Az egyik legszebb tapasztalat, amelyet nevelőként megélünk, amikor egy fiatal napközben odajön hozzánk és egy percet kér, mert el kell mondania nekünk valami fontosat: „Atyám, szerelmes vagyok, én vagyok a legboldogabb ember a világban. Nagyon szerettem volna elmondani, mert számomra fontos ember vagy. ” Az arca furcsán fénylik, szavai egymásba torlódnak, izgalom, majd csend. Várják a választ. Néha csak arra várnak, amíg elmondjuk nekik, hogy boldogok vagyunk és osztjuk az örömüket, vagy egy bátorító szóra. A pillanat varázsa érezhető.
Amire egy tinédzsernek a leginkább szüksége van, az az, hogy „meghallják”.
Az emberek minden korszakban, minden nyelven és eszközzel elbeszélik a történeteiket, számtalan olyan történetet, amelyek csodálatosan bemutatják Isten szabadságának találkozását az ember szabadságával. Az emberiségünk olyan történetekre épült, amelyek identitást adtak a népeknek és nemzeteknek, a mitológiára, amelyre a különböző értékek és életformák épültek.
Az emberiségünk alapjául szolgáló nagyszerű narratívákba illesztve, apró személyes történetünk hozzáadódik sok más történethez, amelyek saját eredetiségükkel és szépségükkel hozzájárulnak a történeteknek ehhez a nagy szövedékéhez, amely időtlen idők óta hömpölyög. Nem közömbös, hogy csatlakozunk-e ehhez a nagyszerű életprojekthez. Amint azt Ferenc pápa mondja: „Az ember mesélő lény. Kiskorunk óta éhezünk a történetekre, éppúgy, ahogy a táplálékra. Legyen szó mesékről, regényekről, filmekről, dalokról vagy hírekről: a történetek befolyásolják az életünket, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában. Gyakran a bennük szereplő karakterek és történetek alapján döntünk arról, hogy mi a helyes és mi a rossz. A történetek formálnak minket, alakítják meggyőződésünket és viselkedésünket, segíthetnek megérteni és megfogalmazni, hogy kik is vagyunk."
„Az ember nemcsak az egyetlen olyan élőlény, akinek ruházatra van szüksége, hogy sebezhetőségét eltakarja (vö. Ter 3,21), hanem az egyetlen is, akinek elbeszélnie kell, hogy történetekbe kell »öltöznie«, hogy megőrizze életét. Nemcsak ruhákat szövünk, hanem történeteket is: emberi képesség az, hogy szöveteket és szövegeket szőjjön.”
Amikor a pápa életünk metaforájaként „kárpitot” vagy „szövetet” használ, gyönyörű és összetett képet kínál fel és felkér bennünket, hogy képzeljünk el valamit, ami hasonló egy végtelen kárpithoz, amelyet az időkön keresztül gyártanak, ahol a színek, szövés és textúrák ezer kombinációt alkotnak, amelyek összefonódnak, és egyedi mintát alkotnak: bennünket, azt, akik vagyunk.
A pápa arra hív bennünket, hogy olvassuk el életünk történetét „a nagy Elbeszélő szemével - az Egyetlenével, aki teljes rálátással bír -, ezután közeledhetünk a főszereplőkhöz: testvéreinkhez, akik mint mi is, szerepet játszanak napjaink történetében." Majd így folytatja: „Még ha a gonoszról kell is beszélnünk, megtanulhatjuk, hogy teret hagyjunk a megváltásnak, a gonoszság közepette is felismerhetjük a Jó dinamikáját és teret adhatunk neki.”
Egy végtelen gszőttes részei vagyunk; ezt nem szabad elfelejtenünk. Lehetőségünk van végtelen számú „csomó” kötésére. Steve Jobs megkérdezte feltörekvő kmunkatársaitól: „Normális életet akartok, vagy meg akarjátok változtatni a világot?” A kérdésre adott válasz az életünk anyagának jelentésétől és súlyától függ.
Don Bosco a maga korában válaszolt erre a kérdésre. Kortársai szemében minden bizonnyal jelentéktelen fiú volt, aki névtelenségre volt ítélve, oktatás és források nélkül. Ugyanakkor, ő meg akarta változtatni a világot, különb akart lenni és „kereskedett” a tehetségével. Így átalakította a sorsát, és ezért vagyunk mi itt. Isten Lelke szabadsággal és kreativitással fonja életünk cselekményét, segítve nekünk kideríteni, kik is vagyunk mi Isten szemében.
Isten a mi hallgatóságunk; néha megközelítjük Őt és szégyenlős hangon azt mondjuk: „Van egy kis időd számomra? Valami fontos mondanivalóm van neked, amit csakis te tudsz megérteni.” Csodálatos pillanat.
ANS szerkesztői jegyzet/Szaléziak.HU
