Don Bosco második missziós álma Dél-Amerikáról
2021-10-26 Kedd | #Aktuális | ARCHIVÁLT
misszió • DélAmerika • Don Bosco •
Október a missziók hónapja. Ebből az alkalomból közöljük Don Bosco 153 lejegyzett álma közül azt az ötöt, amelyeket „missziós álmokként” tartanak számon. A második missziós álmát Don Bosco San Beningnóban álmodta, a 3. Egyetemes Káptalanra felkészítő lelkigyakorlat végén, 1883. augusztus 30. éjjelén. A történet „Misszionárius álom Dél-Amerikáról” néven lett ismert, és Don Bosco életrajzának 16. kötetében található.
Álmában Don Bosco fantasztikus utazáson vett részt egy 16 év körüli, barátságos fiú kíséretében, aki azt mondta, az Úr nevében jött azért, hogy megmutassa neki a művet, amelyet meg kell valósítania.
Don Bosco álmában Dél-Amerikában volt egy szalonban. Egy szalagon szélességi és hosszúsági fokokat látott – pontosan az Egyenlítőn, ott, ahol később az új főváros, Brazíliaváros felépült. A történet Dél-Amerika áttekintésével folytatódik, az Andoktól egészen az Atlanti-óceánig. „Több ezer, több millió ember várja a segítséget és a hitet” – mondta a fiú.
1. rész: A kötél allegóriája - hosszúsági és szélességi fokok
- Ezek mind a szaléziak barátai; és én, mint az ön barátja és a szaléziak barátja, Isten nevében egy kis feladatot szeretnék adni önnek.
- Milyen feladatot? Miről van szó?
- Jöjjön ide, az asztalhoz, és húzza meg ezt a kötelet.
A nagy csarnok közepén egy asztal állt, amelyek egy gombolyagba feltekert kötél volt. Szemügyre vettem a kötelet és megfigyeltem, hogy olyan beosztás van rajta, mint egy vonalzón. Később megértettem, hogy a terem Dél-Amerikában volt, pont az egyenlítőn, és a vonalak a kötélen a Föld szélességi fokait jelképezték. Megragadtam tehát a kötél végét, és amikor megláttam a 0 számot, megjegyeztem. Nevetni kezdtem.
- Nem nevetséges – mondta az angyali ifjú. – Vizsgálja meg és mondja el, mit ír a kötélen.
- Nullát.
- Húzza meg egy kicsit.
Meghúztam, és megláttam az egyes számot.
- Húzza meg még egy kicsit és tekerje fel a kötelet, ahogy húzza.
Meghúztam, és megláttam a 2, 3, 4 számokat, egészen 20-ig.
- Elegendő? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta a fiú. – Húzza erősebben. Húzza, amíg egy csomóhoz nem ér.
Húztam, amíg el nem értem a 47 számot, utána pedig egy nagy csomót. A kötél folytatódott a csomó után is, de több kisebb kötélre volt osztva, amelyek szétágaztak keleti, nyugati és déli irányban.
- Most már elég? – kérdeztem tőle.
- Milyen számot mutat?
- 47.
- És 47 meg 3 mennyi?
- 50.
- És 50 meg 5?
55!
- Nézze meg alaposan: 55 – mondja, majd hozzátette: - Húzza meg még egy kicsit!
- A végére értem!
- Nos, hát forduljon meg, és húzza a kötelet ellenkező irányban.
Húztam a kötelet, ahogy mondta, míg el nem érkeztem a 10 számig.
- Húzza tovább – mondta az ifjú.
- Nincs tovább!
- Nos, tehát nincs tovább. Akkor nézzen körül Mit lát?
- Vizet – válaszoltam – mögötte pedig nincs semmi.
Abban a pillanatban olyan furcsa élményben volt részem, amit lehetetlen leírni. Egy szobában találtam magam, húzva a kötelet, és ugyanakkor madártávlatból hatalmas panoráma bontakozott ki a szemem előtt a kötél mentén.
A nullától az 55. számig hatalmas föld terült el, majd egy szűk szoros következett, száz szigettel, és egy sokkal nagyobbal, mint a többi. Úgy tűnt, ezeken a szigeteken futnak tovább a kötelek, amelyek a nagy csomóból indultak ki. Minden egyes szál egy szigetre vezetett. Ezek egy részét sok bennszülött lakta, mások lakatlanok voltak, csupaszak, sziklásak; másokon pedig csupán hó és jég uralkodott. Nyugatra számos sziget volt, amelyeken sok vad lakott.
A másik oldalon, azaz a nullától a tízig ugyanazon a terület húzódott, és a víznél ért véget. Úgy tűnt, hogy ez a víz az Antillák tengere volt. Olyan meglepő módon tűnt fel a szemem előtt, ami megmagyarázhatatlan.
A „vizet” válaszom után az ifjú így folytatta:
- Most pedig adja össze az 55 és 10. Az mennyit tesz ki?
- 65-öt kapunk.
- Most pedig adja össze mind, hogy egyetlen kötelet kapjon.
- És utána?
- Nézzen körül. Mit lát?
- Hegyeket nyugaton, keleten pedig tengert - válaszoltam.
- Azok a hegyek mintegy határként szolgálnak - mondta. Eddig tart a szaléziaknak szánt aratás. Az emberek, akik várják a szaléziakat, nincsenek kevesen; számuk ezrekben és milliókban mérhető, akik a segítségüket várják, a hitre várnak.
Ezek a hegyek voltak a Kordillerák Dél-Amerikában, és a tenger az Atlanti-óceán.
- És hogyan vigyük ezt végbe? – folytatta Don Bosco - Hogyan fogjuk elvezetni ezt a sok népet Jézus Krisztus aklába?
- Hogyan? Nézze!
2. rész: A fügék allegóriája
Időközben megérkezett Lago atya, kezében egy kosár apró, zöld fügével, és azt mondta nekem: - Vegye el, Don Bosco!
- Mit hozott nekem? – kérdeztem, nézve, mit tartalmaz a kosár.
- Ezek a fügék, nem jók, nem lehet őket megenni; még nem érettek.
Az ifjú barátom megfogta a fügékkel teli kosarat, és azt mondta:
- Íme az ajándék önnek.
- És mit kellene tennem ezekkel a fügékkel?
- Ezek a fügék ugyan nem érettek, de kétségtelenül az élet fügefájának termései. Önnek kell őket megérlelni.
- De hogyan? – kérdeztem. – Ha nagyobbak lennének! ... Lehetne őket szalma között érlelni, mint a többi gyümölcsöt; de olyan kicsik ... olyan zöldek ... Ez lehetetlen.
- Ha azt akarjuk, hogy megérjenek, akkor meg kell próbálnia minden fügét ismét visszatenni a fára.
- Elképesztő! És hogyan csináljam?
- Nézze!
Vett egy fügét, megáztatta egy vérrel teli edényben; utána belevetette egy edény vízbe, és azt mondta:
- A bennszülöttek verejtéke és vére kell hozzá, hogy visszakerülhessenek a fára, és hogy az Úrnak tetsző életet éljenek.
- De ehhez idő kell! – gondoltam, aztán hangosan felkiáltottam: - Nem tudom, mit mondjak.
De a kedves fiatalember olvasott a gondolataimban, és így folytatta:
- Ez akkor érhető el, mielőtt befejeződik a második generáció.
- És mikor lesz az a második generáció? - kérdeztem.
- Ez a mostani nem számít. Lesz egy másik generáció, majd egy újabb – magyarázta.
Zavarosan beszéltem, becsapottnak éreztem magam, és szinte dadogva hallgattam a csodálatos sorsot, amely a mi Kongregációnkra vár, majd megkérdeztem:
- De hány évet kell számolnunk egy generációra?
- Hatvan évet - mondta.
- És utána?
- Akarja látni, mi lesz utána? Jöjjön!
3. rész: A vonatutazás
„És anélkül, hogy tudtam volna, hogyan, az ifjú elvezetett egy vasútállomásra, ahol sok ember gyűlt össze. Vonatra ültünk. Megkérdeztem, hol vagyunk. Az ifjú így válaszolt:
- Jegyezze meg jól! Nézze! Végigmegyünk az úton a Kordillerák mellett. Az út nyitva áll a keleti tengerig. Ez egy újabb ajándék az Úrtól.
- És Bostonba, ahol várnak, mikor megyünk?
- Mindent a maga idejében.
Miközben ezt mondta, elővett egy nagy térképet, amin Cartagena püspökség volt. [Ez volt a kiindulási pont].
Miközben a térképet néztem, a mozdony fütyült, és a vonat elindult.”
„...Hatalmas vasúti kocsi ablakán néztem ki. Színpompás, csodálatos vidéket láttam magam előtt: erdők, hegyek, síkság, hosszú és méltóságteljes folyók... Még szebb lett a vidék, amikor egy ismeretlen, érintetlen őserdő mellett haladtunk el...
Szinte beleláttam a hegyek ereibe és a síkságon elterülő haragoszöld őserdők mélyébe. Szemem előtt láttam azt a végtelen gazdagságot, amelyet majd egy szép napon felfedeznek. Nemesfém-bányákat, végtelen mennyiségű kőszenet és olajat. Ilyet még nem láttam sehol...
A vonat folytatta útját, és átszeltük Pampa és Patagónia festői tájait... Amikor a Magellán-szoroshoz értünk, megpihentünk. Előttünk terült el Punta Arenas. Amerre csak láttunk, mindenhol gazdag, felszíni fejtésű szén, feldolgozott, kötegben álló vasrudak. Kísérőm szerint mindaz, amit most csak terveznek, egyszer valóság lesz.
A 15. és a 20. szélességi fok között volt egy meglehetősen hosszú és széles öböl, amely egy helyen két ágra szakadt, és egy tó alakult ki. Egy hang újra meg újra azt mondta: „Ha az emberek ideérnek, hogy kiaknázzák a rejtett bányákat, itt majd megjelenik a tejjel-mézzel folyó ígéret földje.”
- Sokat láttam már, most kérlek, vezess tovább, látni szeretném a szaléziakat Patagóniában.
Vonatunkon utaztunk tovább. Hosszú utat tettünk meg. A gőzös megállt egy kiemelkedő fontosságú település előtt. A szaléziakat is megtaláltuk. Oda is mentem gyorsan közéjük. Sokan voltak, de nem ismertem őket. Ők is csodálkozva néztek rám, mintha új lennék közöttük, hát még, amikor megszólítottam őket:
- Nem ismertek meg? Nem ismeritek Don Boscót?
- De, igen! Ismerjük Don Bosco, de eddig csak képeken láttuk, személyesen még nem találkoztunk.
- És Don Fagnano, Don Costamagna, Don Lasagna, Don Milanesio, hol vannak?
- Őket mi nem ismertük. Ők azok, akik először jöttek ide Európából. Már nagyon régen meg is haltak.
Amikor ezt a választ hallottam, elcsodálkoztam:
- Mindez álom vagy valóság?
Fütyült a vonat, felszálltunk: irány észak... A vonat váltakozva száguldott egyszer a folyók jobb, majd a bal partján. Természetesen egész úton rengeteg indián törzset láttunk.
Kísérőm csak ezt mondogatta:
- Lám, itt a szaléziak aratása, lám, itt az aratásuk!
A csodálatos álom alatt kísérőm elmondta azt is, mikor fejeződik majd be a dél-amerikaiak »megváltása«:
- Mielőtt megjelenik a második generáció. Minden generáció 60 évig tart.
Arra is utalt, milyen áron érik el ezt a szaléziak:
- Verejtékkel és vérrel.”
Ennek a csodálatos álomnak a közlését Isten szolgája a következő szavakkal fejezte be: „Szalézi Szent Ferenc nyájasságával vonják majd Amerika népességét a szaléziak Jézus Krisztushoz. Nem könnyű feladat lesz az első vadakat az erkölcsösség igájába beletörni. Az ő fiaik azonban már egészen könnyen szótfogadnak majd a misszionáriusoknak, s az ő irányításukkal majd kolóniákat, telepeket alapítanak. A műveltség kiszorítja a barbárságot, s így igen sok vadember tér majd be Jézus Krisztus aklába.
Szaléziak.HU
