Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Isten Igéjének vasárnapja
Isten Igéjének vasárnapja van. Számunkra ez egy ismerős dolog, nem? Ferenc pápa levele óta helyezzük ki legalább egy évben egyszer a templomaikban ünnepélyesen a Szentírást, hiszen már a 70-es években, emlékszem, amikor a ministrálni kezdtem, már akkor volt Szentírás vasárnap. Már akkor kihelyeztük így, ünnepélyesen, gyertyák közé, díszesen a Szentírást, hogy rátekintsünk, hogy tudatosítsuk magunkba, mennyire nagy ajándék Isten Igéje a számunkra, és mennyire fontos forrása a hitünknek.
Szentírás vasárnapja akkoriban ősszel volt, méghozzá azért, mert mindig kapcsolódott a nagy bibliafordító, Szent Jeromos ünnepéhez. Szent Jeromos napja előtti vasárnapon volt Szentírás vasárnap, hiszen ő az, aki kezünkbe adta a teljes Bibliát egységes latin fordításban, és erre az életéből több mint húsz évet áldozott, hogy ezt a munkát elvégezze.
Szent Jeromos mondta azt is, amit aztán sokan azóta megismételnek, és sokunknak is lehet akár a tapasztalata, hogy aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismerheti Krisztust sem. A Szentírás nem valamilyen ideológiai könyv, nem valamilyen vallási kézikönyv, nem valamilyen kulturális, történeti, tájékoztató, nem életrajz. A Szentírás a hit könyve, egy kinyilatkoztatás, mert hogy Isten feltárja benne önmagát. Történeteken, eseményeken, egy nép életén keresztül, cselekményekben bemutatja azt, hogy egy élő és cselekvő Isten, aki értünk és a mi üdvösségünkért szeretetből cselekszik, akinek fontosak vagyunk. Ezért szoktuk klasszikusan hittanórán úgy megfogalmazni, hogy ez a kinyilatkoztatás nem csak Istenről szól, hanem az emberről is, hogy ki az ember. Feltárja az ember titkát is, az ember méltóságát.
És leginkább a kinyilatkoztatott Szentírás fő üzenete és titka, hogy Isten és ember kapcsolatáról szóljon. Hogy bár maguktól nem ismerhetnénk meg az Istent, de ő feltárja magát, és megismerhetővé teszi magát a számunkra. És a másik, amit a Szentírás mindig kiemel, hogy a kereszténység nem egy hagyományos értelmezés, hanem vallás. A vallásban az embernek kéne Istent keresni. A kinyilatkoztatott biblia pedig arról árulkodik nekünk, hogy itt Isten keresi az embert. És ezt, ennek a titkát, ennek az útját, a hit zarándokútját tárja föl a Szentírás a mi számunkra.
Ezért nagyon fontos annak az ismerete. Mennyire vesszük kézbe, mennyire forgatjuk, mennyire olvassuk, és hogyan tesszük ezt? Valakivel beszélgetem, nemrég említette, hogy hatodszor olvassa végig a teljes bibliát. Hát az egy elég komoly bibliaolvasottság már, hogy hatodszor a teljeset. Én nagyvonalú vagyok veletek is, és azt gondolom, hogy az Ószövetséget nagyrészt elengedhetjük, mert az a kinyilatkoztatásnak a Krisztus előtti fontos, de egy korábbi eseménye. De azt nem engedhetjük el, hogy az evangéliumokat ne olvassuk el, és nem össze-vissza, nem belelapozgatva, hanem úgy, ahogy azt a Szentlélek a kezünkbe adta, az elejétől a végéig, egy folyamatos olvasásban. Nagyon fontos, hogy a Szentírást megtiszteljük azzal, hogy úgy vesszük kezünkbe, hogy az a hit könyve, a Szentlélek ajándéka. Mint megajándékozottak vegyük kézbe a Bibliát, és engedjük, hogy az élő Isten élő szava életté váljék bennünk.
Ehhez pedig azt kell, hogy ne össze-vissza, vagy hangulati függőségben olvassuk, hanem folyamatában, elkötelezetten, a szív nyitottságával, az értelem befogadókészségével. És mindig arra készen, hogy tudjuk, hogy ez a Szentírás, amikor olvasom, akkor ott és akkor nekem szólal meg. Van benne általános örök igazság, és van a nekem szóló, a most nekem szóló üzenet.
Ezért van az, hogy a Szentírást nem lehet megunni, mert az élő Isten élő szava hozzám, aki még én is remélem, hogy élek, valamilyen módon még cselekszem, még tervezem, még vágyaim, még gondolataim, reményeim vannak, és ezekben irányít el engem ez a kinyilatkoztatott Isteni Szó. Nagyon fontos lenne persze olvasni az apostolok cselekedeteit, az egyház történetéről, aztán a páli, vagy a többi apostoli leveleket is természetesen, és befogadni az Isten igényét, megismerni azt.
Ez a vasárnap talán még egy dolgot ránk bíz.
Elgondolkodom sokszor azon, hogy a mi katolikus-keresztény kultúránkban az ajándékozás, az mennyire pogány módon megy. Általában olyan ajándékot adunk, amit bárki más is adhatna. És az ajándéknak nem mindig, de nagyon sokszor az anyagi értékét nézzük, vagy azt, hogy mi az elvárás.
Mennyire fontos lenne, hogy tudjunk például Szentírást, Bibliát ajándékozni. Édesanyám 87 éves, de még elég nagy akarattal bír. Ezért aztán nem hagyta nagyon nyugodni, hogy a keresztfiam, a nővéremnek a nagy fia, csak református módon esküdött meg a tavasszal egy egyébként elkötelezett, nagyon kedves református hölggyel Debrecenben. Tehát az így a római katolikus félnek nem érvényes, és mondjuk ez a keresztfiamnak annyira nem volt napi feszültség tárgya. De hát azért ebben ugye egy nagymama nem nyugodhat bele. Megszervezte, hogy én Péliföldszentkereszten katolikus módon megeskessem őket. Eddig egy ilyen általános, erőteljes nagymamai történet. De rátett volna olyat, amiből én is tanulhattam, ugyanis volt már polgári esküvő, volt már református esküvő, itt tényleg hatan voltunk minden formalizmustól, fölösleges sallangoktól mentesen.
És akkor ő azt találta ki, hogy az addigi családi Bibliát adta nekik oda ajándékba.
Először arra gondolt, hogy vesz egy újat és azt adja nekik, aztán rájött, hogy az, amiben ott van a nagyanyjának, nagyapjának a keze nyoma, hogy ezt ők már forgatták, azt talán nem lehet majd csak úgy félretenni. Azt nem lehet csak úgy betenni a polcra. Az az ajándékozottat is valahogy kötelezi, jó értelemben arra, hogy megnyissa a szívét és kinyissa a Bibliát. És egyébként a fiatalok is, amikor a kis rövid, egyszerű ebéd elején megkapták ezt az ajándékot, intelligens, normális fiatalokról lévén szó, nagyon jól reagáltak rá, és nagy, láthatólag komoly örömet is okozott ez nekik.
Tehát azt gondolom, hogy bátorodjunk föl arra, hogy Szentírást adjunk ajándékba. Házasság, évforduló, névnap, születésnap, karácsony, húsvét, elsőáldozás, bérmálás. Van rá alkalom bőven, és nagyon sok a hiány ebben. Adjuk oda a Szentírást ajándékba, mert a jó könyv történetét nem tudhatjuk előre, hogy mikor, kit, hogyan szólít meg.
Röviden had emlékezzem még arra, hogy tegnap Szalézi Szent Ferenc püspök és egyháztanító emléknapja volt a Katolikus Anyaszentegyházban. Ő a mi névadónk, védőszentünk, példaképünk. Ugye Don Bosco kb. 200 éve élt, de Don Bosco azt mondta, hogy ahhoz, amit mi, szaléziak tenni szeretnénk, az ifjúság nevelése és oktatása, ahhoz arra a fajta türelemre, jóságra, szelídségre, kedvességre van szükség, mely Szalézi Szent Ferencet jellemezte. Ezért saját magát, műveit, bennünket rábízott Szalézi Szent Ferenc püspökre.
És csak egy történet róla így, a mai vasárnap végén.
Szalézi Szent Ferenc ült az íróasztalánál, dolgozott, valamit írt. Amikor lehetett hallani, hogy valaki nagy dérrel-dúrral rohan föl a lépcsőn, nagy zajjal jön be a püspök dolgozószobájába. Egy fiatalember eléje pattant és azt mondta neki, hogy: „Püspök úr, itt vagyok, akarok valami jót tenni a világba, azt akarom, hogy általam egy kicsit szebb, jobb legyen a világ, mit tegyek?” A püspök abbahagyta az írást, föltekintett rá, mosolygott egyet és annyit mondott: „Fiatalember először is, legközelebb majd halkabban csukja be az ajtót.”
A világban a nagy dolgok ezzel kezdődnek.
Ez a vasárnap pedig abban erősítsen meg bennünket, hogy otthon halkan nyissuk ki a Szentírást, hogy képesek legyünk figyelmesen, halkabban becsukni az ajtót.
Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. január 25-én
Szaléziak.HU
