Magvetés és aratás

A Nagyböjt különleges módon „alkalmas idő” a megtérésre, hogy életünk az igazságot és szépséget ne a birtoklásban, a felhalmozásban, hanem az adakozásban, a jó magvetésében és annak megosztásában találja meg. A Szentatya a magvetés képét elmélyítve „magát Istent nevezi az első földművelőnek”. Az ember feladata méltó válaszként Isten adományára elsősorban „az ő élő és hatékony Szavának a befogadása” az állhatatos hallgatás révén. Isten „meggyarapítja a készségünket”, hogy „az ő munkatársai legyünk” éppen a „magvetés” munkájában. Az aratásra irányuló magvetés mértékéről Pál apostol tanítja: „Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat” (2Kor 9,6). A magvetés „első gyümölcse bennünk terem” a „jóság hétköznapi cselekedetei révén”, hiszen „Isten előtt a legkisebb gesztus sem vész el”. „Isten szolgálata megérleli a megszentelődés gyümölcseit”, melyeket csak „kis részben látunk viszont”, ahogy az evangéliumi közmondás tartja: „Egyik vet, a másik arat” (Jn 4,37). Miközben „mások számára vetünk”, „részesülünk Isten nagylelkűségében”, továbbá „megszabadulunk a személyes nyereség fojtogató logikájától”, ugyanakkor „cselekvésünk az ingyenesség tágasságával kezd lélegezni”.

Ferenc pápa nagyböjti üzenete rámutat „az aratás utolsó napi eszkatológikus” jellegére, ami „az örök élet gyümölcseként a mi kincsünk lesz a mennyben”. Jézus maga beszél az „elhaló búzaszemről”, mely a „test romlandóságában vettetik el, de romolhatatlanságban támad fel” (vö 1Kor 15,42-44). „Ez a reménység az a nagy fény, amit a föltámadt Krisztus hoz a világba”, hogy akik „vele bensőleg egyesülnek a szeretetben” „halálának a hasonlóságában” (Róm 6,5), legyenek egyek vele az örök életre szóló feltámadásban is: „Akkor az igazak ragyognak majd, mint a nap, Atyjuk országában” (Mt 13,43).

Ne fáradjunk bele a jótettekbe 

A 38 szentírási idézettel szolgáló pápai üzenet középső része a szentpáli mottó felhívását alkalmazza három sajátos esetre. A Krisztus feltámadásába vetett hit élteti már földi reményeinket, ahogy XVI. Benedek pápa tanítja a Spe salvi kezdetű enciklikájában: „Az örök élet nagy reménye már a jelenben magában foglalja az üdvösség csíráját”. Ez a remény dacol a „jelen szorongató aggodalmaival”, a rendelkezésre álló „eszközeink szegénységével” és az „önmagunkba zárkózás kísértésével szemben”. Még ha legjobb erőforrásaink korlátosak is, Izajás próféta bíztat bennünket: „Az Isten erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40,29-31). „Nagyböjt arra hív minket, hogy hitünket és reményünket az Úrba vessük”, mert „egyedül csak a feltámadt Úrra szegezett tekintettel tudjuk befogadni az Apostol kérését: „Ne fáradjatok bele a jótettekbe” (Gal 6,9).

Ne fáradjunk bele az imádságba!    

Ezek közül elsőként azt kéri a Szentatya, hogy „ne fáradjunk bele az imádságba!”. Imádkoznunk pedig azért kell, mert szükségünk van Istenre. Veszélyes képzelgés azt hinni, hogy elegendők vagyunk magunk számára. A világjárvány rámutatott személyes és társadalmi törékenységünkre, de most ez a nagyböjt lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az Istenbe vetett hit vigasztalását. Egyedül senki sem üdvözülhet, hiszen mindnyájan egy bárkában utazunk a történelem viharaiban, ám Isten nélkül végképp nem üdvözülhetünk, mert csak Jézus Krisztus húsvéti titka ad győzelmet a halál sötét vize fölött.

Ne fáradjunk bele, hogy kiirtsuk életünkből a rosszat!

„Ne fáradjunk bele, hogy kiirtsuk életünkből a rosszat!” – szól az üzenet második kérése.   „Testi böjtünk erősítse meg lelkünket a bűn elleni küzdelemben! Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségében, tudva, hogy Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba. Ne fáradjunk bele a testi vágyakozás elleni küzdelembe, az önzésre és minden rosszra indító törékenység ellen, amely az évszázadok során különféle módon próbálta az embert a bűnbe sodorni”. Ezek közül a pápa külön kiemelte „a digitális médiától való függőség kockázatát, mely elszegényíti emberi kapcsolatainkat”. A „nagyböjt kedvező időszak ezeknek a leküzdésére”, hogy „egy átfogó emberi kommunikáció révén inkább valódi találkozásokra törekedjünk”.

Ne fáradjunk bele, hogy jót tegyünk a felebarátunk iránti tevékeny szeretetben!

Ne fáradjunk bele, hogy jót tegyünk a felebarátunk iránti tevékeny szeretetben – szól az üzenet harmadik konkrét kérése. Örömmel adjunk alamizsnát és a mindenkiről gondoskodó Isten jóvoltából ne csak magunkkal törődjünk, hanem tegyünk jót másokkal is. Gondoskodjunk a hozzánk közel állókról, de keressük fel a rászorulókat és látogatassuk meg a magányosan szenvedőket. Tegyünk jót mindenkivel, szakítsunk időt a legkisebbek és védtelenek, az elhagyottak és megvetettek iránti szeretetre!

„Ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk”

Nagyböjti üzenete végén Ferenc pápa a szentpáli állhatatosságra emlékeztetett: „Ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk”. „A jót, miként a szeretetet, az igazságosságot és a szolidaritást, nem lehet egyszer s mindenkorra megvalósítani, hanem napról napra újból meg kell azt szerezni”. Ehhez kérjük az Istentől a földműves állhatatosságát, segítsük fel az elesettet és a megtévedtet, továbbá a megtérés nagyböjti idején Isten kegyelmében keressünk támaszt az Egyház közösségében. Végül Ferenc pápa a Szűzanyától – akinek méhéből sarjadt a Megváltó és aki mindent megőrzött „szívében elmélkedve” – azt kérte, hogy szerezze meg nekünk a türelem ajándékát, és legyen közel hozzánk anyai jelenlétével.