Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Advent 2. vasárnapja

Jézus nem is úgy jött, ahogy a világ előkelőségei, királyok, államelnökök vagy miniszterelnökök látogatnak el valahová, valamely világvárosba csúcstalálkozóra vagy nemzetközi konferenciára. Őket szinte elképzelhetetlen biztonsági intézkedésekkel, útlezárásokkal, forgalomkorlátozással fogadják. Magasszintű tárgyalások és előkelő, látványos fogadások adnak jelentőséget ottlétüknek.

Jézus nem így jött el hozzánk. Nem rázkódott meg s föld lépteinek súlya alatt még jelképesen, átvitt értelemben sem, nem kísérték kocsikonvojok, sem biztonsági emberek sokasága. Úgy jött el, mint ahogy ezt később országának egyik alaptörvényeként megfogalmazta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet ezt mondani: Nézd, itt van vagy amott! Isten országa köztetek van!” (Lk 17,21) Éppen ezért idézi Máté evangelista Izajás prófétának ezeket a szavait: „Az én szolgám, akit kiválasztottam, szeretett fiam, akiben tetszésemet találom, … nem vitatkozik, s nem kiabál, szavát nem hallják a tereken. A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot.” (Mt 12,18-20)

Úgy jött el az Úr, olyan csendesen és szelíden, amint a harmat leszáll hajnalban a földre. A názáreti ház titokkal teli csendjében fogadta őt Mária az angyali üdvözletkor testének védelmező, biztonságos otthonába, és szülte a világra a betlehemi barlangistálló némaságában.

Így jött el hozzánk Krisztus első eljövetelekor, születésekor. És így jön el ma is az újra meg újra visszatérő karácsonyok csendes, bensőséges, családias melegében. Sőt, így születik meg titokzatos módon mindannyiunka szívében. Valóban, harmat-lábakon jön hozzánk. Sőt, már jelen van szívünkben akkor is, amikor még nem is ismerünk rá.

Ez a csendes, látványosság nélküli érkezés nem ment föl bennünket az alól a feladat alól, hogy előkészítsük szívünkben útját, érkezését. Ma is érvényes a próféta felszólítása, amely Keresztelő János ajkán hangzott föl annakidején: „Egyengessétek ösvényeit!”

Gyakran idézem föl első papi éveim élményeit, már csak azért is, mert azok a körülmények, amelyek közé újmisésként kerültem, mintha egy évszázaddal korábbi világ körülményei lettek volna. Ezt a világot a kezdetlegesség, az egyszerűség, s ezzel együtt a közvetlenség jellemezte. Első papi éveim tevékenységének színhelye a kecskeméti-kiskunfélegyházi tanyavilág volt, ott voltam káplán, hitoktató és kántor. Négy tanyai iskolába jártam hittant tanítani minden héten. Ezek az iskolák 5-6 km-re voltak a plébániától. Sajátos talaja volt annak a vidéknek: egyik részen szép, sárga homok, a másik része sűrű, barátságtalan, fekete agyag. (Az egyik tanyai iskolának is ez volt a neve: „Fekete”.) Itt ha leesett az első komolyabb őszi eső, attól kezdve csak gumicsizmában lehetett közlekedni, hiszen út sem volt, csak ösvény, afféle gyalogút.

Mélyen fekvő terület az Alföldnek az a része. Hóolvadáskor valóságos tavak keletkeznek, ameyeken gumicsizmában is nehéz volt átgázolni. Hétfőnként jártam Feketére, s gyakran megtörtént, hogy hétfőre virradó éjszaka végig havazott, s reggel aggódva kémleltem a tájat, a hatalmas egybefüggő havas fehérséget. Korábban el kellett indulnom, hiszen a töretlen hóban lassabban halad az ember. Aztán nagyon kellett ilyenkor ügyelni, hogy el ne tévesszem az irányt: a tanyák távolt voltak egymástól, a szürke és fehér egyformaságban nem volt mihez igazodni. Akkor és ott értettem meg igazán, mit jelent az úttalan út, mit jelent a göröngyös út: télen a hó, ősszel – tavasszal a ragacsos sár nehezítette a járást, nyáron a lovaskocsik által vágott, kőkeményre száradt, mély keréknyomok között kellett bukdácsolni.

De Jézus közeledésének útján nem a külső útviszonyok rendezetlensége az akadály. A göröngyök, az elegyengetésre váró völgyek és hegyek, gödrök és halmok, tehát görbe és göröngyös utak a szívünkben vannak. Tehát bennünk, és nem kívülünk. Nevezhetjük azokat lustaságnak, érdektelenségnek vagy közömbösségnek, sőt, ami rosszabb: közönynek mások gondjaival, bajaival szemben.

Vannak a szívünkben (vagy lehetnek) olyan nemtelen érzések és ösztönzések, amelyek a testi embert, az érzéki embert jellemzik, s mi gyakran tápláljuk, pátyolgatjuk azokat ahelyett, hogy szembe szállnánk velük és ajtót mutatnánk nekik. Vannak (vagy lehetnek) olyan megnyilatkozásaink, amelyek mások előtt is feltűnőek, észrevehetők: pl. hogy viszálykodunk, türelmetlenkedünk, keményen és (esetleg) igazságtalanul ítélkezünk. Az advent éppen annak az ideje, hogy ezeket a Jézus szemében méltatlan és magunk előtt is szégyellni való érzéseket, indulatokat eltávolítsuk a szívünkből. Így alkalmasakká válunk arra, megtisztult, megújult szívvel és lélekkel meglássuk az Üdvözítőt. Sőt, nem csak mi, hanem „minden ember”, tehát azok is, akik rajtunk keresztül, a mi életünket látva van módjuk megtapasztalni Isten boldogító jelenlétét Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, akinek legyen dicsőség, tisztelet és hatalom mindörökkön örökké.

P. Szikszay Sándor SDB

Szaléziak.HU