Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 24. vasárnap - Ti kinek tartotok engem?
Szalézi szavak - Évközi 24. vasárnap - Ti kinek tartotok engem?
2021-09-09 Csütörtök | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Az evangéliumok alapkérdése hangzott ma el Jézus ajkáról: „Hát it kinek tartotok engem?” Jézus ma is fölteszi ezt a kérdést azoknak, akik hozzá tartoznak. S ennek a kérdésnek akkor is volt, ma is van provokatív éle. Színvallásra készteti mindenkori tanítványait: Kicsoda ő nekik, hol van a helye életükben? Jézus nagyon jól tudja, hogy az emberek nagy többsége felületesen vélekedik. Bár mindenki, aki valamennyire ismeri őt, a nagyok, sőt, a legnagyobbak közé sorolja. De nem tartja többnek, mint embernek.
A tanítványok azonban már nem csupán „valamennyire” ismerik Jézust, hiszen nem alkalmi hallgatói vagy csodálói, hanem legszorosabb környezetéhez tartoznak, a családját alkotják, tehát már jól ismerik őt. Az ő élő és figyelmes hitük a felületes vélekedéseken messze túljutva ráismer az igazi és teljes valóságra: „Te vagy a Messiás, a Krisztus, az Isten Szentje, az Isten Fia!” Bár még ebbe a teljes hitbe is becsúszhat az a hamis vélekedés, melyet Péter, Jézusnak tett szemrehányásával jól érzékeltet. Amikor ugyanis Jézus kezdi őket tanítani szenvedéséről és haláláról, Péter tiltakozik: a Messiás, az Isten Fia nem engedheti, hogy megalázzák, hogy szenvedjen és megöljék. Milyen hallatlan tekintély- és hitelvesztés lenne ez! Pedig a teljes Krisztus-képhez hozzátartozik rez is, sőt, ez hitelesíti igazán, amint Izajás próféta megrázóan, ugyanakkor fölemelően megfogalmazza az ószövetségi olvasmány jövendölésében a szenvedő Messiásról: „Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” Aki tehát ezt a Messiást, ezt a Krisztust el tudja fogadni, az maga is hiteles Krisztus-követővé válhat, mert azonosulni tud Jézus teljes életsorsával: megaláztatásával, szenvedésével és dicsőségével, halálával és feltámadásával. És ebben van a keresztény élet sajátos paradoxona, látszólagos ellentmondása. „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” Továbbá: aki elfogadja a földi élet kudarcait, vagyis „elveszíti életét” Jézusért és az evangéliumért, az menti meg igazán az életét és lesz részese Krisztus föltámadt életének.
Olyan kihívással találjuk szemben magunkat mai magyar keresztények, katolikusok, amelynek lehető legjobban meg kell felelnünk, és érthető, hogy szorongunk miatta, félünk tőle.
A kihívás azt jelenti például, hogy a gyerekek, ifjak sokasága, tömege várja, hogy megmutassuk nekik: kicsoda igazán Jézus Krisztus, az evangélium Krisztusa, az Egyház Krisztusa. Várja tehát a hiteles Krisztus-képet. Hogyan találunk el hozzájuk, hiszen szüleik sem látják, hogy mennyire meghatározóan fontos számukra a Jézusra vonatkozó minden helyes ismeret, információ. S hogy ugyanilyen fontos a Jézussal kapcsolatos minden hiteles élmény és tapasztalat. Mit tesznek tehát a gyakorló hívő keresztények? Mernek-e végre a világ elé állni és tanúsítani, életükkel, szavaikkal és egész gondolkodásmódjukkal tanúsítani, hogy a Krisztus-követés értelmes vállalkozás, hogy a keresztény élet mindenki számára járható út, sőt, boldogságra vezető út, életforma?
Egy olyan szalézi plébánián dolgoztam, ahol közvetlen szomszédságunkban nagy iskolacentrum működött: általános iskola, gimnázium és szakközépiskola, szakmunkásképző intézet és két kollégium. Egy szalézi közösség számára egy ilyen környezet, az ilyen terep ideális lehetőség, áhított kihívás. Szerény kezdeményezésekkel próbálkoztunk. Így pl. átmenni a kollégiumba, elbeszélgetni a fiatalokkal, lehetőséget kínálni nekik a rendházban, hogy biliárdozzanak, pingpongozzanak, fölajánlani, hogy ők is bármikor átjöhetnek és beszélgethetnek. Többen, sőt, mondhatnám, sokan éltek ezekkel a lehetőségekkel. Mindeközben kiderült természetesen, hogy ezek a tizenéves fiatalok csaknem kivétel nélkül hitismeret hiányban szenvednek. Ebből következően kemény előítéletekkel éltek nem is Jézussal, hanem az Egyházzal és általában a hívő emberekkel szemben. Ez a kérdés merült föl, s a kérdés mai is érvényes: belenyugszunk-e, hogy ez a réteg „elveszett nemzedék”, vagy közéjük megyünk és meghallgatjuk provokatív és esetenként cinikusnak hangzó kérdéseiket, megjegyzéseiket? Aztán – Don Bosco módjára – miután kölcsönösen megismertük egymást, azt mondjuk nekik: a életetek értelme is Krisztusban van. És Krisztus Egyháza, annak képviselői szeretnek benneteket úgy és olyannak, amilyenek vagytok. Ezek a fiatalok nem igazán érzik jól magukat a bőrükben. Szenvednek, mert a céltalanság, a kilátástalanság és az ebből fakadó felelőtlen életvitel kísérti vagy kerítette máris hatalmába őket. Közéjük kell tehát mennünk, azzal az előítélettől mentes, gyanakvás és visszautasítás nélküli szeretettel, amellyel Jézus szólt hallgatóihoz, s amellyel Don Bosco közeledett a maga korában az elhagyatott, kallódó, veszendő fiatalokhoz.
Összefoglalva: azt a szeretetet kell megmutatnunk, tanúsítanunk, amely ma is egyedül képes hitelesíteni vallásosságunkat. Amint Szent Jakab írja a szentleckében: „Tetteimmel bizonyítottam hitemet.” Kinek tartjuk tehát Jézust? Az Isten atyai szeretetét képviselő Megváltónak, Üdvözítőnek, akinek van személyre szóló mondanivalója gyereknek, fiatalnak, felnőttnek és idősnek egyaránt.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
