A Szent Péter tér ölelő karja október 9-én csütörtök délelőtt magához ölelte azokat az Istennek szentelt nőket és férfiakat, akik különféle sajátos fogadalmaikkal egy életre elkötelezték magukat Isten mellett és az ő Népe szolgálatában. Leó pápa ágostonrendi szerzetesként maga is közéjük tartozik, ezért szíve melegével buzdította őket „evangéliumi egyszerűségre, mely eltölti őket a Lélek túláradó örömével”.
Prófétai jelek vagytok a szerzetesi fogadalmaitok révén
„Kérjetek, és adatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Lk 11,9). Jézus ezekkel a szavakkal arra hív minket, hogy minden szükségünkben bizalommal forduljunk az Atyához. Ezeket az igéket hallottuk, miközben a megszentelt élet jubileumát ünnepeljük, amely oly sok mindenkit hozott ide a világ minden tájáról – férfi és női szerzeteseket, a szemlélődő élet és világi intézmények tagjait, a szüzek rendjének tagjait, remetéket és „új intézmények” tagjait –, akik Rómába jöttetek, hogy együtt megtapasztaljátok a jubileumi zarándoklatot, hogy életeteket arra az irgalmasságra bízzátok, amelynek prófétai jelévé váltatok szerzetesi fogadalmaitok révén, mert fogadalmaitok megtartása azt jelenti, hogy gyermekként az Atya karjaira hagyatkoztok – kezdte e hosszú gondolattal beszédét a Szentatya.
Bőségesebben arassuk le a keresztségi kegyelem gyümölcseit!
„Kérni”, „keresni”, „zörgetni” – ezek a Lukács evangélista említett igék – ismerős viselkedésformák számotokra, akik az evangéliumi tanácsok gyakorlatából megszoktátok, hogy követelés nélkül, Isten műve iránti engedelmességgel kérjetek. Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat a fogadalmakat hasznos eszközként említi, „hogy bőségesebben arassuk le a keresztségi kegyelem gyümölcseit” (LG 44). A „kérni” valójában azt jelenti, hogy szegénységben felismerjük, hogy minden az Úr ajándéka, és hálát adunk mindenért. A „keresni” azt jelenti, hogy engedelmességben megnyílunk, hogy minden nap felfedezzük az életszentség útját, Isten tervei szerint. A „zörgetni” pedig azt jelenti, hogy tiszta szívvel kérjük és felajánljuk testvéreinknek a kapott ajándékokat és igyekszünk mindenkit tisztelettel és nagylelkűen szeretni.
Emlékezzetek hivatásotok ingyenességére, kezdve a rendi közösségek eredetével!
Leó pápa az evangélium szavai után a szentmise olvasmánya felé fordult és az evangélium tükrében értelmezte Istennek Malakiás prófétához intézett szavait, aki Jeruzsálem lakóit „tulajdonomnak” nevezi (Mal 3,17), és ezt mondja a prófétának: „Gondoskodom róluk, ahogy az apa a fiáról gondoskodik”. Ezek a kifejezések arra a szeretetre emlékeztetnek minket, amellyel az Úr, amikor meghívott, mintegy megelőzött minket, mert lehetőséget kínálnak, különösen számotokra, hogy emlékezzetek hivatásotok ingyenességére, kezdve a rendi közösségek eredetével, amelyekhez tartoztok, egészen a jelen pillanatig, személyes utatok első lépéseitől egészen mindmáig. Mindannyian elsősorban azért vagyunk itt, mert Ő akart és kiválasztott minket, az örökkévalóságtól fogva. A „kérni”, „keresni”, „zörgetni” tehát azt is jelenti, hogy visszatekintünk a saját életünkre, emlékezve és szívünkben tartva mindazt, amit az Úr művelt az évek során a talentumok megsokszorozásáért, a hit gyarapításáért és megtisztításáért, a szeretet mind nagylelkűbbé és szabadabbá tételéért. Néha ez örömteli körülmények között történt, máskor nehezebben érthető módon, talán a szenvedés titokzatos olvasztótégelyén keresztül: de mindig annak az atyai jóságnak az ölelésében, amely az ő tetteit jellemzi bennünk és rajtunk keresztül az Egyház javára (LG 43).
Mindentől megfosztva legyetek élő tanúi Isten elsőbbségének az életetekben!
A Szentatya homíliája második részében Istenről, mint a neki szentelt élet teljességéről és értelméről elmélkedett, hiszen a megszentelt élet számára az Úr maga a minden. Ő a minden, különböző módokon, mint az élet Teremtője és forrása, mint a meghívó és felszólító szeretet, mint adakozásra ösztönző és inspiráló erő. Nélküle semmi sem létezik, semminek sincs értelme, semmi sem ér semmit, és a ti „kérésetek”, „keresésetek” és „kopogtatásotok” az imádságban és az életben is ezt az igazságot érinti. Szent Ágoston ebben a tekintetben gyönyörű képekkel írja le Isten jelenlétét az Ő életében. Beszél egy teret átlépő fényről, egy idő által felülmúlhatatlan hangról, olyan ízről, amit falánkság meg nem ronthat, és olyan éhségről, melyet semmiféle jóllakottság nem csillapít, majd egy kérdéssel fejezi be Vallomásai tízedik könyvében: Mit szeretek, mikor Téged szeretlek? Egy misztikus lélek szavai ezek, mégis nagyon közel állnak a mi saját tapasztalatainkhoz, megmutatva a végtelen utáni vágyakozást, amely minden ember szívében lakik itt a földön. Éppen ezért bízza rátok az Egyház a feladatot, hogy mindentől megfosztva legyetek élő tanúi Isten elsőbbségének az életetekben, és amennyire csak tudjátok, segítsétek a testvéreiteket abban, hogy ápolják a barátságot Vele. Sőt, a történelem arra tanít minket, hogy Isten hiteles megtapasztalása mindig a szeretet nagylelkű gesztusait fakasztja, ahogyan az alapítók életében is történt, akik beleszerettek az Úrba és ezért készek voltak arra, hogy „mindenkinek mindenévé” (1Kor 9,22) váljanak, megkülönböztetés nélkül, a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben.
Igaz – szólt a pápa reálisan – ahogy Malakiás idejében is voltak, éppúgy ma is vannak, akik azt mondják: „Hiába szolgálunk Istennek” (Mal 3,14). Ez a gondolkodásmód a lélek valódi bénultságához vezet, amelyben megelégszünk a múlandó pillanatok, a felszínes és időszakos kapcsolatok, a múló divatok és egyebek életével, amelyek űrt hagynak a szívben. Ahhoz, hogy az ember igazán boldog legyen, nem erre van szüksége, hanem a folyamatos, tartós és szilárd szeretet megtapasztalására. Ti pedig, a megszentelt élet példáján keresztül, akárcsak a virágzó fák, amelyekről a Válaszos zsoltárban énekeltünk (vö. Zsolt 1,3), kiáraszthatjátok a szeretet e módjának oxigénjét az egész világon.
Az Úr kéri, hogy állandóan táruljunk ki az Örökkévalóság felé
Végül Leó pápa a megszentelt élet küldetésének egy utolsó dimenziójára tért ki. Az Úr üzeni az olvasmányban Jeruzsálem lakóinak: „Felkel az igazság napja, gyógyulás lesz szárnyai alatt” (Mal 3,20), vagyis arra hívja őket, hogy reménykedjenek sorsuk beteljesülésében, amely túlmutat a jelenen. Ez a keresztény élet végidőkre vonatkozó dimenziója, mely igényli ugyan, hogy részt vegyünk a világ életében, de ugyanakkor kéri, hogy állandóan táruljunk ki az Örökkévalóság felé. Meghívás ez a megszentelt élet számára, hogy tárják ki az ima és az élet „kérését”, „keresését” és „zörgetését” az örök horizontig, amely túlmutat e világ valóságán, hogy az alkonyt nem ismerő vasárnap, a feltámadás napja felé irányítsák őket, amelyben „az egész emberiség belép Isten nyugalmába”. A II. Vatikáni Zsinat is mondja: a megszentelt személyek különleges hivatása, hogy tanúi legyenek az „eljövendő javaknak”.
A Szentatya beszéde végén arra buzdította az Istennek szentelt élet képviselőit, hogy becsüljék meg és ápolják hivatásuknak az Úrtól kapott összes gazdagságát, idézve Szent VI. Pál szerzetesekhez intézett egykori szavait: „Őrizzétek meg az evangélium legkisebbjeinek egyszerűségét. Tanuljátok meg újra felfedezni azt Krisztussal való belső és szívélyesebb kapcsolatban illetve a testvéreitekkel való közvetlen kapcsolatban. Akkor megismeritek majd a Szentlélek működésének ujjongó örömét és azoknak az örömét is, aki már beléptek az Ország titkaiba! Ne akarjatok azon „bölcsek és bennfentesek” közé tartozni, akik elől ezek a titkok rejtve vannak! Legyetek valóban szegények, szelídek, életszentségre éhesek, irgalmasak, tiszta szívűek, azok, akik által a világ megismeri Isten békéjét!” – zárta a megszentelt élet jubileumán tartott szentmise homíliáját Leó pápa.
vaticannews.va/Szaléziak.Hu
