Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak – Évközi 5. vasárnap
Az evangéliumi részben, amit ma hallottunk, van egy nagyon fontos elem: a só. Akik szeretnek főzni, azok tudják, hogy milyen fontos szerepet tölt be a só az étkezésünkben. Ma már rengeteg fűszerhez hozzá tudunk jutni, de régen a só volt a legértékesebb fűszer. A Római Birodalomban a katonáknak sokszor sót adtak fizetségül - a latin „salis” (só) szóból származik az angol „salary”, vagyis fizetés szó is. Több példa is van más nyelvekben, hogy a só milyen fontos szerepet töltött be. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy Jézus is a sónak a példáját használja.
Miért is fontos ez?
Amikor főzünk valamit, akkor nem csak beletesszük a vízbe, felforraljuk és megesszük, hanem megsózzuk, hogy finom legyen. Hogy legyen valami íze. A hitünknek is ilyennek kell lennie.
Volt egy fiú, aki egy napon nagyon vidáman ment iskolába. Az osztályfőnöke megkérdezte, miért ilyen vidám, miért ő azt felelte:
– Azért, mert ma reggel meglepett az apukám. Amikor reggeliztem, odajött hozzám, átölelt és azt mondta: „Legyen szép napod!” – és elment.
– És miért meglepő ez számodra? – kérdezte a tanár.
– Kérdeztem az apukámat, miért kel fel ilyen korán és megy el, hiszen a munkahelye nagyon közel van és csak kilenctől dolgozik. Azt válaszolta, hogy munka előtt még bemegy a közeli templomba szentmisére.
A tanár még mindig nem értette, hogy ez miért ennyire meglepő, és tovább kérdezett. A fiú pedig folytatta:
– Múlt vasárnap nem akartam menni misére, de az apukám nem parancsolt rám, hogy muszáj mennem, mert az nagyon fontos, de azt sem mondta, hogy ő minden nap elmegy és mennyire értékes a mise, csak elfogadta, hogy nem megyek. Ezen lepődtem meg.
A hitünk ilyen. Nem azért járunk szentmisére, mert a nagymama küld, vagy, mert ott jó a társaság, nem ilyen külsőséges dolgok miatt, hanem Jézus Krisztusért, azért, ami az oltáron történik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – ezért járunk szentmisére.
Egyszer az egyik oratóriumban megkérdezte az atya a diákokat, hogy miért járnak szentmisére. Olyasmit válaszoltak, hogy azért, mert ott vannak a szülők. Utána tőlük is megkérdezte, ők miért járnak templomba. Az egyik szülő azt válaszolta: „Azért, hogy jó példát mutassak a gyerekeknek.” Mire a gyerek ránézett az apjára és azt mondta, hogy azért ne járjon szentmisére.
Mennyire igaz! Ne azért járjunk szentmisére, ne azért járuljunk a szentségekhez, mert valaki küld, mert az Egyház azt mondja, hogy szükséges, mert ha nem megyünk, halálos bűnt követünk el. Nem! Járjunk azért, mert szükségünk van Jézus Krisztusra! Különben nem leszünk a föld sója. Nem leszünk a világ világossága.
Ez olyan, mint amikor valaki parfümmel beillatosítja magát, nem visz magával egy táblát, hogy: „Ezt a parfümöt viselem.” Nem! Érezzük az illatát! Ez ugyanilyen. Ha valaki megéli a hitét a mindennapi életében, az látszik! Az sugárzik belőle! Ezt mondja Jézus Krisztus, hogy nem kell hirdetni, hogy milyen bölcs vagy, milyen okos vagy, és miért kell menni szentmisére és szentségekhez járulni. Nem. Azért, mert érzed, hogy szükséged van Jézus Krisztusra. És amikor ez megvan, amikor nagyjából fel is fogjuk, akkor nem csak egy érzés, hanem egy döntéssé válik. Akkor az más. Akkor már nem kell minden döntés előtt azt kérdeznem magamtól: „Hú, most akkor Jézus Krisztus mit is kér tőlem?” – nem, automatikusan megtörténik, mert élem a hitemet. Az egy irreális elvárás, hogy nem fogok elesni. El fogok esni, többször is. Lesznek emberek, akik kinevetnek, de ha ez akadályoz, akkor nem éled a hitet, nem látjuk, nem érezzük azt a közeget.
Ez olyan, mint amikor áramszünet van, és meggyújtunk egy gyertyát. Bármilyen nagy terem is legyen az, egy gyertya bőven elég, mert fényt ad. És nem csak a fény fontos, hanem hogy irányt ad. Ha belépünk egy sötét terembe, amelynek a közepén egy gyertya ég, mindenki arra a gyertyára fog nézni, mert az ad egy irányt.
Tudunk-e irányt adni másoknak? Tudunk-e az életünkkel vezetni más embereket? Nem csak szavakkal, nem nagy bölcsességgel, nem okos olvasmányokkal, hanem az életünkkel. Amikor látnak bennünket, akkor mit mondanak? És érdekel-e? Ha érdekel, mit mondanak, akkor nagy bajban vagyunk. Az olyan, mint amikor véka alá rejtjük a lámpást: ott van bennünk az a hit, az a tűz bennünk van, de valami alá rejtjük, hogy senki ne lássa, mert kinevetnek.
Félünk-e attól, hogy megmutassuk, hogy Krisztushoz tartozunk?
Egyszer, amikor kirándultunk az animátorokkal Budapestre, bementünk vacsorázni egy étterembe, és mondtam a gyerekeknek, hogy akkor most imádkozzunk. Keresztet vetettünk, de láttam rajtuk, hogy csak azért csinálják félve, remegve, gyorsan, mert én ott vagyok. Egy másik asztalnál ült egy fiatal pár – mindenki észrevett minket, mert elég hangosak voltunk – és az étkezés végén ők is keresztet vetettek és imádkoztak. Ezt az animátorok közül is többen észrevették és az étkezés utáni imát már sokkal határozottabban mondták el, már nem volt akadály, hogy kineveti őket valaki.
Ez a második dolog: hogy félünk megmutatni a hitünket.
A harmadik pedig, hogy arra buzdít minket Jézus Krisztus, hogy érezzük ezt a lángot a szívünkben, és adjuk át – ez a misszió szerepe. Nem csak az a misszionárius, aki külföldről jött! Ez egy keresztény hivatás: átadom a hitemet, prédikálok az életemmel. Ez a misszionárius. Az igazi misszionárius.
Ezt kéri Jézus Krisztus tőlünk. Hogy érezzük meg először ezt a lángot, mert mindenkiben benne van. Sokszor elrejtjük, nem mutatjuk, letekerjük, hogy kicsi legyen a láng, de érezni kell. Nem felfogni, hanem érezni, mennyire szükséges Jézus Krisztus jelenléte az életünkben. Érezni kell és átadni. Ez nem két folyamat, egyszerre történik. Látjuk ezt a történelem során is, nem is kell nagyon messzire menni. Itt van például Teréz anya: belépett egy rendbe, nagyon boldog volt, de érezte, hogy Isten másra hívja őt, ezért kilépett a rendből, bár nagyon sokan kritizálták. De nem megy vissza Albániába, hanem ottmarad Indiában és azt teszi, amit az a tűz a szívében diktál neki. Teréz anya soha nem gondolta, hogy rendalapító lesz, csak azt akarta csinálni, amit Jézus Krisztus mond neki. És milyen sok jót tett!
Sokszor hangsúlyozom az animátoroknak, mennyire nagyon fontos Jézus Krisztus jelenléte az életünkben! Mert programokat bárki tud csinálni. Hívunk profikat és megcsinálják. Nekünk azért kellenek szalézi animátorok, mert Jézus Krisztushoz akarjuk vezetni a gyerekeket és a fiatalokat, és ezt nem tudjuk profi céggel, vagy egyedül megtenni. Együtt vagyunk egy nagy közösség. Mennyire jó, ha nem csak egy gyertya ég, hanem száz! Mennyivel több a fény!
Kérdezzük meg magunktól, hogy hűségesek vagyunk-e ehhez a fényhez, ami már bennünk ég? Hűségesek vagyunk-e az életünkben, a mindennapi döntéseinkben? Kis döntések: reggel nehezen kelek fel, de mégis felkelek; rossz a kedvem, de tudom, hogy nem szabad ezt kimutatnom. Meg tudom-e csinálni? Fontos, apró dolgok. Ezen múlik.
Kérjük Istentől a kegyelmet, hogy a föld sója és a világ világossága legyünk!
P. Misquitta Claudius SDB 2014. február 9-én elmondott prédikációja.
