Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Urunk mennybemenetele
Sokszor nem tudunk mit kezdeni ezzel az ünneppel, furcsa is az ember számára, hiszen örülnünk kéne, de hát mégiscsak búcsúzunk. Persze, értjük meg, elmélkedünk is az igazságán ennek a napnak, de valahogy... Hát miért nem lehetett, Uram, egy kicsit másképp? Kicsit kézzelfoghatóbban. Olyan „jobban velünk maradóan”…
Az ember elképzelte gyerekként, hogy mondjuk, lehetne Jézusnak egy nagy központi ünnepi temploma Jeruzsálemben, ahová el tudnánk zarándokolni. Aztán persze az ember egy kicsit érettebb fejjel rájön, hogy akkor a hit értéktelen dolog lenne. Az nem egy hit lenne, nem egy személyes állásfoglalás. Nem lenne benne az embernek a küzdelme, a szabadsága, a méltósága, hanem egy kötelezően lerótt valamiféle imádat lenne valaki előtt, aki ezt elvárja, és valaki előtt, aki ezt ott prezentálja.
Nem tudom, hogy megütött-e a fületeket a mai evangéliumban egy mondat? Először azt mondja, úgy kezdi, hogy van a tizenegy tanítvány, tehát hogy nincs tömeg. Majd ilyen finoman azt írja Máté, hogy: „Egyesek azonban még kételkedtek.”
Nem a nagy tömegből, a tizenegy közül, hiszen csak ők vannak ott, még kételkednek? De hiszen megérintették az oldalán, meg a kezén a sebeket! Hát látták őt a zárt ajtón bejönni, de evett is velük. Hol van? - és ez fantasztikusan szép, hogy ez így van, mert valahol ők, mi vagyunk. Hálásak lehetünk az apostoloknak, hogy sokszor egy kicsit nehéz szívűek, kicsit ilyen…, mert hogy mi is ilyenek vagyunk. És Jézus nem kezdi el nekik nyolcvanszorra is magyarázni: „De tudjátok, srácok, Isten fia, megtestesülés, halál, föltámadás… Itt vagyok!”
Hát nem azt mondja, hogy: „Menjetek, tegyétek tanítvánnyommá a népeket. Ti, akik még időnként egy kicsit kételkedtek.”
Mert ilyen a hit.
Ez a hitünk egyik csodája, hogy Isten soha semmit nem tesz nélkülünk. És soha semmit nem tesz úgy, hogy ránk dönti az ajtót. Ő, aki bennünket azzal a méltósággal teremtett, hogy szabad akaratunk van, hogy döntési helyzetben vagyunk, ő ezt még akkor sem, ha néha talán mi időnként kérnénk. Mert ez olyan fárasztó, olyan kétségekkel teli. Akkor sem veszi ezt tőlünk vissza, mert ez a mi emberi és istengyermeki méltóságunk. És ez a hitünk titka, hogy akár ellen is mondhatunk.
Szent Ágoston fogalmazza olyan szépen az Isten városáról-ban, hogy Isten, meg akár a Confessiones-ban, a Vallomásokban is, hogy Isten mindig a maga szeretetével vonz bennünket. Újra és újra fölkínálja magát nekünk, újra és újra megmutatkozik, soha nem erőszakos, soha nem kényszerít, soha nem használ olyan durva, egyértelmű beavatkozásukat, ami elvenné a mi emberi szabadságunkat és méltóságunkat. Hanem néven szólít és meghív és szeret és vonz, és utánunk jön és vállára vesz minket, de nem veszi el a szabadságunkat.
A mai ünnepnek van még egy nagyon nagy jelentősége - talán ritkán gondolunk bele -, hogy Jézus visszatér az Atyához, az Ő dicsőségébe. Ezt meg is valljuk majd a hitvallás szavaival: „Fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön.”
De ki is ez a Jézus? Az Isten fia, a Logos, a második isteni személy. De mi változik most, amikor ő visszatér az Isten dicsőségébe, az Atya jobbjára?
Az, hogy magával viszi oda a mi emberségünket.
Jézus embersége nem szűnt meg a föltámadásban. Ugyan nem ez a gyarló emberi test az övé, ami térnek, időnek, észségnek, betegségnek van kitévé, ennek a függvénye, hanem egy megdicsőült test, de korporealitás, testiség az ő személyiségéhez, az ő egzisztenciájához, az ő létének lényegéhez, a megtestesüléstől kezdve mindenkoron hozzá fog tartozni az ő embersége is. Mert – mellesleg -, ha nem tartozna hozzá az ő embersége, akkor a mi szentségeink sem működnének. Hiszen embersége révén lehet az, hogy ő a Szent Eucharisztiában, a kenyérben és a borban önmagát adja nekünk. A megtestesült Krisztus tud Isten fiaként a kenyérben és a borban Krisztussá lenni, és önmagát nekünkajándékozni.
És azt a mi emberségünket ő tehát fölvitte a mennybe. Fölvitte a mennybe elsőként a halottak közül, ahogy Szent Pál fogalmaz, és azért, hogy oda hazavárjon minket is.
Miután olyan másfél éve plébános vagyok, gyakrabban kell temetnem, mint valaha. Igazából előtte szinte nem is kellett. És nagyon sokszor a temetési szertartások alkalmával János evangéliumának azt a részét olvasom, ahol azt mondja Jézus az utolsó vacsorán, hogy: „Ne aggódjatok, Atyám házában sok hely van.” És azt mondja, hogy: „Előre megyek, és magammal viszlek titeket.”
Erről szól a mai vasárnap, a mennybemenetel vasárnapja.
És még valamiről befejezésként: Jézus nem olyan, mint egy kicsit kiégett öreg edző, aki úgy leáll a pálya végén, és azt mondja: „Na jól van, srácok, indítom a stoppert, érjetek ide időben.”
Jézus velünk jön az úton. Nem ott fönn a vár a mennyben csípőre tett kézzel, hogy: „Na, mit bénázol, na, gyerünk már, csináld!” Ő velünk jön az úton.
Ezért maradt velünk! „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végéig…”- a szavában - Szentírás, evangélium -, ezért maradt velünk úgy, hogy az imádságban megérinti a szívünket, a lelkünket, és ezért maradt velünk a legnagyobb ajándékban a szentségekben. Mert ő velünk járja végig az életünk zarándokútját.
Szóval, úgy ment el, hogy velünk maradt.
Erre is csak ő képes.
Hála Istennek, hogy ezt így, isteni ötlettel, de emberségünket is megőrizve megtette értünk. Válaszoljunk erre a nagy, kreatív, isteni szeretetre a Hitvallás szavaival!
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. május 17-én.
Szaléziak.HU
