A gyereket irányítani kell, nem vezetni! Parancsok nélkül élni olyan, mint háló nélkül teniszezni. A szeretet után a fegyelem a második legfontosabb dolog, amivel a szülők tartoznak gyermekeiknek.
A híres amerikai gyermekorvos, Benjamin Spock, akit, mint tudjuk, túl laza pedagógiai elképzelésekkel vádoltak, tudós életének egy bizonyos pontján úgy érezte, ki kell mondania: „Vannak olyan időszakok, amikor a gyermeknek szüksége van arra, hogy a szüleinél szigorú, határozott, biztonságos hozzáállást találjon. Az a gyermek, akinek mindig mindent a kezébe adnak, aki bármit megtehet anélkül, hogy bárki megmondaná neki: "Nem, ezt nem teheted meg", egyszóval egy olyan gyermek, akit teljesen kiszolgáltatnak önmagának, soha nem fogja érezni a határokat. Nem lesz biztos abban, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie.
Nem lesz referenciája, nem lesz belső útmutatója, mert hiányzott neki az első útmutatás, amelyre minden gyermeknek szüksége van: a szüleié. Úgy fog élni, hogy soha nem fog elszakadni a gyermekkori mindenhatóság érzésétől, amely gyermekkorában boldogtalan kis zsarnokká tette.
A gyermeknek biztonságos vezetőre van szüksége, enélkül boldogtalannak érzi magát.
És a szülők sem boldogok. Egy családban káosz uralkodik, amikor a gyerekek elszabadulnak és azt csinálnak, amit akarnak. Anélkül, hogy valaha is boldog lennék.
Sok szülő nagy kockázata ma is, mint régen, ha összekeveri a rugalmasságot az abszolút engedékenységgel, amely néha a közömbösséggel határos: de igen, csináljatok, amit akartok! Azok, akik soha nem avatkoznak be határozottan, és hagyják, hogy a gyerekeik zsarnokoskodjanak, néha sértegessék őket, azok lemondtak minden nevelési alapelvről."
A „fegyelmezés” - igazítva, enyhítve, tagadva, megdöntve, felmagasztalva, hivatkozva rá, bármi is legyen az - továbbra is jobban bántja a szülőket, mint a gyerekeket. Joggal érzik ezt a mai család igazi kihívásának.
Mára már mindenki egyetért abban, hogy a fegyelem visszanyerte eredeti jelentését. A fegyelem egyszerűen tanítást jelent. A gyerekeknek tehát egyszerűen tanítványoknak kell lenniük. Ezért ennek semmi köze a büntetésekről és fenyítésekről szóló fejezethez.
A fegyelem a második legfontosabb dolog, amivel a szülők tartoznak a gyermekeiknek, a szeretet után.
Mondjuk ki egyenesen: aki nevelni akar, annak parancsolnia kell. Első pillantásra a kijelentés erősnek, eltúlzottnak, tekintélyelvűnek tűnhet. Valójában maga a gyermek az, aki várja az utasításainkat.
Azt már tudjuk, hogy a gyermeknek három alapvető szükséglete van: a jóllakottság (táplálékszükséglet), a szeretet és a biztonság iránti igény. Nos, a biztonságot a mi határozottságunkból, a mi utasításainkból kapja.
Tehát nem követünk el erőszakot azzal, hogy parancsolunk. Azt sem szabad gondolnunk, hogy a parancs hatására elveszítjük a gyermekünk tapsát és szeretetét. Az igazság éppen az ellenkezője: ha parancsolunk neki, ha utasítjuk, azzal azt mutatjuk meg, hogy gondolunk rá, törődünk vele, szeretjük. Maga Benjamin Spock, akit tévesen a puha és engedékeny nevelés nagy teoretikusának tartanak, azt mondta: „A gyermeknek biztos útmutatásra van szüksége: boldogtalannak érzi magát, ha ezt nem találja meg a szüleiben.” De térjünk rá közvetlenül a lényegre. Szóval, hogyan kell parancsolni?
Íme: ahhoz, hogy a parancs pedagógiailag elfogadható legyen, öt tulajdonsággal kell rendelkeznie.
Ritka parancs
A túl erős ragaszkodás, az állandó, folyamatos utasítgatások ("Ne fuss; figyeld, hová lépsz; köszönj az úrnak; ne koszold össze magad; töröld meg az orrodat..."), amellett, hogy irritálja a gyermeket, elveszíti a hatékonyságát.
Egybehangzó parancs
A szülők utasításainak meg kell egyeznie a nagyszülők, nagybácsik, nagynénik utasításaival. Ha nincs egységes nevelési stratégia, csak zűrzavarok lesznek. Még soha nem volt ilyen helyénvaló a közmondás: „Túl sok parancsnok viszi a hajót a hegyekbe”.
Állandó parancs
A parancs nem függhet a hangulatunktól. Ha hétfőn megtiltjuk, amit kedden megengedünk, a gyerek már nem ért semmit, zavartnak, bizonytalannak érzi magát. A gyermeknek meg kell értenie, hogy azért utasítjuk, mert egy dolgot meg kell tenni, vagy nem kell megtenni, mert az önmagában jó vagy rossz, függetlenül a mi hangulatunktól.
Következetes parancs
Az imént mondtuk, hogy jó lassan haladni a parancsok kiadásakor, de ha valamit már megállapítottunk, mert úgy gondoljuk, hogy helyes, vigyázzunk arra, hogy ne adjuk fel, még akkor sem, ha a gyerek sikoltozik, toporzékol, vagy hisztizik. Ha feladjuk, az azt jelenti, hogy a gyermek elméjében azt a meggyőződést váltjuk ki, hogy hisztivel elérheti, amit akar. És akkor viszlát, nevelés!
Jogos parancs
Egy „Itt én vagyok a főnök!” felkiáltással kiadott parancs nem épít. Ahhoz, hogy jó legyen, a parancsnak világossá kell tennie a miértet, az utasítás okát, hogy a gyermek fokozatosan megértse, hogy amit most parancsra tesz, azt mindig kötelességből kell megtennie. Csak abban az esetben éri el a parancs a célját, ha indokolt. Tulajdonképpen mi az oka annak, hogy a nevelő parancsol? A nevelő azért parancsol, hogy ne kelljen többé parancsolnia! Az ember azért parancsol, hogy a ránk bízottak megtanuljanak jónak lenni, de ne a törvény, hanem meggyőződés alapján. Megtanulnak saját maguktól jónak lenni.
KI AZ ÚR A HÁZBAN?
Megkérdeztem egy kislányt: „Ki parancsol otthon?” Elhallgat és rám néz.
„Ugyan mondd már, ki a főnök: apa vagy anya?”
A kislány néz rám, és nem válaszol.
„Szóval, megmondod nekem? Mondd meg, ki a főnök!”
Ismét zavartan néz rám.
„Nem tudod, mit jelent parancsolni?” De igen, tudja.
„Nem tudod, mit jelent főnöknek lenni?” De igen, tudja.
„Na tehát?” Rám néz és hallgat. Haragudjak?
Vagy talán néma szegény.
Most még el is szalad, felszalad a rét legtetejére.
És onnan fentről felém fordulva kinyújtja rám a nyelvét, és nevetve kiabál:
„Senki sem parancsol, mert mi szeretjük egymást!”
(Gianni Rodari)
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
