A lélek üdvössége volt az a gondolat, melyet Don Bosco szavakba öltöztetett, valahányszor gyermekei fölé lehajolt, s halkan egy-egy röpke szót súgott a fülükbe. Vigyázott arra, hogy a gyermeken kívül senki ne hallja meg, amit mond. Ezek az intelmek olykor kérdések voltak, máskor bíztatások, megint máskor kijelentések. A fülbesúgott szó olyan volt, mint az Isten szavának a visszhangja: „élő, hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, s amely behatol a lélek és a szellem elválasztásáig... és kettéválasztja a gondolatokat és a szív szándékait.”
Valóban, nagy buzgóságában és tapintatosságában mindent okkal-móddal intézett. Mindenről értesülést szerzett. Minden egyes fiút ismert, a bennlakókat is, a bejárókat is. Meg tudta őket különböztetni nevük és jellemük szerint. így aztán ellenállhatatlan szeretetreméltósággal tudta alkalmas pillanatban a kellő intelmet megadni, kinek-kinek szüksége szerint. Nem egyszer mutatott rá a titkos dolgaikra. Gyakran lebbentette fel a fátyolt jövendő eseményekről, amelyek később szóról-szóra beteljesedtek. Ez csak nagyobb tekintélyt kölcsönzött szavának. Növendékei roppant fontosságot tulajdonítottak neki. Így érthetők, ha teljes valóságukban fel nem is foghatók, csodálatos hatásaik az erényes gyarapodásban és a lelki üdeségben. Hány és hány megtérést ért el szavaival, amelyeket egészen váratlanul belesúgott valamelyik fiú fülébe, amikor az éppen önfeledten játszott!...
A „fülbe súgott szónak” Don Bosco nevelési módszerében jelentős szerepe volt, erről tanúskodnak volt növendékei is. Amikor egyik kezét az ifjak fejére tette, s fülükhöz hajolva titkon beszélgetett, míg másik kezét óvatosságból a szájához tartotta, nehogy mások is meghallják, — érdekes volt megfigyelni a különféle változásokat a kis gyermekarcokon. Ki mosolygós, ki pedig komoly képet vágott; az egyik vörös lett, mint a tűz, a másik sírva fakadt; ez itt visszavonult, s gondolataiba mélyedve magányosan sétálgatott, az ott köszönömöt kiáltva rohant vissza a játékhoz ; voltak akik templomba indultak a szentségi Jézus látogatására, mások viszont nem tudtak elszakadni többé Don Boscótól, mintegy fogságába esve egy nagyszerű gondolatnak ; ismét mások a kezüket óvatosan a szájuk elé tartva, úgy súgták a választ Don Bosco fülébe, vagy pedig kérdeztek valamit tőle.
Ugyan mit súghatott Don Bosco gyermekei fülébe?
Rendszerint tüzes nyilak voltak a szavai, s olyan erősen fúródtak bele a szívekbe, hogy nem egykönnyen lehetett őket onnan kihúzni. — Tudnál-e ültetni egy erényvirágot a Szűzanya kertjébe? Egy kissé jobban megtanulhatnád a leckédet! — Jézus vár reád a templomban egy rövid látogatásra. — Ugyan hagyj fel már avval a rossz szokásoddal, hogy a kezed másokra teszed! — Jól végezted-e szentgyónásodat? Miért nem járulsz gyakrabban a szentáldozáshoz? — O, azok a pajtások! —Bátorság! Fohászkodj Szűz Máriához, majd megsegít! — Ha látnád a lelked állapotát! — Csak folytasd így, a Szűzanya meg van veled elégedve! — Jól jegyezd meg magadnak: lát az Isten! — Inkább a halált, semmint a vétkeket! — Légy jó s együtt leszünk majd a paradicsomban! — Törekedjél jó szentgyónást végezni, s nagy lelki megnyugvást fogsz élvezni. — Segíts nekem a lelkedet megmenteni! — Légy vidám, egyszer majd együtt leszünk az Úr Istennel!
Ezek voltak Don Bosco fülbesúgott szavai, és száz más, a pillanatnyi szükséglet szerint változó szólam. A gyakorolt szem olykor közvetlen hatásukat is észrevette: egyesekben, hogy a szentségekhez járultak, másokban pedig, hogy jobban figyeltek az imádságban, szorgalmasabban s alaposabban végezték kötelességeiket, felhagytak bizonyos irigykedéssel, bizonyos erőszakos, neveletlen s a társakra nézve kellemetlen bánásmóddal. Többen akadtak, akik olyan buzgóságra lendültek, hogy Szentünk kénytelen volt őket fékezni.
Ezeket a szavakat elmondogatta mindenkinek, még a legcsintalanabbaknak is. Néha, mialatt az egyik nagy tűzzel-lobbal védte a maga véleményét, Szentünk félbeszakította, magához hívatta, s azt mondta neki: — Szeretném, ha egy nagyon szép dolgot cselekednénk. — Mikor aztán a fiú tágra kerekült szemekkel megkérdezte: — Ugyan mit ? — azt súgta a fülébe: — Szeretném, ha nagymosást végeznénk, azért, hogy Isten barátjává fogadjon, s a Boldogságos Szűz Mária oltalmába vegyen.
Egy másik eszeveszetten futkározott, teljesen elmerülve a játékba, Don Bosco megállítja: — Hogy vagy? — Nagyon jól! — Lélekben is? — Erre a Szeretném, ha nagymosást végeznénk, azért, hogy Isten barátjává fogadjon, s a Boldogságos Szűz Mária oltalmába vegyen.
Egy másik eszeveszetten futkározott, teljesen elmerülve a játékba, Don Bosco megállítja: — Hogy vagy? — Nagyon jól! — Lélekben is? — Erre a kérdésre a fiú megzavarodva bámult rá, majd lesütötte a szemét, s a fejét rázta. — Igaz... dehát... — Ha megtalálnál halni holnap, az éjszaka, még ma, jó volna? — Nem nagyon! — No és mikor mész majd gyónni? — Holnap reggel!... Akár mindjárt is!
Ha valaki készakarva kerülte őt, mivel nem volt bátorsága a tekintetét elviselni, akkor ő maga járt utána, s egyszerre csak látatlanul a sarkában volt. Most aztán gyengéden eltakarta tenyerével a fiú szemét, s olyan erősen tartotta a fejét, hogy ne nézhessen hátra, s ne láthassa meg, ki tréfál vele. Esze ágában sem volt, hogy Szentünk az, inkább pajtásaira gondolt, s kezdte találgatni, ki az. Egy-két pillanat múlva a kéz engedett, s a fiú megszeppenve bökte ki: Ó, Don Bosco! — Majd fülig elpirult, fejét lehorgasztotta, a lába gyökeret vert. Don Bosco pedig: — Miért kerülsz engem? —Én? Nem!— Nahát, akkor jóbarátok leszünk?... Most egy szavam van hozzád! — Akkor a füléhez hajolt, úgy súgott neki valamit.
Isten megadta neki a szó ajándékát, még pedig oly nagy bőséggel, hogy őbenne tekintet, hangsúly, taglejtés, minden, minden hangzott és beszélt. Szeme pillantásával, különösen egyazon pillanatban érvényesült eszének és szívének a hatalma. Kimért, nyugodt, sugárzó tekintetével ellenállhatatlan erővel ejtette hatalmába mások gondolatvilágát. Ugyanannak a segítségével, amikor csak akarta, megérttette magát másokkal, anélkül, hogy egy szót is mondott volna. Egy mosoly, sugárzó tekintetével kísérve felért egy kérdéssel, egy válasszal, egy meghívással, egy eszmecserével.
Olykor az udvarnak vagy a hosszú oszlopos folyosónak a legtávolabbi zugába is elkísért tekintetével egy-egy fiút, mialatt zavartalanul diskurált a többiekkel. Egyszerre azután a fiú tekintete összetalálkozott a Don Bosco tekintetével, s abból a csillogó szempárból azt a kívánságot olvasta ki, hogy Don Bosco szeretne vele beszélni. Futott is azonnal, hogy megtudja, mit kíván. Don Bosco pedig nagy szeretettel a fülébe súgott.
Az Úr lelke valóban Don Bosco ajkán volt, amikor tanácsot adott. Csodálatosan finom tapintattal tudott halk hangon egy-egy jó szót azoknak a fülébe súgni egy pillantás vagy mosoly kíséretében, akiknek erre szükségük volt. És ezt a kis szót soha nem felejtették el. Senki sem kerülhette el a fülben lévő kis szó varázslatos hatását, legyen az fiú vagy érett férfi, munkás vagy iparos, pap vagy szabadgondolkodó.
A szó hatékonysága volt az ajándék, amelyet Don Bosco kért Istentől első szentmise napján. Magának soha nem kért semmit, még azt sem, hogy 1846-ban halálos betegségéből kigyógyuljon: az egyetlen kivétel pontosan a szó hatékonysága volt. És az Úr isteni nagylelkűséggel megadta ezt neki, akár prédikált, akár gyóntatott, akár írt, akár a szokásos hétköznapi beszélgetéseit végezte, vagy akár amikor fiainak a fülébe súgott - és Don Bosco tanácsai ma is időszerűek.
Forrás: Lemoyne – Bosco Szent János élete
Szaléziak.HU
