2.  JÉZUSSAL

 

Amikor a Strenna címében azt mondom „Jézussal”, az azt jelenti, hogy Ő a mi gondolataink kezdete és középpontja. Az alábbiakban javasolt út jóval több egy lelkipásztori tervnél. Arra világít rá, hogy csak Jézussal, Jézusban és Jézus által leszünk képesek bejárni azt az ösvényt, amely valóban jelentőségteljes és meghatározó lesz az életünkben. Az evangéliumi hívásaihoz hasonlóan Jézus ma is kíváncsian figyeli és felismeri minden ember szívének rejtekét, hogy onnan tudja megszólítani és a követésére hívni őket. Erről van szó a keresztény életben: a hivatás megszületése, mikor úgy érezzük, hogy a nevünkön szólítottak minket. Lényegében ez Krisztus követése. Jézus a kezdeményező, ő csapódik mellénk az utunkon, ő az, aki találkozni szeretne velünk. Ahhoz, hogy kiválasszon és személyesen meghívjon bennünket, szükség van a mi feltétel nélküli bizalmunkra, és hogy Őrá tudjunk hagyatkozni. Mert mikor Jézus a követésére hív valakit, nem ad neki részletes programot, nem magyarázkodik, nem határozza meg a feltételeket. Jézus hívása kalandot, kockázatot jelent. Az ő útját kell bejárnunk, térkép nélkül. Lemondunk a kényelemről, felállunk és útra kelünk, s nem állunk meg úton-útfélen vitatkozni.

Az, amit megtudhattunk Jézus hívásairól az Evangéliumban, újra és újra megismétlődött az évszázadok során, mindannyiunkat így szólított meg a Szalézi Családban, s így tesz minden fiatallal, aki találkozik vele, s akiket övéinek akar. E döntést a tanítvány bátorsága jellemzi, amellyel minden félelmét legyőzi, és megkönnyíti a követéssel együtt járó nehézségeket, mint az elutasítás, a kiközösítés, a meg nem értés és más kockázatok. Amikor találkozunk Jézussal, vagyis amikor meglátogat minket, csodálatot, imádatot ébreszt bennünk. De ez nem elég. A követésnek talán a legfontosabb tapasztalata a Mesterrel való barátság. Ezt a barátságot ugyanis odaadásként, hűségként és bizalomként éljük meg. Ahol nem születik személyes barátság, ott a követés is lehetetlenné válik, hiába van bennünk lelkesedés, vagy végkimerülésig tartó munkabírás. A hívás egy csodálatos barátság lehetősége is egyben, Jézus szeretetét és az életünk gyökeres megváltoztatását kéri tőlünk. Jézust követhetjük, vele együtt haladhatunk, s lassanként egy közösséggé válunk vele (Jn 1,31-51); őt követhetjük, vele együtt haladhatunk, s Vele is maradunk, hisz valódi, személyes találkozásról van szó (Jn 15, 14-16).

Kedves testvéreim és nővéreim, amit most röviden, lényegretörően elmondtam, a kiindulási pontnak és a végcélnak kell lennie egyben, ez a fiatalok nevelésének és evangelizálásának legfőbb prioritása. Most tehát azt kérem tőletek, hogy személyesen – olykor Szalézi Családunk ezernyi jelenlétének más nevelőjével és persze a fiatalokkal együtt, mindig velük és értük – járjátok végig a hit útját, amelyen megerősíthetjük a Krisztussal való kapcsolatunkat. Igen, erről van szó! Engedjük, hogy személye megfogjon bennünket, hogy ne csak egy eszme vagy egy küldetés vonzzon magához, hanem a benne testet öltött Isten maga. Engedjük, hogy Isten, aki mindannyiunknak méltó és boldog életet akar nyújtani, lassanként átalakítson bennünket. Nekünk – de legfőképpen a fiataljainknak – is szükségünk van Istenre, vágyunk rá. „Olaszország, Európa és a világ nagyon sokat változott ebben a két évszázadban, a fiatalok lelke azonban ugyanaz: ők ma is nyitottak az életre, az Úrral és a másokkal való találkozásra, ám sokakat fenyeget az a veszély, hogy elbátortalanodnak, lelkileg elcsüggednek és elszigetelődnek” – mondta nekünk Ferenc pápa.[1] Meg kell győződnünk róla, hogy az Istennel való találkozásra való nyitottság, valamint az, hogy vágyunk Istenre, meghatározóvá válhat mindannyiunk számára, legfőképpen a fiatalok számára, amikor az Evangélium Krisztusa teljes valójában megmutatkozik előttünk, mint aki értelmet ad az életünknek, s „a csodálat megismeréssé, a megismerés intimitássá, szenvedélyes szeretetté, követéssé válik.”[2] Ez a vágy nevelői és lelkipásztori kihívást jelent számunkra, amellyel szembe kell néznünk, ha szeretnénk tovább éltetni, növelni a keresztény lelkiséget a mai korban.

Ha ezt megértjük, és megpróbáljuk megélni, megváltozhat a személyes perspektívánk, mert rádöbbenünk Isten önzetlenségére, hogy mindig is szeretett és most is szeret minket, és figyelemmel kíséri minden gyermeke sorsát. Ez arra ösztönöz minket, hogy nagyon komolyan keresni kezdjük ezt a találkozást, amely általában fokozatosan következik be, érlelődik, lépésről lépésre, az ember korlátolt válaszához mérten. Időre és térre, szabadságra van szüksége. Ezért hívott arra Ferenc pápa a pápasága kezdetén adott interjújában – melynek során megosztotta velünk személyes tapasztalatát és meggyőződését –, hogy „vágjunk bele abba a kalandba, amely során találkozunk Istennel, engedjük, hogy megkeressen és megtaláljon minket.”[3]

 

3. ÉLJÜK MEG EGYÜTT

 

Ha az élet útjára gondolunk, amely során annyi fontos dolog történik, szentírási példaként tekintsünk Jézusra, aki övéivel együtt járta Galilea útjait, s közben rengeteg emberrel találkozott, prédikált, gyógyított... Jézus, aki annyi utat járt be az emberek között, történeteik között, sokszor körülvették őt kéréseikkel, mások kíváncsiak voltak, valami újat kerestek, vagy lenyűgözte őket a személye, de voltak közöttük közömbösek és olyanok, is, akik veszélyesnek tartották, és el akarták távolítani őt.

Mikor bejárunk egy utat, az emberi megtapasztaláshoz hasonlóan, megismerjük, megtudjuk, merre kanyarog, hol találunk mellette hűs árnyékot vagy üdítő forrást. Megtudjuk, milyen az olykor  köves, meredek, keserves vagy éppen a könnyű, lankás, békés részeken haladni. Ahogy a zarándok a hitét keresve vagy éppen a hittől indíttatva kel útra, a mi életutunk Jézussal egy olyan út, amelyet Őbenne(Kol 2,6), Ővele járunk végig, mert lenyűgözött minket és eggyé váltunk vele.

A Strenna üzenete, ahogy az utolsó oldalak feladataiban is megláthatjuk, azt akarja kihangsúlyozni, hogy ezt az utat nem elszigetelten, hanem együtt kell bejárnunk, egységben egymás között és a fiatalokkal. Miért együtt? Mert a közösségi és egyházi dimenzió alapvetően fontos a keresztény üzenetben, amelyről még szó lesz a következőkben. Lényegében egy olyan tapasztalatról van szó, amelynek során a hívő azt érzi, hogy egy hatalmas Szeretet és egy közösség tartja meg őt; egy úton lévő közösség, amelynek terve van a jövőre nézve. Mindez lehetővé teszi, hogy egy értelmes, tartalmas életet éljünk, s eltölt a keresztényi lét boldogságával.[4]

 

4. A SZENTLÉLEK KALANDJA

 

4.1. Egy kaland, amely teljesen más, mint az újdonság bármilyen keresése

 

A kaland szónak a legtöbb kultúrában az elsődleges jelentése egy olyan életet takar, amelyben az emberek végső célként az új tapasztalatokat jelölik meg, s amelynek alapvető jellemzői a megérzésekre való hagyatkozás, a bizonytalanság, a kockázat, a jó szerencse vagy éppenséggel az elbukás lehetősége. A kaland ebben az értelemben tehát olyan vállalkozó szellemű embereket vonz magához, akik új érzéseket, ismeretlen utakat keresnek, akik saját határaikat feszegetik és nem félnek kockáztatni. Ezek elengedhetetlen feltételek a jó „kalandor” számára. Egy másik nézőpont, példának okán a romanticizmus európai irányzatai szerint „az utazás nem annyira az új helyek felfedezését szolgálja, hanem a szülőföldtől való elszakadást szimbolizálja, hogy megismerkedjünk egy addig ismeretlen világgal. Ebben az értelemben az utazásnak átalakító hatása van, amint valaki megváltozva tér vissza... vagy nem tér vissza.”[5] A következő oldalak során a benső, lelki utakról szeretnék beszélni, hogy egy rendkívül különleges kalandot élhessünk meg: a Szentlélek kalandját.

 

4.2. A Szentlélek kalandja egy BELSŐ ÚT

 

Azok, akikhez közelebb állnak a lélek, a benső dolgai, azt mondják, hogy az utóbbi években sok írás született ebben a témában. Olykor olyan belső utakra utalnak, amelyeket az ember az élet értelme után kutatva jár be; máskor az örökösen keresett, de sokszor meg nem talált boldogság iránti vágyról szólnak.

Ezen a keresőúton az ember könnyen a figyelmetlenség hibájába eshet. Kissé kritikusan talán azt mondhatnánk, hogy ezeket receptként adják az egészséges élet eléréséhez, hogy hogyan érjük el a szellemi és spirituális egészséget, a belső egyensúlyt, hogyan fogadjuk el önmagunkat a teljes boldogságért stb. Mintha egy „spirituális áruházba” hívnának, ahol azt pakolunk a bevásálókocsinkba, amink éppen hiányzik. Megtaláljuk az ezotériát, mindenféle egzotikus eszmét, a new age-divatot és az álspiritualitás minden fajtáját.[6] A veszély a hamis belső utakban rejlik, amelyet a világból elmenekülő benső életet hirdető piac vagy bálványimádás kínál. Ám a „mi történik bennem?”, „hogy érzem magam?” beszűkült gondolkodását sulykoló önmegvalósítás ideológiája is félrevezető; ez az én, az ego körül forgó univerzum, amely eltávolít a szolgálatkész, mások érdekeit is szem előtt tartó látásmódtól.[7]

Érdekesnek tartom azt a metaforát is, amely szerint „egyes esetekben olyan érzésünk támadhat, mintha a korban, amelyben élünk, a saját magunkkal való kapcsolatunk sokkal inkább egy hotelhez hasonlatos, ahol néha megszállunk, s nem ahhoz a környezethez, amelyben az önmagunkkal való találkozás gazdagítja identitásunkat. Mintha sokszor inkább a benső életünk halálára voksolnánk, ahelyett, hogy a megerősítéséért dolgoznánk.”[8]

Még ha pozitívan is próbáljuk szemlélni az eddig felsoroltakat, mintha ezek abban segítenének, miként töltsük ki életünk ürességeit. Az biztos, hogy olyan sötét és alattomos betegséget halmoznak fel bennünk, amelyek aztán elviselhetetlenné válnak. Sem nekünk, sem a fiataljainknak nem szabad beleesniük a nárcizmus csapdájába, nem szabad engedni a magába zárkózó ego kísértésének, amely szerint a saját érdeknél nincs fontosabb, és bebörtönzi az embert az önmaga szűk világába. Ez a valóság, amit most leírunk, arra hív, hogy észrevegyük önmagunkban, a világban tevékenykedő Szalézi Családban, és a fiatalokban, akikkel megosztjuk az életünket, hogy ha még nem vesztettük el, mennyire valós annak a veszélye, hogy elveszíthetjük a belső élet iránti fogékonyságunkat (bár az is megeshet, hogy még nem is találkoztunk ezzel), valamint annak képességét, hogy felfedezzük életünk mélységeinek különböző szintjeit. Nem élhetünk lelki életet, ha azzal töltjük az időnket, hogy mások életének nézői maradunk, és megelégszünk a külsőségekkel. Úgy gondolom, komolyabban kell vennünk ezt a feladatot, és el kell kísérnünk a fiataljainkat és minden embert, akivel kapcsolatba kerülünk, hogy a lényegi dolgok keresői legyenek és legyünk. Mert mikor valaki, egy fiatal nem fedezi fel, nem keresi a belső utat, képtelen lesz elképzelni vagy megálmodni a jelenét és a jövőjét. 

És ha ezen az úton akarunk járni, mit kell értenünk a belső életkifejezés alatt?

Egy kármelita nővér szavaival élve, aki az életét ennek a keresésnek szentelte, s ezáltal végül rálelt Istenre, „a belső élet annak biztos tudata, hogy minden az Abszolútban, Istenben, a szeretetben, az életben él. A belső élet nem egy olyan zug, ahová önként visszavonulhatok, hanem annak felismerése, hogy én Valakiben élek.”[9] Ez a nővér megértette, hogy a belső élet létünk lényegének a része. Ez az erő terel minket Isten felé; ez annak tudata, hogy Istenben élünk, s ez végtelen boldogsággal tölt el. „Úgy gondolom – tette hozzá –, hogy mindenkinek lehetősége nyílik felfedezni saját belső életét, és ha megismeri, szeretni fogja, és belőle táplálkozik majd.” A Katolikus Egyház Katekizmusa is valami hasonlóra világít rá, mikor azt írja: „Az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett; Isten pedig szüntelenül hívogatja magához az embert, és az ember csak Istenben találja meg az igazságot és a boldogságot, amelyet szüntelenül keres.”[10]

Úgy hiszem, nem pesszimista dolog felismerni, hogy számos kultúrában, legfőképpen földünk nyugati részein a vallásos tapasztalat társadalmi szinten háttérbe szorul, vagyis megcsonkítják a belső életet, csupán a pszichére vonatkozó részeket tartják meg belőle, s megfeledkeznek a transzcendensre nyitó képességéről. Ezért kell kutatnunk Isten nyomai és jelzései után belső tapasztalatunkban, a mélyre evezve, s meghallanunk elménk és szívünk szavait, mert „Isten bennünk él, a gondolatainkban, a tudatunkban, a szívünkben, pszichés és metafizikai valónkban.”[11] Keresztény szemszögből a belső élet nem az a hely, ahová visszavonulok, hanem annak felfogása, hogy Valakiben vagy Valakivel élek. Úgy fogom fel saját énemet, mint amit Valakitől kaptam, mint egy ajándékot. Mikor ezt tudatosítjuk (hogy ez a Valaki maga Jézus vagy az Atyaisten), ez a tudat lelki kereséssé válik. Tehát nem gondolhatunk lelkiségre belső élet nélkül. 

 

4.3. A Szentlélek kalandja egy LELKI ÚT

 

Miként definiálhatnánk a lelkiséget? Azt mondhatnánk, hogy a lelkiség nem más, mint a Szentlélek hatása alatt élni. Hans Hurs Von Balthasar teológus tudományosabb szavaival, a „lelkiség az ember saját, alapvető, gyakorlati vagy egzisztenciális adottsága, beállítódása, amely a lét vallásos – vagy általánosabban fogalmazva, etikai – szemléletének következménye vagy kifejeződése.”[12]

Vagyis a lelkiség nem olyasmi, ami hozzátevődik az ember személyiségéhez, mint valami véletlenszerű, a körülményektől függő dolog, hanem saját maga is része emberi mivoltunk lényegének. Tehát az emberben semmi, sem a hozzáállás, sem a viselkedés, de még a kapcsolatok sem függetlenek a lelki élettől. A lelkiség áthatja személyünk minden dimenzióját. Hatással van identitásunkra, értékrendszerünkre, értelmet, reményt, méltóságot ad életünknek, és az önmagunkkal, embertársainkkal és az emberi természetesn túl, Isten misztériumával való kapcsolatunkban bontakozik ki.

A mi esetünkben, mint keresztény hívek és Jézus követői esetében nem csak általánosságban vett lelkiségről beszélünk, hanem keresztény lelkiségről, mert Krisztusban van a forrása, az értelme és a célja az életünknek és a lelkiségnek, amellyel megéljük azt. Isten bennünk lakik, hisszük, hogy van számára egy hely a szívünkben, és kivételezettnek érezhetjük magunkat, mert mély, személyes kapcsolatban lehetünk Vele. Milyen szép is ez, tudva, hogy ezzel egyidőben Isten szegényei vagyunk.

A keresztény lelkiség tehát elsősorban a Szentlélek ajándéka. Ő minden ember lelki útjának „lelki Mestere”. Ő támasztja bennünk az Úr iránti szomjat (Jn 4,7), ugyanakkor enyhíti is azt. A Szentlélekben élt élet Szent Pál számára a Krisztussal Istenben elrejtett élet (Kol 3,3), a napról napra megújuló belső ember élete (2Kor 4,16), az új élet (Róm 6,4). A Szentlélek változtat minket Isten hajlékává, aki képes Őt befogadni. A Szentlélek a lelki élet elindítója, Ő ébreszti fel az emberben Isten gyermekét. Alélek mestereiminden időben arről a belső térről beszéltek, amelyben megvalósulhat az Istennel való párbeszéd. Loyolai Szent Ignác szavai szerint: „a bensőnkben megérezni és megízlelni Isten dolgait.” Avilai Szent Teréz a lelki életet egy belső kastélyhoz hasonlítja, amelynek rengeteg szobája van, és a legnagyobban lakik maga az Isten. Keresztes Szent János egy belső műhelyhez hasonlította azt a belső teret, ahol megtapasztalhatjuk Isten közelségét. Az Evangéliumokban, amikor a Názáreti Jézus az imádságról tanított, egy titkos, rejtett helyről beszélt, ahol Isten lakik: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” (Mt 6,6).

 

4.4. Egy kaland, A SZENTLÉLEK ELŐTT KITÁRULKOZÓ ÉLET

 

Az egész dinamizmus következménye, hogy keressük, kutatjuk azt a vonzerőt, amelyet a Szentlélek előtt kitárulkozó élet jelent. Isten szembejön velünk, és arra kér, tartsunk vele és osztozzunk életében a Szentlélek által. És valóban, ahogy Don Vecchi is mondta a szalézi lelkiségről tartott beszédében, hisszük, hogy „mindaz, ami a világban Isten felé terel, mind, ami nyilvánvaló vagy rejtett módon Isten jelenlétére vagy közbelépésére utal, mind, ami Isten keresésére ösztökél, amögött a Szentlélek mozgató ereje működik.”[13] Mindazonáltal Isten keresése és megismerése több, mint egy vágyunk. Ez elsősorban egy ajándék, amelyet az Abszolút keresőiként kapunk, az olykor apró és bizonytalan lépéseinknek megfelelően. Ebben a perspektívában maradunk Jézus mellett, és így léphetünk tovább Vele az igazi útra, egy kalandba, a Szentlélek tiszta, friss levegőjére, tudva, hogy ez nem csak a kivételezettek jussa, hanem minden emberé, minden férfié, nőé és fiatalé, aki nyitott az Úr előtt. Meghatározó lesz az életünkben, s a Jézussal való egyre mélyebb és bensőségesebb kapcsolat felé terel minket. Képességeink kibontakoznak, de leginkább az Úr – az örök Misztérium – hirdetésében nyilvánul meg. Ő ugyanis megszólít bennünket, ahogy mi is különböző módon beszélünk hozzá, s arra buzdít, hogy lépjünk ki önmagunból, induljunk el mások felé, éljük meg hitünket a mindennapi életünkben. Ez a keresztény lelkiség kifejeződése.

 

5. A SZENTLÉLEK VEZETÉSÉVEL

 

5.1. Jézus, „a Szentlélek közbelépése”

 

A Szentlélek működése az Atya terve szerint Krisztus személyében csúcsosodott ki. Egész léte a Szentlélek közbelépése, fogantatása pillanatától kezdve, amikor Mária, a názáreti fiatal lány e szavakat hallotta: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával.” (Lk 1,35) Jézus már galileai működése előtt „megkapja a Szentlelket, s Isten az Ő szerető Atyjának nevezi magát (Mt 3,17): már apostoli tevékenykedése előtt Fiának nevezte.”[14] Mikor Jézus megkeresztelkedése után imádkozni kezdett, „megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá” (Lk 3,21b-22a), és az Atya a Szentlélek által Messiássá teszi és Szeretett Fiának nevezi őt. A Szentlélekkel eltelve, „a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult...” (Lk 4,1-13). A Szentlélekkel egységben a sivatagban legyőzi a kísértéseket, és bizonyságot tesz Fiúságáról. A Szentlélekkel eltelve visszatér Galileába, s Názáretbe érve nyilvánosan is magára vonatkoztatja Izajás próféta szavait: „Az Úr Lelke van rajtam.” (Lk 4,18)[15] Tehát ezek az újszövetségi rövid részletek nyilvánvalóvá teszik számunkra, mennyire jelentős a Szentlélek jelenléte és tevékenysége Jézus életében, s hogy élete egy gyakornoksághoz hasonlóan arról szólt, hogy megtanulja, miként éljen az Atya Fiaként, aki mindig, mindenben az Ő akaratát keresi. 

 

5.2. Mária, az igen asszonya, akit a Szentlélek vezetett

 

Názáreti Mária elsősorban egy hívő fiatal, akit Isten szeretett, s akivel Angyala által beszélt (az evangéliumi elbeszélés szerint), világossá téve, hogy a Szentlélek közbelépése egy tiszteletteljes találkozás révén valósul meg, vagyis Ő kérdezett, s kérdésére választ kapott. Tehát a Szentlélek jelenléte az ő igenjétől függött. Lukács evangéliumában (1,35) – ahogy azt már korábban is idéztem – az Angyal elmondja neki az Úr tervét, amelyre Mária azt válaszolja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38) Igent mondott, de el sem tudta képzelni, milyen utakra vezeti őt a Szentlélek, ő egyszerűen csak teljesen Istenre bízta magát. Ott volt Kánában, Fia küldetésének kezdetén; ott volt a kereszt lábánál a Golgotán, amikor Fia feláldozta az életét; együtt imádkozott a tanítványokkal a feltámadás után, s jelen volt, amikor a Szentlélek eljött Pünkösdkor. Egész életét áthatotta az Istennek mondott igen, és az, hogy megnyílt a Szentlélek előtt. „Őbenne, az Anyában, a hit ajándékként, nyitottságként, válaszként és hűségként tündököl.”

 

5.3. Péter és Pál, akiket „megérintett” az Isten Lelke

 

Gondoljunk Péterre, a lobbanékony természetű galileai halászra, hogy miként követte az Urat, gondoljunk ígéreteire, hűtlenségére, sikereire és hibáira. Nagy leckét tanulhatunk tőle: a Szentlélek az, aki arra ösztönzi ezt a kétségkívül vezetőnek született embert, aki végtelenül szereti a Mestert, hogy teljesítse az Úr terveit, és ne kezelje őket egyszerű emberi vágyakként. Ő, aki hívő, vallásos zsidó volt, aki hitt Isten tevékeny jelenlétében népe körében, s aki kész volt akár erővel is kiállni az igazáért, meghajolt a bizonyosság előtt, hogy ki is az ő Ura. A születő Egyház útján az első apostol sírt a bűnei miatt, de nem kételkedett a megbocsátásban. Ebben állt az ő nagysága, azzal együtt, hogy valódi megtéréséig néhány alkalommal még ellenszegült. Így van ez, ha engedjük cselekedni a Szentlelket, megerősít bennünket abban, hogy Péterhez hasonlóan újra és újra meg kell térnünk Krisztus követéséhez, és nem határozhatjuk meg neki, mi mit gondolunk helyes útnak.[16] Pál törvénytisztelő ember volt, aki megbotránkozott egy keresztrefeszített ember, Jézus elfogadhatatlan szavain, és kötelességének érezte, hogy üldözze a követőit, a keresztényeket, végül azonban Jézus Krisztus fogta meg őt. Ezt a tapasztalatot – amelyről ő maga is úgy beszél, mint egy látomásnál vagy megvilágosodásnál nagyobb dologról – kinyilatkoztatásnak nevezi, egy meghívásnak, amit akkor kapott, amikor találkozott a Feltámadt Krisztussal. Pál valójában itt született meg újra, itt kapta meg a Szentlelket, és itt gyógyult ki testi és lelki vakságából. Azt is mondhatnánk, hogy Pál még határozottan Jézus ellen volt, amikor Jézus őmellette döntött. Ez a tapasztalat változtatta meg gyökeresen az életét, s ezért szentelte minden erejét Jézus Krisztus és az ő Evangéliuma szolgálatának. Rátalált a legfőbb érték igazságára, amely előtt fejet kellett hajtania: s ez Jézus Krisztus maga.

 

5.4. Don Bosco, aki megnyílt a Szentlélek előtt, hogy a fiatalokban igent mondjon az Úrnak

 

Don Bosco lelki élete egy hosszú és türelmes zarándokút volt gazdag belső élete mélye felé.Ez a folyamat, mint minden az apostoli működése során, egy lépésről lépésre végigjárt út volt, hisz tudta, hogy a célt, amit Isten kitűzött elé, nem érheti el egyetlen mozdulattal. Szüksége volt társakra, időre, gyakorlásra. Gyerekkora óta szeretett nagyot álmodni, egy másik, jobb világot képzelt el a fiataljainak. Ám elsősorban azt akarta megtudni, mit is kér tőle az Isten. A Szentlélek közbelépése az ő esetében abban nyilvánult meg, hogy meghívta őt a papságra, és szívét szép lassan a fiatalok apostolának szívévé alakította. Végigjárta a belső útját, hogy megértse és engedje magát meglepni Isten tervei által. Kezein nyomot hagyott a XIX. századi piemonti valóság súlya, ahogy szerető szívén a fiatalok üdvösségéért érzett aggodalma, lábain pedig a legszegényebbekért tett fáradozásai. Mindez azonban nem holmi rögtönzés eredménye. Don Bosco törődött a lelki életével, hogy teljességgel megélhesse legfőbb vágyait, cselekvésre ösztönző erejét és legbensőbb eszményeit.

Don Bosco ezen kívül azt akarta, hogy a „Szentlélek eme kalandja” ne csak néhány kivételes képességű fiatalnak szóljon,s így kényelmesen kibújhasson a nehéz feladatok terhe alól. Minden gyermeket teljes, keresztényi életre hívott meg, aki csak belépett az Oratóriumba, bármilyen állapotban volt, vagy bárhonnan is jött, hogy vidáman, boldogan élje a Szentlélek életét. Az egyik legragyogóbb ötlete volt, hogy bevezette a mindennapos lelkipásztori munkájába a lelki életre való odafigyelést. A fiatalok életébe fényt, színt és a keresztény élet örömeit csempészte bele. Az Oratóriumban nem csak egy mesterséget, kötelességtudatot sajátíthattak el, hanem életük lelki dimenziója is kitárulkozhatott, növekedhetett.

 

6.  KIHÍVÁSOK ÉS JAVASLATOK

 

Az eddigiekben igyekeztem összefoglalni azokat a gondolatokat, amelyek segíthetnek bejárni egy utat Jézussal, hogy az a Szentlélekben tett hiteles út legyen. Ez ösztönözhet bennünket arra, hogy mi magunk is megéljük a Szentlélek kalandját, s ebben elkísérjük a fiatalokat is, mert ezáltal teljesedik ki és nyer értelmet az ő életük, ahogy a mienk is. Utunk során, amit Szalézi Családként teszünk meg „világunk” fiataljaival, ott, ahol találkozunk velük, nem egyszer fájdalommal láttunk olyan lányokat és fiúkat, akikben ott voltak a jó magjai – ahogy azt Don Bosco is mondta –, de sérültek, elveszettnek érzik magukat, és éheznek Valakire, aki azzal a gyöngédséggel figyeli őket, amellyel egyedül Isten rendelkezik, aki elűzi félelmeiket, aki segít felszabadítani erejüket és kibontakoztatni képességeiket, aki megmutatja nekik a földjükben elrejtett igazgyöngyöket, és aki gazdaggá, értékessé teszi életüket.  

A ránk váró nagy kihívás tehát az, hogy megtaláljuk azokat a lehetőségeket és eszközöket, amelyek segítségével magunkhoz hívhatjuk a fiatalokat, hogy együtt bejárhassunk velük egy utat, és megtapasztalják általa az élet fuvallatát, Isten friss, tiszta levegőjét, a Szentlélek jelenlétét az életükben. Ehhez ajánlok számotokra néhány ötletet, amelyek jelzőtáblakéntsegíthetnek utazásunk során.

 

1. Önmagunkba nézni

→    Tanuljunk meg magunkba nézni: próbáljuk felfedezni és gazdagítani saját bensőnket, gyermek- és kamaszkorunktól kezdve. Fiataljainknak érezniük kell, hogy számíthatnak valakire, aki a szétforgácsolódás kultúrájában a befelé fordulás kihívását javasolja nekik; a meneküléssel szemben pedig életük értelmének megkeresését.

→    Segítsünk a fiataloknak, hogy megtanulják, hogyan lépjenek be saját benső világukba: tanítsuk meg őket a csend szeretetére; hogy képesek legyenek elmélkedni, elámulni, gyönyörködni dolgokban; hogy megismerjék a nyugalmat, az önzetlen odafigyelést... Ezeket a képességeket kell kibontakoztatni és gyakorolni.

 →   Segítsünk a fiataloknak felfedeznia szívük mélyén Isten jelenlétét, aki maga a Szeretet, az Élet és az örök Megújulás. Fedezzük fel és ismerjük meg együtt azt, aki minden titkunknál bensőségesebb, és minden emberi dicsőségnél magasabb.[17]

→    Tanuljunk meg Istenben növekeni az életben, saját határaink, személyes történetünk és hibáinkalázatos elfogadásaáltal.

 

1. Istent keresni

→    A fiatalokkal együtt tanuljuk meg együtt, hogyan legyünk Isten keresőiés tudatosítsuk, hogy életünk Isten áldása, csodálkozzunk rá jelenlétére és a nyomaira saját magunkban, vegyük észre, hogy Ő az, aki keres minket, aki jelen van, aki bennünk él.

→    Legyen bátorságunk és legyünk képesek az imádságban megkérdezni, hogy az, amit teszünk vagy nem teszünk, megfelel-e a szerető Isten akaratának, aki bennünk lakik, és javasoljuk ezt a gyakorlatot a fiataloknak is.

→    Erősítsük azIsten iránti vágy pedagógiáját, amelynek hatására az élet vallásos értelmét és az élő forrást keressük, amely maga Jézus.[18]

 

1. Jézussal találkozni

→    Bátran javasoljuk a fiataloknak azokat a tapasztalatokat, amelyek a Jézussal való személyes találkozáshozvezetnek, amely találkozás lenyűgöz és kihívás elé állít bennünket; mert „mennél inkább ismerjük Krisztust, mennél inkább követjük, annál inkább belénk költözik a Szentlélek, s a szemünk képes lesz meglátni Őt.”[19]

→ Javasoljunk különböző módszereket a fiataloknak, miként kössenek igaz barátságot Jézussal, ami kétség kívül átalakítja látásmódjukat, mentalitásukat és értékrendszerüket.

1. Legyünk az Övéi

→    Tegyünk tanúságot a fiatalok előtt a Krisztus követéséből származó boldogságunkról, és hirdessük nekik, hogy igenis jó kereszténynek lenni: „Szeretném megértetni velük [a fiatalokkal], hogy jó dolog kereszténynek lenni! és csodálatos, jó dolog hinni!”[20]

→    Engedjük, hogy a Szentlélek vezessen bennünket, aki arra ösztönzi szívünket és a fiatalok szívét, hogy az Övéi akarjanak lenni. Tápláljuk és gondozzuk a Vele való kapcsolatunkat az imádság, Isten Igéje, a bűnbocsánat szentsége és az Oltáriszentség által.

 

1. Tegyük magunkévá az alapvető értékeket

→    Az első évektől kezdve igyekezzünk nagyra becsülni és értékelni „az élet minden területén a családot, a barátságot, a szenvedőkkel való együttérzést, a saját érdekeinkről való lemondást mások szolgálatáért, a tudás, a művészet és a természet szépségei iránti szeretetet.”[21] Hirdessük a végtelen örömöt, amit az Istenbe vetett hitünk támaszt, aki teljesen magára vállalta emberségünket, és a teremtés része lett, és bátran vessünk el mindent, amely megakadályozná, hogy mindenki megismerhesse, csodálhassa és örömét lelhesse Jelenlétében a világban.

→    Kísérjük el a fiatalokat a hit megtapasztalásában a keresztény és egyházi közösségben,amely az embernek a saját, Krisztusban való élete felfedezéséhez és növekedéséhez kínál egy csodálatos lehetőséget.

→  Bátorítsuk a fiatalokat, hogy úgy fogadják el életüket, mint egy ajándékot, egy szolgálatot, amely jobbá teszi őket, megszabadítja őket az önzéstől, és értelmet ad az életüknek. Az Úr Lelke mindig arra ösztönöz bennünket, hogy odaadjuk magunkat, mert ez az „Isten logikája”.

 

1. Saját élettervet kidolgozni

→    Hittel és mély személyes meggyőződéssel segítsünk a fiataloknak, hogy kidolgozhassák saját élettervüket; hogy a szolgálat és a hivatás bármely válfajáról is legyen szó, életük önfeláldozásként való megélésében az első jelentőséggel bíró tapasztalatokat megszerezve – még ha azok körülményfüggők is voltak – egyszer teljes életükkel Isten hívására tudjanak válaszolni.Aki a Szentlélek útjaira lép nem csak bizonyos új minőségeket kap, mint holmi születésnapi ajándékokat, hanem „egyfajta genetikai kód birtokosa lesz, amelynek megfelelően fog növekedni.”[22]

 

UTÓSZÓ

Azzal a titkos vággyal soroltam fel a javaslataimat, hogy ezek egész Szalézi Családunk segítségére lehetnek, a legkülönbözőbb földrajzi és lelkipásztori körülmények között is. Lehet, hogy ha nem is az összes, de legalább néhány javaslat hasznosnak bizonyul majd az adott jelenlét evangelizációs, hitoktatói és lelkipásztori helyzetében. Három egyszerű kiegészítő gondolattal szeretném lezárni soraimat, amelyek a most kezdődött Irgalmasság Évében erőt adhatnak utunk során. Isten ugyanis találkozni akar velünk és a fiatalokkal, azzal a szívvel, amely keresi Őt.

Az első: Teljes mértékben egyetértek előző rendfőnökünk gondolataival és érzéseivel, amikor azt mondta a Szalézi Családnak, hogy a fiatalok vágya, mely szerint „találkozni akarnak Jézussal”, már elegendő ok számunkra, hogy Krisztus tanítványai legyünk, hisz ki fogja elmondani Jézusnak a fiatalok vágyait és hogy mire van szükségük? Ki teremti meg a lehetőséget a fiataloknak, hogy találkozzanak Jézussal? Életünk abban gyökerezik, hogy elkísérjük őket és mellettük haladunk az úton, s ezáltal leszünk a fiatalok valódi társai és apostolai.

A második: Az úton, amelyet javaslunk, „nem tehetünk annál jobbat, mint hogy a szentség felé tereljük a fiatalokat.”[23] Elkísérjük őket a hit megerősödésének útján, a magasztos célokig, mi vagyunk, akik elsőként hisznek ebben az útban, amelyet mi magunk is a saját életünk céljául tűzünk ki, hisz személyes tanúságtételünk meghatározó erővel bír.Így tett Don Bosco, aki mindent kockára tett, hogy megvalósítsa álmát (vagyis Isten álmát ővele) a fiatalok üdvösségéért.

Az utolsó: Ne feledjük, hogy ezek a folyamatok lassúak, fokozatosan, lépésről lépésre érik el a céljukat, ahogy azt Isten türelme és pedagógiája is mutatja. Ezzel kapcsolatban II. János Pál pápa a következőt mondta a „Juvenum Patris” című levelében: „Vigasztaljon benneteket Isten kimeríthetetlen türelme, melyet az emberek iránti pedagógiájában tanúsít, atyaságának állandó gyakorlása, melyet Krisztus – Mester és Pásztor – küldetésében és a világ megváltoztatására elküldött Szentlélek jelenlétével nyilatkoztatott ki. A Szentlélek rejtett és hatalmas ereje arra irányul, hogy az emberiséget Krisztus példájára formálja. Ő az új ember és az új világ (vö. Róm 8,4-5) születésének motorja. Így nevelői fáradozásotok az Istennel való együttműködés szolgálata, és ezért biztosan gyümölcsöző lesz.”[24]

Mária, a Keresztények Segítsége, az Igen Asszonya, aki befogadta szívébe és életébe az Úr Lelkét, segítsen meg minket ebben a csodálatos, felelősségteljes munkában, amit Szalézi Családként végzünk az Egyházban a fiatalokért, és váljon valóra Ferenc pápa óhaja, aki a Don Bosco születése bicentenáriumának évében írt levele végén így szólt hozzánk: „Don Bosco segítsen nektek, hogy ne okozzatok csalódást a fiatalok mély vágyainak teljesítésében: az élet, a nyitás, az öröm, a szabadság, a jövő utáni vágyakozás; hogy összefogjanak egy igazabb és testvériesebb világ építésében, minden nép fejlődésében, a természet és az emberek által lakott területek védelméért. Az ő példája nyomán segítsétek őket, hogy megtapasztalják, csak a kegyelmi életben, vagyis Krisztus barátságában válthatják valóra ezeket az eszméket. Abban az örömben lehet részetek, hogy elkíséritek őket a hit, a kultúra és az élet szintézisének keresésében, azokban a pillanatokban, amikor fontos döntéseket hoznak meg, amikor egy összetett valóságot akarnak megérteni.”[25] Az Úr szeretetével és áldásával üdvözöllek mindannyiótokat.

 

Róma, 2015. december 31.

 

                                                                                                        

                                                                            Don Ángel Fernández Artime

                                                                                          Rendfőnök