Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Hamvazószerda - Hagyjuk, hogy Jézus megtaláljon
Szalézi szavak - Hamvazószerda - Hagyjuk, hogy Jézus megtaláljon
2021-02-18 Csütörtök | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • nagyböjt •
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, számomra egy kicsit váratlanul jött ez a nagyböjti idő. Talán ez a covidos, vírusos, maszkos idő teszi, hogy kicsit olyan egyformává váltak ezek a téli napok. A Don Bosco ünnep is idén nagyon csendes volt, farsangot meg nem tarthattunk…És egyszer csak itt van hamvazószerda meg a nagyböjt kezdete!
Különösen is jó és mindig is egy erős jel a hamvazás, ami segít elkezdeni ezt a nagyböjti időt. Egy nagyon szép és ősi szimbólum ez, hogy az Anyaszentegyház hamut szór a fejünkre. Régi idők óta a hamu a megtisztulásnak nem csak szimbóluma, jelképe, hanem eszköze is volt. Dédnagyanyáink még használták, de most is, ha valaki elmegy bográcsozni, a bográcsot sokszor csak egy kis hamuval ledörzsöli és szállítható lesz az a bogrács. Ősi eszköze a megtisztulásnak a hamu. Hamvazkodásnál meg különösen szép szimbólum, különösen ha arra is gondolunk, hogy ezt a hamut nem csak összekotortuk valahonnan a sarokból, hanem a tavaly virágvasárnap megszentelt barkaág, amivel Jézus bevonulását fogadtuk, amivel Jézusnak örültünk, annak elégetésével készült ez a hamu.
Föl is vetődik a kérdés, hogy vajon én, aki tavaly virágvasárnap örömmel fogadtam a szívembe, életembe, lelkembe bevonuló Krisztust, vajon ő hova jutott? Megérezzük és megtapasztaljuk, hogy újra szükségünk van rá, hogy jöjjön felénk. És most itt van ez a szent idő, Krisztus keres bennünket, találkozni akar velünk, meg akar érinteni bennünket, hogy meggyógyuljunk, mint a vasárnapi evangéliumban a leprást, akit megérintett és meggyógyított.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma, mindörökké.
A megkezdődő nagyböjti időszakot némelyek tornamutatványszerűen élik meg, hogy 40 napig nem eszek húst, lemondok mit tudom én miről - persze, általában olyanról, ami azért nem rengeti meg az életünket…kevesen vannak, akik a kávéról -, de ezt engedjük el! A nagyböjt nem ilyen külsődleges produkció, hanem a lélek megtérése. Odahajolás Krisztushoz. Vagy még inkább talán annak a megtapasztalása, amit egyszer valaki olyan kedvesen írt le, hogy „legenda”, hogy egy bűnbánó ember nagy terhekkel érkezett, kicsit félt is a gyónástól – gondolom, ez ismerős –, és a gyónás előtt, amikor talán meg is futamodott volna, akkor letérdelt abban a nagy székesegyházban, ahol éppen zarándokként volt és a kereszten levő Krisztus, aki előtt éppen imádkozott, lehajolt hozzá és átölelte.
Ez a nagyböjt lényege, hogy észrevegyük, hogy Krisztus keres minket, lehajol hozzánk és átölel bennünket. Akkor is, ha én ezért túl sok mindent nem csináltam. Szinte csak jelen kell lennünk, mint az elkóborolt bárány, akinek utánamegy a jó pásztor – nincs más dolga, mint hogy engedje magát megtalálni.
A nagyböjti idő arra való, hogy mi is engedjük, hogy Krisztus megtaláljon bennünket.
Persze, ehhez vannak a lelki életnek eszközei, amik ezt segítik. Amik növelik a mi alkalmasságunkat arra, hogy ne gondoljuk, hogy elegek vagyunk magunknak, majd mi mindent megoldunk, talán nincs is szükségünk Krisztusra, csak úgy néha írja alá a jelenléti könyvet és akkor jók vagyunk. Ilyen lelkiéleti eszköz arra, hogy Krisztus megtaláljon bennünket a böjt vagy tágabb értelemben az önmegtagadások gyakorlása, ami természetesen nem csak az ételhez kötődik, hiszen mint önmegtagadás – gondoljuk el, milyen nehéz reggelente elindulni, nekem nagyon – itt van rá az alkalmas szent idő.
Egyszer egy idős pap nagyon megvigasztalt, azt mesélte, hogy ő úgy kel föl reggelente, hogy amikor szól az óra – nagyon messzire teszi – akkor lezuhan az ágyról és minden reggel egy nagy koppanással indul. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen találékony! Vagány dolog, és még be is ismeri nekünk (akkor fiatal kispap voltam még), hogy bizony, ez a gyengesége. Meg ma már tudom, hogy ez az erőssége is, mert nagy dolog, ha valaki idős korára nyugodtan tud aludni.
Az önmegtagadásban fontos, hogy kreatívak legyünk. Nem csoki…, ki kell lépni a lelki gyermekkorból. Persze, akinek ez érdekes, akinek ez személyre szabott, az akkor maradhat ott, hogy a csoki, meg nem nassolunk, meg stb., de próbáljunk meg valami olyat tenni önmegtagadásként, ami előbbre visz bennünket a lelki életben!
Nagyon nagy dolog például, ha sikerül egy kicsit „zajtalanítani” a környezetünket. Nagyon sok embernél mindig szól valami: rádió, tévé, egyszerre akár két-három dolog is. Rengeteg zaj és rengeteg fölösleges információ vesz bennünket körül. Ha ezt a nagyböjtben kicsit megszűrjük, ha mondjuk tartunk egy-egy Facebook-mentes napot, vagy olyat, ami ránk vonatkozóan ebben érdekes, akkor ez egy kicsit segít bennünket, hogy rátaláljunk a belső önmagunkra és ez fontos ahhoz, hogy Krisztus megtaláljon minket, hiszen ezek mind-mind csak eszközök arra, hogy hagyjuk magunkat megtalálni.
Ilyen dolog az imádság is. Aki azt mondja, hogy imádkozni könnyű, azt én nagyon irigylem. Szerintem imádkozni nehéz. A zsolozsma nekem különösen is – ugye, papok, néha szoktuk mondani – „a nap terhe”: harminc éve ugyanaz. Nem változik. Higgyétek el, hogy amikor az ember már tudja, hogy két lap múlva mi következik, nehéz odafigyelni. De akkor is ott van, amit hála Istennek elmagyaráztak nekünk a teológián, hogy ez a világegyház imádsága. Hogy Tokiótól Buenos Airesig az egész papság, szerzetesség, nővérek, testvérek, paptestvérek, püspök urak, mindenki ezt imádkozza, ebbe kell belehelyezkednünk. Akkor ez sok erőt ad hozzá, hogy az ember megtalálja magát benne, meg az örömét is.
Az imádsággal megint egy bajunk van, hogy túl sok zaj van benne. Túl sokszor önmagunkat halljuk vissza. Nem hagyjuk Jézust szóhoz jutni.
A plébános atyának nagyon szép kezdeményezése ezek a péntek déltől elég hosszú szentségimádások, amik most a kápolnában zajlanak. Nem vagyunk olyan sokan, hogy a vírus miatt gond lenne, de jó volna, ha akár meg is telne. Mert miért ne lehetne azt megtenni, hogy megyek haza pénteken a munkából, megállok itt és betérek a szentségimádásra? Hogy Jézus megtaláljon engem. És egy picit nem teszek mást, mint Gárdonyi regényében az öregember, akitől megkérdezi a pap, hogy mit csinál a templomban, ül hátul csendesen, és azt mondja, hogy. „Én nézem őt, és ő néz engem.” Ez egy mély imádság. Isten színe előtt lenni. Isten színe előtt szabadon jelen lenni, feladatok nélkül, elvégzendő dolog nélkül. „Na, még ezt el kell mondanom…” Nincs ilyen!
Hagyni, hogy megtaláljon. Hagyni, hogy átöleljen. Hagyni, hogy megérezzem azt az alapigazságot, hogy ő közel van hozzám.
Nagyböjt erre egy kiváló szent idő, maga a hamvazkodás bűnbánati szimbóluma is erre hív meg bennünket. Hagyjuk, hogy Jézus megtaláljon és átöleljen minket!
P. Ábrahám Béla SDB
Szaléziak.HU
