az a gonoszság, ami meg ne semmisülne, nincs olyan sötét titok, ami előbb utóbb ki ne derülne. Hány ember szerette volna korábban megtalálni ezt a sírt! Szalézi rendtársak, családtagok, kutatók… Különösképpen Sándor István szegény testvéröccse, János, aki évtizedeken át nyomozott testvére holttestének holléte felől és számtalan levelet írt ez ügyben mindenfelé. És milyen a kegyelem? Éppen az egyik ilyen levélnek a bélyege lehet majd a perdöntő DNS bizonyíték az azonosításban. Igen, ezen a világon semmi nem történik véletlenül és a jelentéktelen, félrevetett apró részletek, néha még évtizedek múltán is értelmet nyerhetnek. Isten adja meg, hogy mindez így legyen, és hamarosan az egész világ megtudhassa, hogy Boldog Sándor István végleg legyőzte az őt megsemmisíteni akaró gonoszságot és ereklyéje által új erőt adhasson a Magyar Szalézi Család minden egyes tagjának! Ámen.
Az írás a 2020-as Don Bosco Kalendáriumban jelent meg.
Szaléziak.HU
