Főoldal / Magyar Tartomány / Mesél a szalézi múlt – Az első magyar szalézi fészek: Cavaglia
Mesél a szalézi múlt – Az első magyar szalézi fészek: Cavaglia
2022-06-27 Hétfő | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Olaszország északnyugati részében, ősi piemonti területen, a vercelli közigazgatási megyében, a biellai püspökség határai között, a biellai, torinoi, vercelli, ivrea-aostai főútvonalak találkozó pontján terül el Cavaglia nagyközség, amely 1901-től 1913-ig nyújtott barátságos otthont az első magyar szalézi növendékeknek, s amelyről nem lesz érdektelen egyet-mást tudni az utókornak sem.
Cavagliaval enyészik el az aosta-völgyi hegyek utolsó nyúlványa. Északnyugaton félkörben erdős dombok környezik, délkeleten pedig a Pó síkság beláthatatlan lapálya terül el. Maga az intézet a monumentális plébánia-templom tőszomszédságában, a község legmagasabb pontján emelkedik. Bejárója forgalmas utcára nyílik, hátsó kapuja s az udvarra nyíló ablakai azonban már a szőlővel beültetett dombokra, a gesztenyésekre s a festői háttérül szolgáló magas, az év nagyobb részében hóval takart alpesi csúcsokra engednek kilátást. Levegője a magasabb pontokon egészséges, ivóvize kitűnő, dombos, tavas környékének természeti szépségei keresetté teszi a nyári s őszi hónapokban.
Lakossága különféle házi iparágakon kívül földműveléssel, kivált szőlőtermeléssel foglalkozik. Sötétvörös asztali bora nagy mennyiségben kerül piacra, kitűnő fehér aszú-bora s rózsaszínbe játszó chiarettója messze földön keresett ital. Állatállománya szegényes, hüvelyes veteményekből ellenben szépen pénzel.
Cavaglia nagy szülötte Joannes Gersen, Szent Benedek-rendi szerzetes, aki 1220-1250 között a vercelli Szent István apátság apátja volt, és sok szép lelki könyvet írt. Emlékét a plébániatemplomban márványtábla s a község róla elnevezett főutcája őrzi.
Éppen a Giovanni Gersen utcában találjuk azt az évtizedek folyamán harmonikusan egy vonalba hozott épülettömböt, ahová emlékezetben most visszaszállunk. A bejárat homlokán olvassuk: Instituto Salesiano, alcímben pedig: Scuole Decaroli. Decaroli Kajetán kegyes életű pap, Don Bosco kortársa s munkatársa volt. A lelki szolgálatban eltöltött hosszú emberöltő alkonyán tekintélyes vagyonát egy iskola építésére s fenntartására hagyományozta. Végrendeletének végrehajtói 1894-ben az iskola átvételének tárgyában a Szalézi Társasággal egyeztek meg. Maga Don Rua vezette oda az első szaléziakat 1894. október 14-én. Hamarosan megnyílt az ünnepi oratórium. A század végén az első német Mária-fiúk élvezték az intézet vendégszeretetét, mivel azonban rohamosan felduzzadt a számuk, megfelelőbb befogadóképességű otthont kaptak Penangóban. A fészek nem maradt sokáig üresen: Don Rua ide telepítette át Foglizzóból a magyar Mária-fiúk első komolyabb csapatát. Az Intézet a „Szent István Magyar Intézet” vagy „Stephaneum” nevet kapta.
12 évig volt a Cavagliai Szalézi Intézet a szalézi szerzetességre készülő magyar fiúk otthona.
A ház, ahová beköltözhettek, eredetileg nem intézetnek épült, hanem magányosok szálláshelyének, ezért a szobák kicsik voltak. Kezdetben nagyon szegényes volt az új otthon. Bútordarab alig akadt a legszükségesebbeken kívül. A szobák kicsinyek voltak, a padlózat nagyobbrészt kopott, vörös téglából készült, a falakról az idő és egyéb viszontagságok már lekoptatták az eredeti színt. Kivételt csak egy nagyobb helyiség képezett, a kápolna. A többi, az ebédlő, a tan- és hálótermek nagyon siralmas állapotban voltak. A kápolna is csak azért volt jobb állapotban, mert azt újabban építették.
A honfoglalásról így ír a Szalézi Értesítő: "Hajlott este volt, amikor átlépték az intézet kapuját és mert senki sem fogadta őket, ők maguk tapsoltak megérkezésüknek. Összerakták, felállították a vaságyakat s ellátták a szükséges ágyneműkkel. Másnap hozzáláttak egy kis takarításhoz, mert a lakatlan helyiségekben hónapok óta gyűlt a por és a szemét. Söpörtek, súroltak és eközben magyar nótákat daloltak, tréfálkoztak, nevetgéltek, hogy alig fértek a bőrükbe."
Cavaglia sohasem rendelkezett bő anyagi forrásokkal. Az intézet szegény volt, sem tőkéje, sem rendes jövedelme nem volt, széleskörű társadalmi segítségre sem számíthatott. A tanulók csekély eltartási díját csak elenyészően kevés hányaduk fizette meg. A növendékeket és az intézetet itthonról a magyar szalézi munkatársak és számos nagylelkű jótevő támogatta.
A növendékseregben tíz évestől harminc évesig minden korosztály, a főváros és az ország minden tájegysége képviseltette magát. Egyesek az elemi iskola padjaiból vagy középiskolaiból, mások a mezőgazdaságból vagy iparos műhelyekből, ismét mások hivatali állásból vagy szerzetes cellából követték az Úr szavát Don Bosco rendjébe. Volt azonban egy közös pont is ebben a sokrétűségben: mindegyiküknek meg kellett küzdenie az otthon elhagyása után a honvággyal, az új, szűkös viszonyokkal és az új nyelvvel.
Az elöljáró
Cavaglia magyar korszakának egyetlen igazgatója volt, Broggini Ambrus. Saját bevallása szerint azért vállalta el ezt a mostoha szerepet, mert nagyon szerette a magyarokat. Még a nyelvüket is igyekezett elsajátítani, bár igazán soha nem tudott megtanulni magyarul. A magyarok iránt érzett tisztelete abban is megnyilvánult, hogy nemzeti történelmünket megírta olasz nyelven. A növendékek nagyon szerették, mert bár beszédeit, bibliamagyarázatait olaszul mondta, nem okozott senkinek nyelvi nehézséget. Különösen megkedveltette magát a kezdeti nehéz időkben, amikor ugyanúgy fúrt, faragott, söpört, mint bármelyik növendék. Határozottan, keményen, de szeretettel vezette az Intézetet. Egyszerű nyelvezeten elmondott szentbeszédei, kivált bibliamagyarázatai mély hatást eredményeztek. Idült gyomorbajával járó szenvedéseit művészien palástolta. Nyilván ennek tulajdoníthatjuk, hogy a hazatelepüléskor nem jött Szentkeresztre. 1933. május 11-én Torinó egyik kórházában halt meg.
Nevelési módszer
A nyitott szemmel járó, erősebb megfigyelő képességgel s kritikai érzékkel megáldott növendékek mindjárt az intézetbe lépés napján észrevették azt a sajátos, határozottan családias légkört, amely a magyar proszemináriumot eltöltötte. A festőien szép természeti háttér s még inkább ez a családias légkör nagyban kárpótolta s feledtette azt a szegénységet, amely termekben s folyosókon, berendezési tárgyakban s asztali felszolgálásban mutatkozott, s amelynek erkölcsi s pedagógiai értékelésére a fiúk akkor még többnyire képtelenek voltak. Pálcának híre sem volt, a büntetés ismeretlen fogalom. Mindenki tette a kötelességét lelkiismeretből és szeretetből. Az elöljárók, atyák, illetőleg idősebb testvérek legfőbb gondja, hogy a növendékekre jó akaratúan ügyeljenek, őket figyelmeztessék, ha vétettek, buzdítsák, ha lankadnak, megdicsérjék, ha igyekezetüknek némi látszata is van. A fiúk, kicsinyek s nagyok, egyaránt tegező viszonyban voltak, s mint jó testvérek tűrték egymás gyengeségeit; kölcsönösen segítették egymást felmerülő nehézségeikben, kiszolgálták egymást az asztalnál; tettetés nélkül, igénytelen jó példamutatással vezették egymást az eszmény felé. Különleges figyelmet szenteltek a honvággyal küzdő újonnan érkezetteknek, a félénkebbeknek, a gyöngébbeknek. Minden közös ájtatossági gyakorlaton rendelkezésre állt a házi lelkiatya, s a szentáldozáshoz járulók száma minden külön buzdítás nélkül egyre duzzad. Minden év elején, minden hónapban egy vasárnap este az utolsó stúdiumi félórában az igazgató, előzetes magaviseleti konferencia alapján, fölolvasta a magaviseleti jegyeket, a következő napokon, pedig minden fiú fölkereste hivatalában, s meghallgatta észrevételeit s intelmeit. Évente kétszer, esetleg háromszor, húsvétra, júliusban, szeptember végén vizsgák voltak, s ezeket az érdemjegyeket ünnepélyes felolvasása követte. Az igazgatói iroda mindenkor mindenki előtt nyitva állt, szabadon elmondhatta panaszait, kétségeit, kérelmeit. Apránként a növendékek megtudták, hogy ez a nevelési módszer, ez a családias légkör Don Bosco hagyatéka, amelyet minden szalézi házban törekednek érvényesíteni, különösen azokban, amelyekben a hivatásnevelés a fő cél. Gondot fordítottak itt a nevelés minden szektorára, természetesen azonban minden kérdést a hivatás, a szalézi szerzetesi s a papi hivatás szempontjából bíráltak el.
Ezt szolgálta a házi és a napirend is. Jutott idő itt mindenre: ájtatossági gyakorlatokra, tanulásra, iskolai előadásra, étkezésre, üdülésre, kétkezi munkára, alvásra stb. A szorgalmi s az üdülési órák illetve napok okos beosztással váltakoztak úgy, hogy a legnagyobb igyekezettel végzett kötelességteljesítés sem volt megerőltető. A vasár- s ünnepnapokon kívül minden csütörtök iskolai szünetnap volt.
Csuhéval töltött, kemény szalmazsákokon s egyetlen, pálmarost-vánkoson töltött éjszakai pihenés után a csengő s a „Benedicamus Domino” szavára, kora reggel talpon volt mindenki, sietett ki a mosdóba, s télen-nyáron hideg csap alatt mosakodott (begyűrt, illetve felgyűrt ingben). Esténként lábmosás szintén csap alatt. A fürdő hiánya határozottan érezhető volt. Minden szombat este alsóruhaváltás volt. Az étkezés olasz intézeti rendszer szerint reggel gyenge tejeskávé s egy-egy pagnotta (zsömlecipó, buci). Délre sűrű leves, többnyire gyári tésztával, tetszés szerinti mennyiségben; egy-egy pagnotta, majd kevés zöldségféle párolva, vagy nyersen. Vasár- és ünnepnap meg csütörtökön kevés hús (tüdő, zsigerek, mócsing) vagy egy-két szelet szalámi (egy-egy huncutabb fiú azonnal szemüvegként a szeme elé tartotta, mintha azt mondaná: – Látom Torino fölött a Supergát), majd pár szem gyümölcs, s két deci alaposan felhígított bor. Vacsorára szintén sűrű leves, többnyire rizzsel, tetszés szerinti mennyiségben s egy-egy pagnotta, meg egy sovány tál étel (pietanza). A tízórai ismeretlen fogalom volt. Délután azonban, iskola után egy-egy pagnotta járt mindenkinek. Roppant ritka eseményszámba mentek az ünnepi ebédek. Ezeknek ünnepi jellegét egy húsos pietanza, piskóta borsodóval, narancs stb. adta meg. Ezeket csak Celestina mama vacsorái multák felül a halastó mellett levő tanyai házában: risotto vagy pasta asciutta, darált hússal töltött barátfüle, stb., továbbá a halottak estéjén szertartásosan felszolgált marrons glacés: héjából kiszabadított, cukorporban megforgatott s borszeszben égetett nagy szemű gesztenye.
Hétről-hétre történő gondos beosztás alapján mindenki kivette részét a háló- és tanulótermek, az iskolák, az ebédlő, a kápolna, a lépcsőházak, a belső udvarok s a játékudvar meg a félreeső helyek karbantartásából. Ez utóbbit mókásan igazgatóságnak nevezték. Senkisem maradt ki a napi háromszoros mosogatásból, az asztalterítésből, a fölszolgálásból, a kiskert gondozásából. Állandó jellegű s kitüntetésszámba menő megbízatást jelentett az igazgató, illetve a Don Zafféry személye körüli miniszterség, a ruhatárosság (szennyes beszedése, kimosott fehérnemű teregetése, száradás után leszedése, egybehajtogatása, fiókok szerint való szétosztása, szombat esetére külön zsákocskákban való kiosztása), a vendégszoba karbantartása, a vendég kiszolgálása, a sekrestye ellátása, konyhai kisegítés, a portásfülke, az elöljárók ebédlőjében való felszolgálás, de különösen a vasár- s ünnepnapi oratóriumban felügyelői s hitoktatói megbízatás. Így edződtek a későbbi gyakorlati emberek!
Vallásgyakorlás, lelki élet
Az intézeti nevelés tengelyében a vallásos nevelés állt. A Segítő Szűz Máriának dedikált kápolnát, a növendékek lelki harcának ezt a fellegvárát Celestina mama saját pénzéből építtette 1905-ben, s díszesen 1907-ben festette ki. Ide gyülekeztek reggeli imára, szentmisére, szentáldozásra, olvasóájtatosságra, rövidke lelkiolvasmányra. Ide vonultak ebéd után a szentséglátogatásra s lelki áldozásra. Ide szállingóztak be rekreáció idején, ha nem volt közös játék, magánlátogatásra, tiszteletőrségre, a Kilenc Tisztség ellátására. A délutáni játékidő leteltével mindennap szentségi áldás volt, s ezt megelőzően naptárszerűen a szentek életét olvasták fel. Végre az esti rekreáció után ide járultak lefekvés előtt közös esti imára s esti-szóra. Persze imát mondtak evés előtt és után, tanulás, illetve iskolai előadás előtt és után. A játékidő lecsengetésekor a Szűzanya virágokkal díszített szobra felé fordulva, naponta háromszor is köszöntő éneket énekeltek. Vasár- s ünnepnap elénekelték a Szűzanya officiumának Matutinumát s Laudesét, második szentmisén vettek részt, evangélium-magyarázattal; délután pedig elénekelték a Szűzanya vecsernyéjét, majd bibliamagyarázatot hallgattak s vették a szentségi Úr Jézus áldását. Természetesen sátoros ünnepeken nagy segédletes misén vettek részt. Ilyenkor jól előkészített gregorián részeket s többszólamú miséket énekeltek. Az asszisztenciákkal kapcsolatos ceremóniákat mindenkinek, tehát az énekeseknek is jól el kellett sajátítani. Hellyel-közzel a székesegyháznak is beillő plébániatemplomban az intézet látta el a szolgálatot az oltárnál s a zenekórusban. Első pénteken szentséges mise volt felajánlással. Nagyböjt minden péntekén keresztutat jártak a növendékek bűnbánó lélekkel. Külön színt kapott a növendékek áhítatában Szent József hónapja, majd május és június. Szent Alajos hat vasárnapját soha nem mulasztották el. Az iskolaév elején triduum volt külön meghívott szónokkal. Húshagyó kedden délig engesztelő szentségimádásban váltogatták egymást. – Meleg lelki élményt nyújtottak a novénák s triduumok, a sátoros ünnepek előtt, esti fiorettóval. (Fioretto: valamely szentnek példamutató életeseményéből leszűrt, erénygyakorlatra késztető jelmondat, jelszó.) Évi ötnapos lelkigyakorlatuk többnyire májusra esett, s nagyban hozzájárult a hivatás kérdésének tisztázásához. Kezdőknek s haladóknak egyaránt komoly magábaszállásra s önvizsgálásra nyújtott alkalmat a havi jóhalál-nap, a maga sajátos elmélkedéseivel, összefoglaló szentgyónásaival, imáival, elrendezéseivel. Ilyenkor t.i. helycsere volt a hálószobákban, a tanulóteremben az ebédlőben. A nagyheti szertartásokat s az úrnapi körmenetet a plébániával együtt végezték. Szent István királyunk ünnepe sem ment soha feledésbe, sőt mindig üdvös felbuzdulásoknak volt forrása, s mindig hozott egy-egy főelöljárót vagy előkelő vendéget. Három-négyévenként az egész ház elzarándokolt a biellai egyházmegye területén fekvő ősi Máriakegytemplomba: Oropába. Azt kívánták, bárcsak minden évben sor került volna erre s még inkább egy-egy torinoi zarándoklatra! Magánájtatosság s lelki kultúra tárgyát alkották a tanulóteremben végzett biblia-olvasás (latinnyelvű Újszövetség) s különféle aszkétikus munkák olvasása, a lecketanulás után fennmaradó percekben.
Tanulás
A tudományos képzés nem volt öncélú. Don Bosco elgondolása szerint s a katolikus pedagógia szellemében a tanítás és a tanulás a vallásos nevelés szolgálatában állott. Ebben a szellemben készültek a tanulmányügyi egyetemes főtanácsos irányításával a különféle tanulmányi programok s az iskolakönyvek. A klasszikus nyelvek tanításában ezt a szellemet igazolta a pogány írók expurgált (megtisztított) kiadása s magyarázata, továbbá az egyházi klasszikus írók tervszerű beállítása és művelése. A katolikus világnézet érvényre jutott egyébként az összes tantárgyak, nevezetesen a történelem tanításában is.
A magyar fiúkat természetesen elsősorban az olasz nyelv elsajátítására buzdították. Az előkészítő tanfolyam legkevesebb három hónapot foglalt le. Magyar nyelven írt olasz nyelvtan képezte a vezérfonalat, s nagy fontosságot tulajdonítottak a szókincs elsajátításának, a fordítási s beszélgetési gyakorlatoknak. Hússá és vérré kellett az olasz nyelvismeretnek válnia, hisz a továbbiakban az egész tanítás már olasz nyelven történt. Meg kellett tanulni olaszul gondolkodni, számolni és szinte álmodni is. A komoly cél érdekében csak az esti csendes rekreációban volt szabad az anyanyelv használata a társalgásban. A növendékek egyébként egymás között is állandóan olaszul érintkeztek, még fejvesztett játékukban, sőt parázs vitáikban is olaszul kellett magukat kivágniuk.
Fokozatosan épült ki a Szent István Intézetben a gimnázium alsó tagozata, az I. osztálytól a IV. osztályig bezáróan. A tantárgyak közül a vallástan után, mint főtantárgyak, a latin s az olasz nyelv állt az élen. A latin tanításban legnagyobb gondot a latin nyelvlogika elsajátítására s a latin nyelvgyakorlati ismeretére s alkalmazására fordították. Vaskos latin nyelvtanokból kellett tanulniuk a nyelvtani szabályokat s a számtalan kivételt. Hetente volt kétórás iskolai dolgozatírás, s hol latinból olaszra, hol olaszból latinra kellett fordítaniuk a nyelvtan segítsége nélkül. Szóbeli beszámoló alkalmával természetesen az úgynevezett reáliák s irodalomtörténeti adatok ismeretéről is számot kellett adni. Rendszeresen memoritert is kellett tanulniuk: verset, prózát.
Az olasz nyelvre és irodalomra is a nyugodt délelőtti órákban került sor. Olasz nyelven irt olasz nyelvtanokat és stilisztikát kellett aprólékos figyelemmel tanulniuk. Antológiákból olvastak remekíróktól, fokozatosan komolyabb s nehezebb szövegeket prózában s versben. Hetente volt kétórás „lavoro di prova” iskolai dolgozat. Ilyenkor többnyire minden előzetes beharangozás, megbeszélés, olvasmány nélkül kellett egy hevenyében kiadott tételt kidolgozniuk. A negyedikben olykor még az olasz verselést is meg kellett kísérelniük egy-egy szonett, illetve két-három stanza formájában. Persze, hogy ezek nem kerültek soha antológiába! Az olasz észjárás elsajátítását, egyben az olasz nyelvtani s helyesírási szabályok öntudatosítását, no meg az erkölcsi önkritikát szolgálta a mindennapi naplóírás. „Nulla dies sine pagina” jeligével, minden este, vacsora előtt le kellett rögziteniök napi élményeiket.
A magyar nyelv és irodalom tanulását is komolyan vették, annál inkább, mert a növendékek sorában többen voltak, akiknek nem magyar volt az anyanyelvük, s akiknek komolyan meg kellett birkózniuk a magyar nyelv szerkezetével és szókincsével. Nyelvtan, olvasókönyvek, stilisztika, retorika, poetika, magyar remekírók válogatott szövegei sorban következtek négy év alatt a bölcseleti kurzus folyamán. A görög nyelv tanulására a III. osztályban került sor, a francia nyelvbe éppen, hogy belekóstoltak a negyedik osztályosok. Megtanultak olvasni, s beszélgetési alapon elsajátították a nyelvtan alapismereteit. A magyar s az olasz nemzeti történelem után sor került az ókori keleti népek történelmének megismerésére. Melléktantárgyaknak számítottak, és szintén a délutáni órákra maradtak még a természetrajz, a földrajz, a számtan és a mértan. Az éneklés elméletét az esti énekórán s a délutáni zenekari próbákon sajátították el.
A tanítás szintén a megelőző módszer szellemében folyt. A pózok s a merevség kizárásával az oktatók iparkodtak közvetlen lelki kapcsolatot teremteni növendékeikkel. Csekély létszámú osztályokról lévén szó, mindenki mindennap számot adott a feladott lecke megtanulásáról. Óra elején a növendékek maguk kérdezték ki egymást, persze nem kölcsönösen, aztán osztályozták is egymást. A házi feladványokat is hasonlóan javítgatták, ám ezeket az oktató osztályozta. A ráfigyelésben elfáradt fiúk egy-egy jó anekdotát hallottak oktatóiktól, s ment a munka újult erővel.
Az érdeklődés fokozására még az is megtörtént, hogy hébe-hóba osztályközötti olasz és latin versenydolgozatot írattak. Ha azután valamelyik, az alacsonyabb osztályt járó fiú ugrott előre, határtalan volt a lelkesedés a nyertes osztályában, s az elejtett zászló visszaszerzésére irányuló összefogás a vesztes osztályban.
A reggeli és esti stúdiumi órák alatt méhkashoz hasonlított a tanulóterem. A „signor assistente” áhítattal breviáriumozott. Csak néha zavarta meg egy-egy nebuló nyelvtani vagy szótári nehézségével. Egyébként visszafojtott lélegzettel folyt a munka. A tollak percegése meg a szótárak lapjainak selymes suhogása ünnepi zenekíséretet adott a silentium sacrosanctumnak.
Vizsgák előtt a délutáni stúdiumórák szabad levegőn, a szőlőkben vagy a gesztenyésekben teltek el. A könnyebb felfogású fiuknak módot nyújtottak, hogy az oktatók rendszeres irányításával a nagyszünidőben feldolgozhassák egy év anyagát, szabályszerű osztályvizsgát tehessenek, s osztályt ugorhassanak.
Ilyen alapfokú tudományos felkészültséggel léptek a végzett növendékek a nemzetközi összetételű noviciátusba, majd bölcseleti tanulmányi házakba, s általánosságban nem hoztak szégyent sem az első fészekre, sem a magyarságra.
Hazafias nevelés
Az intézetnek az volt a célja, hogy olyan szaléziakat neveljen, akik majd Szent István országában Don Bosco misszióját meggyökereztetik. Ennek megfelelően Don Rua, majd utódja: Don Albera, sok anyagi és személyzeti áldozat árán is törekedtek jó magyarokat a jó szaléziakat nevelni. E felfogásukat támogatták az elöljárók s a jótevők is. Ezt bizonyítja a következő pár adat. Szent István király égi pártfogása alá helyezték az intézetet arra az időre, míg ott magyarok növekedtek. Szent királyunk ünnepének lehetőleg minél nagyobb fényt adtak, sőt Mária mennybe fölvételének ünnepét is a Magna Domina Hungarorum jegyében ünnepeltették. A magyar nyelv s történelem tanításának helyet biztosítottak a tanítástervben s az iskolai órabeosztásban. Celestina mama saját kezével magyar nemzeti zászlót készített s ajándékozott az intézetnek. Ez a zászló a pápai s az olasz zászlóval együtt, mindig előkelő helyet foglalt el ünnepélyek s csoportfényképezések alkalmával. Magyar nyelvi, illetve tárgyú színdarabok is kerültek előadásra, s erre a község előkelőségeit s a jótevőket is meghívták. 1908-ban I. Ferenc József apostoli király trónralépésének hatvanéves jubileumát a cavagliai magyarság is megünnepelte, a Szalézi Értesítő, pedig a munkatársak áldáskívánatait tolmácsolta.
Kedélyes nevelés
Don Bosco házainak egyik legjellemzőbb vonása a szent vidámság. Tágas játszótér, bármily szerény színpad s bármennyire is ütött-kopott rezesbanda nélkül elképzelhetetlen a szalézi intézet. A Szent István Intézet elöljárói is kezdettől fogva tervszerűen gondoskodtak arról, hogy a jókedv ki ne fogyjon, sőt egyre dagadjon. Ennek a szolgálatában állottak elsősorban a különféle közös játékok, amelyek szépen kitöltötték az ebédutáni s a délutáni üdülési időt, az aránylag kis terjedelmű játékudvarban. Említsünk meg néhányat: carta-fazzoletto (afféle fogócska), barra-rotta (kifutós), Girolamo parta (sánta róka). Don Zafféry kedvéért meghonosí-tották az öntött vasból készült, dobásra alkalmas korongjátékot (piactrelle), meg a szabadtéri teke-játékot. Örökre emlékezetesek maradnak, sőt magyarországi intézeteinkben is polgárjogot nyertek a különféle húshagyókeddi mókák. – Minden csütörtökön délután két-háromórás sétára mentek a fiuk osztályonként egy-egy felügyelő, vagy oktató kíséretében. Nagyszünidőben kétnaponként volt ilyen séta, sőt egész napra terjedő úgynevezett nagyséták is zenekarral, kondérral, az ivreai serrákra vagy a környékbeli tavak vidékére. Felejthetetlenek maradnak a Celestina mama szőlleiben eltöltött szüreti hetek. Elmélyítették a családias hangulatot, s jókedvet támasztottak a cascináták, a tanyai vacsorák, az igazgató neve napja (december 7.), a Signora neve napja (április 6.) alkalmából, farsang keddjén, szüret végén, előkelő magyar vendég tiszteletére. Ezeket hetekig tartó készülődés előzte meg: fúvószenekar, köszöntő beszédek, versek, párbeszédek különféle nyelveken, mókás jelenetek, tüzes magyar népdalok.
Esténkint vacsora előtt félórás énekiskola: szolmizálás és gregorián mindenki, – vegyes kari ének, pedig a jóhanguak számára. Ezek a félórák jót tettek a testnek s a léleknek. Délutánonként a közös játék után zenekari próbák voltak. Ez már áldozattal is járt, mert a délutáni stúdium rovására történt; ám annál több örömet s megbecsülést szerzett az intézetnek s a községnek.
Vasár- s ünnepnap esténként, kivált a téli hónapokban és zord időkben, az igazgató laterna magicával, bűvészlámpával lépett be a tanulóterembe, s tanulságos és szórakoztató képeket vetített közben, pedig valaki más rakta a gramofon korongjára a szebbnél szebb lemezeket. A jó Celestina mama ajándéka volt a zenélőmasina, s valahányszor Torinoban vagy Milánoban járt, mindig hozott újabb lemezeket, köztük magyar darabokat is.
A színházterem sem búsongott némaságban. A színdarabok sok áldozatot kívántak a rendezőktől s a szereplőktől (a próbák esti ima után történtek), ám annál több örömet biztosítottak az oratóriumi növendékeknek s a község lakósságának. Egyben a próbák s az előadások hatékonyan hozzájárultak a leendő hitoktatók s hitszónokok retorikai képzéséhez. Évente többször is (Immaculata, Szalézi Szent Ferenc és Don Bosco, Segítő Szűz Mária, s Jézus Szíve ünnepe, egyben évzáró ünnep is) alkalmat nyújtottak egy-egy szavalóünnepély – (accademia) musico-letteraria megrendezésére. Az előkészület: ünnepi beszéd, szavalatok, szoló- és karénekek, zeneszámok, stb. hetekre lekötötték a tehetségeket.
A karácsonyfa ünnep ajándékosztással január 6-ára volt esedékes (Befana-Epiphania). A fenyőt pálma vagy oleander pótolta, s ha rövid időre is, visszavarázsolta a hangulatos magyar szíveket az édes anyaföldre.
Augusztus első negyedére esett a végzett növendékek ballagása. Az utolsó délután búcsúzkodás a temetőben nyugvó szaléziaktól, a jótevőktől, majd az elöljáróktól s növendéktársaktól. Este vidám vacsora a casciinában. Kora hajnalban ébresztő. Az egész intézet feleutra elkísérte a távozókat. Itt érzékeny ölelkezés, kérések, fogadkozások, buzdítások... A novíciusok aztán maguk folytatták Santhiáig az utat, hátukon cipelve betyárbútorukat.
Roppant élmény volt a felvett novíciusok számára a torinoi út. A szent városhoz közeledve mindenki az ablaknál állt, feszült figyelemmel. Első akart lenni a kupola s a rajta emelkedő aranyozott Auxilium-szobor felfedezésében. Mennyei érzés töltötte el őket, mikor a Bazilikába bevonultak, a kegyoltár előtt imába merültek. Majd a szent Rendalapító szobáiba tettek első látogatást, s a folyosó falán függő világtérképen Don Bosco kezevonását követték magyar földre. Azután sietniük kellett a kijelölt lelkigyakorlatos házba: Valsalicebe vagy Martinettóba. Itt a különféle nemzetiséghez tartozó társakkal való ismerkedés és a concursus-szerü hivatásvizsgálat volt a legnagyobb élmény. Egyenként léptünk be egy terembe. Nyolc-tíz tiszteletreméltó pap társaságában a tartományfőnök fogadta őket. Az egyik életadataikat kérdezte ki, a másik egy-egy fogósabb, gondolkodásra késztető kérdést adott fel a nagy katekizmusból, a harmadik egy-egy költeményt szavaltatott el, a negyedik egészségük után érdeklődött. Szóval alaposan kikérdezték őket, mielőtt kimondták a döntő szót: accettato! – felvéve!
Az évről-évre megismétlődő ballagások után elérkezett végre egy nap – 1913. november 3-a – mikor az egész intézet ballagást rendezett, de már nem Torino, hanem Magyarország felé. A negyedik osztályosok Penangóba mentek át az évet folytatni. Itt tizenkét magyar növendéket találtak, akik már az előző évben kerültek át ide Cavagliából. A harmadik és második osztályt végző növendékek kis csapata, pedig Cavagliából, egy magyar pap s néhány kispap vezetésével útrakelt az új élet kapuja felé.
És az ősi fészek? Nem maradt üresen. A hamarosan kitört világháború megtöltötte kis olasz árvákkal, hadiárvákkal. Celestine mama egész birtokát, felépítményeivel, minden felszerelésével odaajándékozta az Intézetnek. Ez így újabb fejlődésnek indult, mint alsó fokú mezőgazdasági iskola s internátus. Ezidő szerint körülbelül kétszáz növendék van. Ezek a magyar fiúk szent magvetésének tekintik magukat. A Decaroli iskola öreg diákjai s a község idősebb polgárai ma is szeretettel gondolnak a magyarokra.
Források: Ádám László – Rendtörténeti tanulmány (kézirat)
Szalézi Értesítő vonatkozó évfolyamai, 1903-1913.
Szaléziak.HU
