Október a missziók hónapja. Ebből az alkalomból közöljük Don Bosco 153 lejegyzett álma közül azt az ötöt, amelyeket „missziós álmokként” tartanak számon. A harmadik missziós álmát Don Bosco január 31-ről február 1-re virradó éjszaka álmodta, ami egy fantasztikus repülőútként definiálható, amikor még szó sem volt a légi utakról.
A hittérítők elutazását 1885. február 1-re tűzték ki. Az előző éjszaka Don Bosco álmot látott. Úgy tűnt fel neki, mintha útrakelő fiait kísérné, és utolsó tanácsait osztogatná nekik: Nem a tudománnyal, nem a testi egészséggel, nem a vagyonnal, hanem a buzgósággal, az ájtatossággal visztek majd végbe nagy jót, s mozdítjátok elő Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét…
Első rész
Mikor ezt kimondta, egy szempillantás alatt Amerikában találtam magát. Csodálatos utak visznek az intézetekhez és a missziós állomásokhoz. A munkatér végeláthatatlan.
„Az utazás végén egyedül találtam magam egy hatalmas síkságon Chile és az Argentin Köztársaság között. Kedves misszionáriusaim már szétszóródtak itt-ott ezen a határtalan helyen. Elcsodálkoztam, hogy milyen kevésnek tűnnek, még a sok missziós expedíció után is. De a második gondolatomban már rájöttem, hogy számuk azért tűnt kicsinek, mert ők ilyen számos helyre terjedtek el, mint a palánták, amelyeket át kell ültetni úgy, hogy növekedhessenek és szaporodhassanak máshol.
Számos nagyon hosszú utat lehetett látni [a síkságon]; elszórva [a nevezett út mentén] számos ház állt. Ezek az utak eltérőek voltak azoktól a földön, és a házak sem hasonlítottak semmihez ezen a világon. Titokzatos, szinte spirituális épületek voltak. Az utakon járművek, vagy szállító eszközök futottak, amelyek mozgásuk során ezernyi nézőpontból különböző fantasztikus formákat mutattak, de minden olyan lenyűgöző szépségű látványt nyújtott, hogy én még csak nem is tudom leírni őket. Megdöbbentett, hogy ezek a járművek, elérve a házak csoportját, falvakat vagy városokat, a tetők fölé emelkedtek, így az utasok messziről láthatták a házak tetejét. Bár a házak nagyon magasak voltak, mégis messze feküdtek az utaktól; míg az utak a lapos sivatagban futottak, amikor közeledtek a lakott központokhoz, a levegőbe emelkedtek, mint egy mágikus híd. Ebből a magasságból akkor az utasok megfigyelhették az embereket a házaikba, az udvarokon és utcákon, valamint azokat, akik a mezőkön dolgoztak. Mindegyik ilyen út az egyik missziónknál ért véget. [A Chiléből kivezető út egy képzési központnál fejeződött be.] Egy nagyon hosszú út végén, amely egészen Chileig húzódott, láthattam egy [szalézi] házat, ahol számos szalézi rendtárs tanult és imádkozott, és különböző szakmákat és a mezőgazdasági munkákat folytattak.”
A szalézi művek látványa
Délre Patagónia feküdt. Ellenkező irányban egyszerre láthatta minden házunkat az Argentin Köztársaságban; továbbá Uruguay, Paysandú, Las Piedras, Villa Colón; Brazíliában Nicteroy iskoláit és sok más házainkat szétszórva az országban.
Út egy ismeretlen országon keresztül
Egy másik nagyon hosszú út futott nyugat felé, folyókon, tengereken és tavakon keresztül, és végül egy számomra ismeretlen országban ért véget. De láttam néhány szalézit ebben az országban; sőt, amikor gondosan tanulmányoztam, láttam, hogy csak ketten vannak. Abban a pillanatban ott állt előttem egy nemes és vonzó külsejű úriember, tömzsi és meglehetősen sápadt, szakáll nélkül, mint egy ifjú, és mégis érett volt, mint egy felnőtt férfi. Fehér ruhája fölött rózsaszín, arany szálakkal átszőtt köpenyt viselt, amely ragyogott a napfényben. Felismertem a vezetőmet és tolmácsomat.
"Miféle ország ez?" - kérdeztem.
"Ez Mezopotámia" - válaszol a vezető.
"Bizonyára tévedsz. – mondtam. – "Ez Patagónia!"
"Azt mondom neked – felelte -, hogy ez Mezopotámia."
"Lehet, de én nem hiszem el."
' Pedig így van; ez Me-zo-po-tá-mia"- mondta a tolmács végül, hangsúlyozva minden szótagot úgy, hogy mély benyomást gyakoroljon rám.
"De miért van olyan kevés szalézi itt?" - kérdeztem.
"Ami most nincs, majd lesz a jövőben"- mondta a tolmács, véget vetve a vitánknak.
Szalézi Művek
Időközben, még mindig a síkság közepén állva, a szememmel a végtelen utakat fürkésztem, hogy a legtisztábban lássam a jelenlegi és jövőbeli missziós központjainkat.Annyi csodálatos dolgot láttam. Láttam mindent és mindenkit az iskoláinkban. Egy pontra fókuszálva láttam a misszióink múltját, jelenét és jövőjét. De mivel mindent együtt, egyszerre láttam, nagyon nehéz volna, sőt lehetetlen még csak halványan és részlegesen leírni ezt a csodálatos látványt. Egy nagy kötet még arra sem lenne elegendő, hogy egy összefoglaló leírását adjam mindannak, amit láttam, csak egyedül Chile, Paraguay, Brazília, és
Argentína ezen a helyén. Azon a hatalmas síkság megfigyelhető számos vadat, szétszórva egészen a csendes-óceáni régióig, le az Ancud öbölig, a Magellan-szoros, Cape Hornnál, Diego szigetén és a Falkland-szigeteken. Mindez a gazdagság arra várt, hogy a szaléziak learassák.
Gondolatok a misszionáriusokról
Rájöttem, hogy a szaléziak csak most vetették el a magot. Azok, akik utánunk fognak jönni, majd összegyűjtik a termést. Férfiak és nők is csatlakoznak hozzánk, és maguk is prédikátorok lesznek. Az ő rendkívüli gyermekeik, akiket most úgy tűnik, lehetetlen megnyerni a hit számára, lesznek a családjuk és barátaik evangelizálói.
A szaléziak mindent elérnek majd az alázatossággal, a munkával, a mértékletességgel.
A dolgok, amelyek szemtanúja voltam abban a pillanatban, és ezt követően, mind a szaléziakra vonatkoztak – az ő állandó letelepedésükkel ezekben az országokban, a csodálatos növekedésükkel, és számos bennszülött megtérésével [rajtuk keresztül]. Európa egészen [Dél] Amerikáig fog terjeszkedni. Attól a pillanattól kezdve, ahogy az egyház hanyatlásnak indul Európában, ettől a pillanattól kezdve a kereskedelem csökkenni kezd, és továbbra is hanyatlani fog. Ennek következtében, a munkások és családjaik, e szörnyű szükségszerűség által vezérelve, egy új otthont fognak keresni ezekben vendégszerető országokban.
Amíg Don Bosco a szaléziak dicsőséges jövőjét szemlélte azokon a földrészeken, egy szempillantás alatt ismét otthon találta magát az Oratóriumban. Épp akkor történt ez a hazaérkezése, amikor újonnan verbuvált misszionáriusok indultak nagy útjukra. Ezekkel ismét Amerikába szállott.
Második rész: A dicsőség csarnoka
Az a roppant kiterjedésű munkatér egyszerre egy óriási teremmé változott át. Csodálatos volt ez a terem méreteinél és alakjánál fogva is. Dúsan megrakott fehér asztalok sorakoztak fel benne. Emberek érkeztek kisebb csapatokban hangos Éljen szóval. Utánuk más népesebb csapatok nyomultak be. Ezek azt énekelték: Győzelem! Azonban egyre tódul a nép színes zűrzavarban: nagyok és kicsinyek, férfiak és asszonyok, több emberöltő ivadékai, különféle színűek, alakúak, viseletűek. Aközben minden oldalról harsogott az ének és az üdvrivalgás: Éljen! Diadal! Az emberek énekére angyali karok adták a visszhangot. Végezetül nagy tömeg érkezik, s vonul fel vidáman az előbb érkezettek felé. Ezek is énekeltek: Alleluia !... Glória!... Diadal!... Mikor aztán a terem a szó szoros értelmében megtelt, s az egybegyűltek ezreit nem lehetett megszámlálni, mélységes csend szállott alá. Majd az egész tömeg, karokra oszolva énekelni kezdett, s olyan nagyszabású és újszerű hatással énekelt, hogy Szentünknek az volt a benyomása, mintha a mennyországban volna.
„Ebből az álomból, fejezte be elbeszélését Don Bosco, az volt a legmaradandóbb benyomásom, hogy Cagliero püspöknek és az én kedves misszionáriusaimnak nagy fontosságú figyelmeztetést adtam, szemmel tartva különösen a mi misszióink jövendő sorsát: a szaléziak és a Segítő Szűz Leányai minden gondjukat fordítsák arra, hogy az egyházi és szerzetesi hivatásokat ápolják.”
Még csak annyit fűzünk hozzá, hogy valahányszor ezeket a szavakat: Éljen! Diadal! kimondta, hangja mindannyiszor olyan csengést és színezetet kapott, hogy mindenkit magával ragadott.
Szaléziak.HU
