Még ha a gyermekkor és a serdülőkor békésen is telik a családon belül, mindig jön a "bombázás" a jelekkel, amelyek erőteljesen nyomják a felnőtt gyereket "kifelé".
A gyerekek olyanok, mint a hajók: a hajókat nem arra tervezték, hogy kikötőben maradjanak, hanem hogy vitorlát bontsanak. Legalábbis régen így volt. Ma már nem ez a helyzet: ma a gyerekek szívesebben maradnak a kikötőben.
„Éljen soká anya!” – énekelte Edoardo Bennato: szinte himnuszként a hétmillió huszonöt és negyven év közötti fiatal olasznak, akik nem hagyják el otthonukat.
Végül is, miért mennének el? Túl kényelmes a szüleik vállán élni, mosva, vasalva, etetve, kényeztetve!
Így folyamatosan növekszik a „meghosszabbított gyermekek”, vagyis az „élethossziglan anya gyermekei” száma.
A jelenség tipikusan olasz. Angliában, akárcsak az Egyesült Államokban, a gyerekek jóval a házasságkötés előtt elbúcsúznak és elköltöznek, gyakran az egyetem megkezdésekor, már tizenhat és tizennyolc éves koruk között. Franciaországban a húsz és harminc év közötti fiatalok 82%-a él egyedül; Németországban ez az arány kissé csökken, 74%-ra. Svédországban tizenhat éves korban a gyerekeket elküldik otthonról, talán túl erőszakosan is. Olaszországban ez nem így van.
A következmények?
Nagyon komolyak! Azzal, hogy csendben otthon maradnak, a gyerekek egyre inkább elodázzák a felnőtté válás pillanatát.
Az ördögűzés
Paolo Crepet pszichiáter határozott érzékkel írja: „Régen az anyák azt mennydörögték: »Ez a ház nem szálloda!«, amikor gyermekeik a kényelemmel, a látszólagos függetlenséghez vezető rövid úttal azonosították.”
Ha a gyerekek erre számítottak, akkor az ajtó nyitva állt: máshol kellett letelepedniük a világban. Ma ez a vicc megváltozott, elvesztette azt a lényeges „nem”-et: „Ez a ház egy szálloda, remélem, tetszik majd. Maradjatok itt, ameddig csak akartok; ha akarjátok, lecserélhetjük a számítógépet... Amíg ti itt maradtok.” Ez annak a félelemnek az ördögűzése, hogy az igazi autonómia kiépítése miatt a hátramaradottak a semmibe süllyednek, és a tükörbe bámulnak.
És hogy ez ne történjen meg, sok szülő hajlandó áldozatokat hozni: a gyermekeik hálószobáinak berendezésébe való befektetéstől – amelyek ultraluxus szállodai lakosztályokká válnak, élvonalbeli informatikai szolgáltatásokkal, egy MP3-lejátszóhoz csatlakoztatott zuhanykabinnal, hogy kedvenc zenéiket akár forró víz alatt is élvezhessék – egészen odáig, hogy feladják ezen terek használatának bármilyen ellenőrzését.
Serdülőkortól kezdve nincsenek korlátozások a romantikus partnerek belépésére vonatkozóan (sok szülő helyesli, ha otthon alszanak együtt; így nyugodtabbnak érzik magukat), és az esti kiruccanások és visszatérések szó nélkül a norma. Egy hazai Grand Hotel.
Kifelé a rejtekhelyről
Egy néhány évvel ezelőtt végzett felmérés szerint az olasz gyerekek 46%-a nem akar felnőtté válni!
Ezek a gyerekek kulturálisan felkészültebbek, mint a néhány generációval ezelőttiek, de az emberi érettség tekintetében jelentősen lemaradtak. Gyerekek, akiknél „remeterák” komplexus alakult ki: a puhatestű, amely bemászik egy üres kagylóhéjba, és békésen él ott.
Fiúk, akik képtelenek önmagukért felelősséget vállalni. Bizonytalan fiúk; bonsai fiúk: az otthoni túl sok kényelem megakadályozza őket a „létezésben”.
A kevés elmondott elég volt ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: szülők, kérlek, vágjátok el a köldökzsinórt! A gyerekek nem lennének "anyásak", ha a szüleik nem lennének "nagyfiúsak". Nem úgy van-e, hogy néha éppen mi vagyunk azok, akik nem akarják, hogy a gyermekük elmenjen otthonról? Mostantól kezdve, amikor a harminc-harmincöt éves kiskutya este hazajön, ne adjunk neki többé jutalomfalatot; hagyjuk, hogy – ahogy már sokszor mondtuk – megtanuljon a saját lábán járni és a saját szárnyaival repülni.
Nevelni annyit tesz, mint lemondani a birtoklásról. Nevelni annyit tesz, mint deszatellizálni - műholdmentesíteni.
Gilbert Chesterton angol író találóan fogalmazott : „A legfelejthetetlenebb ember az, aki tudja, hogyan vezesse ki mások lelkét a rejtekhelyéről.”
NYOLC RECEPT A GYERMEK MŰHOLDMENTESÍTÉSÉHEZ
- Tartsuk észben kicsi korától kezdve, hogy gyermekünket előbb-utóbb el kell veszítenünk.
- Győzzük meg magunkat arról, hogy a szülők olyanok, mint egy épület állványzata: egy bizonyos ponton az állványzatot el kell távolítani, és így megjelenik az épület.
- Hagyjuk abba a szappanozást minél előbb, amilyen hamar csak lehet.
- Ne hagyjuk, hogy úgy nőjön fel, hogy a feneke vajban van.
- Mondjuk meg nekik, hogy az otthon nem egy hotel, ahol eszel, iszol, és anélkül távozol, hogy kifizetnéd a számlát.
- Amikor csak teheti, hagyjuk, hogy egyedül boldoguljon, még kisgyermekkorban is.
- Adjunk neki felelősséget, és hitessük el vele, hogy számítunk rá. John Locke angol filozófusnak igaza volt, amikor azt mondta: „minél előbb férfiként bánunk egy gyerekkel, annál hamarabb kezd el férfivá válni.”
- Tartsuk szem előtt, hogy szülő-nevelőként a sikerünk igazi lakmuszpróbája ez: jól végeztük a dolgunkat, attól a pillanattól kezdve, hogy gyermekünknek már nincs ránk szüksége.
bollettinosalesiano.it/ Szaléziak.HU
